I. Lap 90. Az 1861-ki magyar országgyülés augusztus 24-kén lett eloszlatva,
I. Lap 90. Az 1861-ki magyar országgyülés augusztus 24-kén lett eloszlatva,
Irataim III-ik kötetének 661-ik lapján emlitve van, hogy mielőtt az 1861-ki magyar országgyülés eloszlanék, a képviselők riadó éljenekkel helyeselték Deák Ferencz azon nyilatkozatát, hogy »a törvény terét soha semmi szin alatt és semmi esetben sem szabad elhagyni.«
Én ennek megemlitését az idézett helyen azon megjegyzéssel kisértem, hogy »ez éljenezésekkel az országgyülés hitvallásává avatott nyilatkozat annyi volt, mint azt mondani az osztráknak: bizvást akár fát is vághatsz a magyar hátán, az nem fog forradalmat csinálni.«
E megjegyzés kiegészitésére tartozik az itt következő két kivonat akkori leveleimből.
Egy politikai barátomnak, ki tevékeny részt vett az emigráczió törekvésével összhangzó mozgalomban otthon a hazában, ezeket irtam:
»Mi szükség volt arra, hogy az országgyülés még haldoklásának utolsó leheletét is arra használja fel, hogy a 49-ki zászlót az esélyek minden képzelhető esetére proscribálja? hiszen a Deák-pártnak még saját programmja érdekében is tartózkodni kellett volna e baklövéstől, mert azt csak tudhatja, hogy ha valami képes lehet az osztrákot a 48-ra reábirni, csakis a 49-tőli félelem birhatja reá.«
»Aztán azt irjátok nekem, hogy ti határozati pártiak, a mikor akartátok, többségben voltatok, és ez igaz is, megmutattátok Várady módositványánál az abdicatio kérdésében; hát miként történhetett, hogy senki sem akadt köztetek, a ki arra az otrombán szolgai nyilatkozatra csak ennyit is mondott volna: nagy szerencsétlenség, ha valamely nemzet forradalomhoz kénytelen folyamodni, de vannak esetek, midőn a népek ez »ultima ratio«-ja kényszerüség, a jövendő az Isten titka, nem tudhatjuk, hogy mit parancsolhatnak nemzetünknek a jövendőnek előttünk ismeretlen körülményei, s minthogy ezt nem tudhatjuk; nem hivatásunk az országgyülés tekintélyével a jövendőnek elibe vágni. Még csak ennyit sem mondott senki. Hja, mert a magyar nemzetben megvan a bátorság, szemhunyoritás nélkül szemébe nézni még a pokolbeli ördögnek is, ha dolgai harczra kerülnek, de a polgári bátorság hazánkban ritka dolog.«
Jósika Miklóshoz sógorának (b. P. Fr.-nek) a hazából hozott jelentésére válaszul 1861. decz. 20-kán irott levelemben pedig a következő sorokat találom, melyeket annak a II. kötet 667-681. lapjain olvasható közléséből akkoron kihagytam volt.
»Bocsássatok meg barátim, hogy magamról is szólok. Jogom van hozzá. Életem egy nyitott könyv. Azt tudja Isten s a világ, hogy én nem vágyom semmire, hogy ambicziót nem ismerek. Engem becsületes embernek nem lehet, nem szabad félreérteni. Magamról szólva, nem magamról, hanem az ügyről szólok. Nevem elvet, irányt személyesit. A ki engem mond, 1849-et mond. A ki engem megtagad, 49-et tagadja meg. Azt mondják: vezér vagyok s feladatom külsegélyt, kültámaszt szerezni a nemzetnek a forradalomhoz. Én azt felelém: elvállalom a feladat terhét, de adjatok támaszt, mely meggyőzze a baráti hatalmakat, hogy a nemzet velem van, hogy a mit mondok, a nemzet mondja. Évek óta sürgetem, nem történik. Levelekben, izenetekben kapok ily biztositást akár mennyit, de oly nyilvános manifestatióval, mely a nemzet akaratát jelezné a világ előtt, nem történik. Az országgyülés eloszlatásakor egy megbecsülhetlen alkalom adta magát elő, nekem a nemzet megmentésére nélkülözhetlen támaszt megadni. Midőn az eloszlató ukáz felolvastatott, miért nem ugrott fel a határozati párt, sőt minden hazafi e felkiáltással: »éljen Kossuth!« az e szóvali eloszlás végig rezgett volna Európán, mint egy mennydörgés. Az egész világ értette volna, hogy ez annyit jelent: »német! nem kellett 48? jó, hát leszen 49«! Kit akasztottak volna fel egy ily felkiáltásért, ha az tömeges, melyben az egyes hang elvész? Senkinek egy haja szála sem szenved vala bántalmat miatta. Ámde, hol állanánk most, ha nekem e támasz megadatik! E helyett mi történik? éljent kiált az országgyülés az intésnek, hogy a törvény terét soha semmi szin alatt és semmi esetben nem szabad elhagyni.«
»És azt akarnátok, hogy mi helyeseljük eljárástokat, mely a barátságos hatalmak bizalmát aláássa, müködésünket paralizálja, az osztráknak pedig szarvat ad mindent merni a nemzet ellen, azon biztonságban, hogy e nemzet »türni fog, ha türni kell«, de ellent nem áll«!
Meg kell jegyeznem, hogy ez 1861-ben volt irva. Akkor forradalmi talajon állottunk, hát akkoron az »éljen Kossuth«-nak kétségtelenül oly értelme volt volna, a mint az idézett sorokban mondva van; az idők megváltoztak, most az a felkiáltás, ha itt-ott előfordul is, nem egyéb, mint a visszaemlékezéseknek oly kedélyes lobbanása, melynek csak annyi hatása sem volt, hogy a velem született magyar állampolgári minőség elvesztésének csapásától meg birja kiméltetni ősz fejemet. Talán jövend idő, midőn szerény nevem azon felkiáltással fog emlittetni, hogy: éljenek a halottak is! s annak akkoron értelme is leend; de most az élőhalottról mondva: nincs.
Az idők megváltoztanak; most olyan az időjárás Magyarországon; hogy a politikai pártok vetélkednek egymással, biztositani a hatalmat, hogy a magyar nemzet pártkülönbség nélkül elutasitja magától az ellentállás eszméjét. A kérdés tehát ez idő szerint csak a tudományos elméletek sorába tartozik, s csakis mint ilyen tárgyalható. E szempontból indulva ki, nem tartom haszontalan dolognak Magyarország bölcsének fentebb idézett 1861-ki nyilatkozatával szembeállitani Angolország egyik bölcsének: Lord Brougham-nak szintén épen 1861-ben kelt nyilatkozatát.
Angolország e bölcse (ki, mint tudva van, hazájának Lord Cancellárja, tehát a parlament felsőházának elnöke s ezen kivül Victoria királynénak az államjogban oktatója is volt), miután az angol alkotmányról irt jeles munkájában hazája alkotmányának történelmét megismertette, az ellentállási jog kérdésében következőleg nyilatkozik:
»Anglia kormányzatának egész szerkezete, mint szegletkövön, a nép ellentállási szent jogán (sacred right of resistance) nyugoszik; véghetetlenül fontos dolog az, hogy ezt soha se veszitsük szemünk elől s mindig eszünkben tartsuk, hogy az ellentállás elve mennyire lényeges feltétele az alkotmány fentartásának s mennyire szükséges, hogy ugy a kormányzók, mint a kormányzottak az ellentállás elvéhez folyamodást mindig lehetségesnek tekintsék, kétségtelenül végletesség (extremity) az, melyhez ovatosan kell folyamodni, de oly mentőszer, mely a népnek érzelmében van, oly biztositék, melyhez a nép mindig folyamodhatik s folyamodni is fog, valahányszor kormányzói szükségessé teszik; hogy önvédelme végett a nép hozzá folyamodjék.«
»Alkotmányunk egész történelme bővelkedik annak bizonyitékaiban, hogy mennyire könnyü korlátlan hatalmat gyakorolni s a népnek törvény által legjobban biztositott jogait lábbal tiporni a nélkül, hogy az alkotmányos kormányzat elmélete változást szenvedne, s akként, hogy a végrehajtó hatalom ellenőrzésére alkotott intézmények és a nép oltalmára számitott törvények ép ugy fennállanak, mint a minők voltak, midőn a nép azokat vérével s munkájával kiküzdötte.«
Ezt Anglia bölcse példákkal bizonyitja be, megmutatja, minő tévedés azt hinni, hogy mert Angliának mindig volt parlamentje, hát Anglia mindig szabad volt; a példák, melyekre Anglia történelméből hivatkozik, rémületesen illustrálják azt, a mire jeles munkájában több izben reámutatott, tudniillik, hogy a parlamentáris kormányrendszer egy-egy felülkerekedett factio dictatumait vakon követő parlamenti többség szolgalelküsége folytán gyakran nem egyébb, mint kényelmes eszköz az uralkodó kezében absolutismust gyakorolni s az udvari cliquek sugallatait megvalósitani, és e tanulságos példákra támaszkodva, Anglia bölcs Lord Cancellárja e szavakkal végzi nyilatkozatát:
»Alkotmányunk történelmének e vonásai megtanithatnak; hogy ne bizzunk puszta törvényhozási biztositékokban (to distrust mere statutory securities), hanem mindig emlékezetben tartsuk, hogy birák, parlamentek, miniszterek, királyok, gyarló emberek; piszkos hajlamok, hiu félelmek vagy factiosus szenvedélyek játékai, s hogy a nép soha sem lehet biztos, ha csak állhatatosan nincs elhatározva, mindig ellentállani mind halálig, mikor jogai megtámadtatnak.«
Igy nyilatkozott azon országnak bölcse, mely a képviseleti kormányrendszer mintahazája, s melynek népe forradalommal vivta ki s annak tudatával, hogy jogai megsértésének esetén el van határozva az ellentállás szent jogát gyakorolni, tartja fel békében azt az előnyt, hogy a nép akarata szerint kormányoztatik. Az olvasóra bizom e közt és Magyarország bölcsének tana közt választani. – A világ történelme rég választott, nincs nemzet a kerek világon (én legalább olyat egyet sem tudok), a mely szabadságának meg- avagy visszaszerzését, avagy megoltalmazását nem »az ellentállás szent joga« gyakorlatba vételének köszönné.
Kétségtelenül keserves mentőszer ez, mert sok szenvedéssel kapcsolatos. Szerencsésnek is tartom az oly nemzetet, a mely ép azért, mert uralkodója tudja, hogy ellentállana mind halálig, ha jogai megtámadtatnak, nem jut oly helyzetbe, hogy e keserves mentőszerhez legyen kénytelen folyamodni. A magyar nemzet sokszor nem volt ily szerencsés helyzetben az utóbbi századok lefolyása alatt. Oka az, hogy uralkodóinál oly érdekek voltak tulnyomók, melyek ellenkeznek a nemzet érdekeivel. Mit hozand a jövendő? szeretem, hogy nem tudom; mert a multak kénytelenségének okai még mindig fennállanak ugyan; de a nemzet jelleme oly meglepő változásba jutott, hogy nem tudhatom: mennyit nyom még nála az 1861-ki évnek azon intése, hogy a »nehéz időket nem szabad a megszegett polgári kötelesség árán megváltani«, hát csak ohajtanom lehet s óhajtom is, hogy meg lehessen ama keserves mentőszerhez folyamodás szükségétől kimélve a nélkül, hogy e megkiméltetést hazája ezer éves állami függetlenségének feláldozásával vásárolná meg.
De épen, mert ezt ohajtom, kérdem én: a két ellentétes tan közül melyik alkalmasabb arra, hogy elejét vegye annak, a mit Horatius ekként fejez ki ..... neu populus frequens ad arma cessantes, ad arma comitet imperiumque frangat? az a tan alkalmasabb-e ennek elejét venni, mely arra inti a népet, hogy semmi szin alatt sem szabad tettleges ellentálláshoz folyamodnia, vagy pedig az, a mely arra inti, hogy állhatatosan el legyen határozva, ellentállani mind halálig, ha jogai megtámadtatnak? az első szabadság-levelet ad a hatalomnak, mindent merhetni megtorlás veszélye nélkül, a másik figyelmezteti, hogy okosan fog cselekedni, ha tiszteletben tartja a nép jogait, mert különben annak teszi ki magát, hogy a nép fegyverhez nyul »ut frangat imperium«, az első ellentétbe helyezi a hatalom terjeszkedési vágyát, a nemzeti jogok tiszteletének kötelességével, a második ez ellentétet kiegyenliti; az első, hatalmi terjeszkedésre, a második mérsékletre ösztönöz; monarchiákban az első a nemzet urává duzzasztja a királyi intézményt, a mi végre is csak kormányforma; a második azt a nemzet-test fejévé, a pyramis csucsává teszi; az első minden más féket elhárit a hatalommal visszaélés utjából, mint a melyet, birtoklójának személyisége nyujthat – a mi bizony kimondhatlanul gyarló fék, melyen egy felindulás, egy álmatlanul töltött éj, vagy a szokottnál egy pohárral több ital is erőt vehet; a másik arra figyelmezteti a koronás főt, hogy ő van a népért s nem a nép ő érette, s hogy a nép joga az ő hatalmának határa; az első ideig-óráig meghunyászkodó szolgákká alacsonyithatja a népeket, de egyénileg és nemzetileg is szabad, tehát elégedett emberekké nem teheti s az elégedetlenség érzetének láttávolában az ellentállásra ébredés kilátása áll; a második elégedetté teszi a népet, tehát az ellentállás szent jogához folyamodás szükségének elejét veszi.
Inteni a népet, hogy ovatos legyen az ellentállás szent jogának gyakorlatában, nagyon helyes dolog, de nem gondolom, hogy Magyarország bölcse jó szolgálatot tett a hatalomnak, midőn azt biztositani iparkodott, hogy a magyar nemzet, bármit miveljenek is vele s hazájával, semmi szin alatt sem fogja a birkatürelmü törvényesség határát átlépni; azt ellenben ténynek tudom, hogy Angolország bölcse nemcsak hazája szabadságának szolgált, midőn intette a népet, hogy mindig készen legyen ellentállani mind halálig, ha jogai megtámadtatnak, hanem uralkodójának is nagyon jó szolgálatot tett, midőn figyelmeztette, hogy érdekében van tiszteletben tartani a nemzet jogait, mert az ellentállás szent jogához folyamodás a népnek mindig érelmében van.
Uralkodója meg is becsülte a jó tanácsot. – Lord Brougham munkája volt Victoria királyné kézikönyve, melyből az országlás mesterségét tanulgatá.
A hyperloyalitás fitogtatása rossz loyalitás. A feltétlen lemondás az ellentállás szent jogáról pedig üres frázis, melyet az élet mindig kinevetett s ki is fog nevetni mindörökké. Még a hangyák is védik társadalmukat mind halálig; hát az ember hogy ne védené! »Ŕ bon entendeur salut.«
* * *
Említém fentebbi fejtegetéseimben, hogy nem tudok nemzetet a föld kerekségén, mely nem élt volna azon joggal, melyet Lord Brougham az ellentállás szent jogának nevez; ez állitásomat igazolja a történelem a legrégiebb időktől a legujabbig; Chinán s Egyptomon kezdve a mai Szerbiáig s Bulgáriáig; hozzá adhatom ehhez, hogy a kik a forradalmi elvet feltétlenül perhorrescálják, egyenesen azon alapot tagadják meg, melyen nem csak egész Amerikának kivétel nélkül, hanem majdnem egész Európának is jelenlegi állapota nyugoszik.
Érdekes elismerésével találkoztam e történelmi ténynek Bismarck herczeg egyik politikai levelében, melyet mint Poroszországnak az 1851-ben helyreállitott német szövetségi gyülésen (Bundestag) képviselője, e hivatalos minőségében főnökéhez: Manteuffel miniszterelnökhöz 1857 február 4-kén intézett.
A Crimi háboru bevégzése után akként alakultak volt a viszonyok, miszerint valószinünek látszanék, hogy Francziaország szövetkezni fog a muszkával Austria és Anglia ellen. Ez eventualitásra való tekintetből Napoleon császár Poroszország barátságának biztositására tett lépéseket. – Bismarck ellene volt azon eszmének, hogy Poroszország Austriához álljon, ha ez franczia-orosz koaliczió által megtámadtatnék. Ellenkezőnek itélte Poroszország érdekeivel Austrián segiteni, mert már akkor meg volt győződve s e meggyőződésének tiz évvel a 66-ki háboru előtt, Manteuffel-hez 1856 ápril 26-kán intézett levelében hivatalosan kifejezést is adott, hogy Poroszországnak saját létele végett rövid idő alatt élet-halál harczot kellend vivnia Austriával, mivel a németországi dualizmussal kapcsolatos érdekellentétek békés uton ki nem egyenlithetők; ezen főtekintethez hozzájárult az, hogy Bismarck Austria ügyét egy porosz-orosz koaliczióval szemben vesztett ügynek vélte, mivel azon meggyőződésben volt, hogy offensivában Austria nem megvetendő hatalom ugyan, mert 200,000-nyi derék hadsereggel léphet fel határain kivül mint támadó, s még mindig elég ereje marad otthon a maga olaszait, magyarjait és szlávjait szemmel tartani: de defensivában keletről, nyugatról megtámadva, nagyon gyenge, mert nagyon könnyen megtörténhetik, hogy ellenségének legelső szerencsés lökése folytán, a Bachok és Buolok irka-firka kormányrendszerének egész mesterkélt épülete (das ganze künstliche Bauwerk des centralisirten Schreiberregiments) összeomlik, mint egy kártyaház (ezek Bismarck-nak saját szavai.*
Én akként vagyok meggyőződve, hogy ez a »centralizált Schreiber-regiment« daczára a hamis »dualistikus« czégnek, különösen a történelmi jogokat és nemzeti jellemeket semmibe sem vevő hadügyi kormányzatnál egész mesterkéltségben még mindig fennáll: ha hivatásomnak ismerhetném a Habsburgok jövendője felett aggódni, azt mondanám, vegyék fontolóra Bécsben Bismarck herczegnek a szövegben idézett szavait. Az összeütközés az oroszszal a keleti kérdésben késleltethetik, de kikerülhetlen. Ha a bécsi udvar e kikerülhetlen összeütközés válságát attól teszi függővé, hogy az orosz támadjon, aligha nem fogja tapasztalni Bismarck herczeg azon szavának igazságát, hogy »defensiv háboruban Austria gyönge hatalom.«
Ez okoknál fogva Bismarck azt tanácsolta kormányának, hogy barátságos előzékenységgel fogadja Napoleon császár közelitését.
De Poroszország akkori uralkodója, IV-ik Frigyes Vilmos király, kinek politikája az ugynevezett »legitimitás« sugallatainak volt mindig alárendelve, még csak hallani sem akart a francziák császárjához közeledésről, főképen azért, mert III-ik Napoleont a forradalmi elv főképviselőjének, s a Bonaparte ház hatalmának eredetét a legitimitás elvébe ütközőnek tekintette.
E nézet ellenében foglalt állást Bismarck azon 1857-ki hivatalos levelében, melyre fentebb hivatkoztam. A forradalmi elv képezvén e fejtegetéseim tárgyát, azt hiszem, nem fogják olvasóim alkalomszerütlennek találni, ha Bismarck herczeg e nevezetes leveléből egy kis kivonatot iktatok ide.
Előre bocsátja, hogy nem a Bonaparte család hozta a világra a forradalmat, s hogy az bizony sem el nem tünnék Európa történelméből, sem nem válnék ártalmatlanná a »legitimitásra«, ha az a család kiirtatnék is. A Bonapartismus következése, de nem teremtője a forradalomnak Francziaországban; régiebb dolog az, mint a Napoleonidák történelmi fellépése, s a legitimista Bourbon ház Egalité Fülöp nélkül is többet tett a franczia forradalomra, mint a világ minden Bonaparteja; XIV-ik Lajos absolutismusa, a Regensség alávalósága XV-ik Lajos alatt, s XVI-ik Lajos gyengesége idézték elő a franczia forradalmat. I-ső Napoleon csak hasznát vette, utóbb pedig rosszul választott eszközökkel azt még megfékezni is törekedett. A hóditási vágy sem kizárólagos tulajdonsága annak a családnak: megvolt az mindig és megvan ma is, régi trónusok legitim örököseinél is, mikor alkalmát látják s hatalmat éreznek reá.
Aztán a forradalom nem is franczia eredetü tünemény, annyira nem az, hogy ha annak földi eredetet akarnánk az ujkori Európában tulajdonitani, azt nem Francziaországban, hanem inkább Angliában találnók fel, sőt annál is előbb Németországban és Rómában, az elsőben a reformáczió, a másodikban az egyházi hatalom kinövéseiben. A forradalom prosperál Portugalliában, Spanyolországban, Belgiumban, Svédországban, az angol kormány pedig folyvást nyilt propagandát üz a forradalom alapelveivel mindenütt; a hol hasznát látja; ha Napoleon Lajos is ugy akarta volna, mint Palmerston, Nápolyban már ujra kitört volna a forradalom; de azért nem tartózkodunk (ugymond Bismarck) azon országok forradalmi eredetü uralkodóival barátságos viszonyt cultiválni, hát miért idegenkedjünk hasonlót tenni III-dik Napoleonnal? a kinél, nem lévén hadvezér, a hóditás ösztöne nem is uralkodhatik, a ki nem fog háborut kezdeni, hacsak e villámháritóhoz folyamodni belügyi bajok nem kényszeritik, s a kiről mind a mellett, hogy a népszuverenitást vallja hatalma kutfejének, bizony nem lehet mondani, hogy a tömegek akaratját fogadja el törvénynek, a mint ez Angliában szokásban van.
Az idegenkedés Napoleonhoz közeledni, ugy látszik, főképen azon sarkallik, hogy a Bonaparte család nem fejedelmi eredetü; de hát a Bernadotte család sem az, s hozzá még nem is annyira régi, mint amaz, hanem azért nem idegenkedünk tőle, sőt csak véletlenül felmerült akadályon mult, hogy a Hohenzollern ház sógorsági viszonyba lépjen vele.
»Vagy azért idegenkedjünk Napoleonhoz közeledni, mert uralkodásának eredete nem legitim? de hát ugyan hány existenczia van a mai politikai világban, a mely a jogfolytonosságban gyökerezik? Spanyolország, Portugallia, Brazilia, mindannyi amerikai köztársaság; Belgium, Hollandia, Svájcz, Svédország, Görögország s a még most is az 1688-ki forradalom talaján mozgó Anglia; mind nincsenek azon helyzetben, hogy jogi állapotaikat legitimitási eredetre vezethetnék vissza; sőt még magában Németországban is azon térre nézve, melyet a fejedelmek részint társaiktól (Mitständen), részint saját statusaiktól (Landständen) elnyeregettek, bajosan lehetne a legitim birtok czimet kimutatni. Annak az állitásnak pedig, hogy a nemzetközi viszonyokban nem kell s nem lehet a forradalommal transigálni, hangosan ellentmond a történelem. Cromwellt az európai potentátok »Herr-Bruder«-nek szólitották, s keresték barátságát, midőn hasznát látták. A németalföldi general-statusokkal monarchák léptek szövetségre, mielőtt őket Spanyolország elismerte. Oraniai Vilmost és utódait forradalom tette Anglia uralkodóivá; de azért a porosz uralkodók még akkor is a legintimebb viszonyban állottak velük, midőn a legitim Stuartok még mint jogszerü trónkövetelők szerepeltek; az amerikai Egyesült-Államoknak pedig forradalmi eredetüket már 1785-ben a haagai szerződéssel megbocsátottuk.
Igy itélt Bismarck a forradalomról. A történelmet az élet mesterének mondják. Az ily történelmi visszapillantások még akkor is nagyon tanulságosak volnának, ha nem oly kimagasló történelmi alaktól származnának, mint a minő a volt vascancellár; ő tőle fokozott mérvben azok. Szolgáljanak e vázlatos idézetek adalékul azon nézetemhez, hogy a forradalmi elvhez folyamodás szükségének s opportunitásának kérdése kétségtelenül olyan dolog, a mely komoly megfontolást kiván; de a világtörténelem oly hatalmas tényezőjének, mint a minő a forradalmi elv, feltétlen visszautasitásával udvarolgatni, a »legitimitási« czimet illetéktelenül monopolizáló urhatnámságnak nemcsak az emberi önérzettel s a szabadságra törekvés jogával ellenkezik, hanem olyan dolog is, a mely semmi tekintetben sem állja ki a történelmi bölcselet kritikáját.
