Helfy – Kossuthnak.
Helfy – Kossuthnak.
Milano, 1866. junius 26.
Kormányzó Ur!
Az ide érkezett foglyok között van vagy 30 magyar a kronprincz-ezredből, melynek 3 zászlóalja Veronában van. Kieszközölhettem a commandónál, hogy hozzájuk bocsássanak s beszélgettem velök körülbelül egy óráig.
A mit tőlük hallottam, igazán nagy vigasztalásunkra szolgálhat. Midőn a magyar katonák közhangulatáról kérdezősködtem, egy győri fiú lelkesedéssel azt felelé: uram, pajtásaink most irigylenek bennünket, egytől-egyig átszökne ide, ha lehetne. De nem lehet. A mi regimentumunkban egyetlen egy magyar . . . . . . . . . . . . sincs, mind cseh, morva és német, de azért majd lesz desertor elég.
Egy veszprémi fiú, ki szabadsággal otthon volt s most csak 7 hete, hogy Pápáról harminczad magával kihurczolták, azt mondá: Jaj, uram, a mi szerencsétlenségünk azok az urak odafent Pesten, azok rontanak el mindent. Mert, ha most, a háború előtt, lett volna otthon valami »vezér« a szabadságosok mind örömest alája mentek volna; mert a nép, különösen most, a nagy nyomor közepette, így okoskodik: »már mindegy! a német ellen elébb-utóbb muszáj háborúznunk, tehát jobb most mint későbben. De ott Pesten mindent elrontanak.«
Egy másiktól azt kérdvén: vajjon mit gondol, földi, mi történnék, ha otthon azt hallanák, hogy Kossuth Lajos a határnál van?
Hjah, uram, ha az isten ezt megengedné, talpon lenne egész Magyarország, mert bizon most is beszéltek róla, mielőtt hazulról elindultunk volna; de igazán szólva, nem hittük, mert 59-ben is azt mondták.
Mindnyájuktól aztán annyit tudtam meg, hogy a nép otthon szörnyűképen le van verve a nagy nyomor miatt, s, mert sokkal okosabb Deák uramnál, nem remél semmit az osztráktól.
Ha Jaccini és compagnie jelen lettek volna és megérthették volna e beszélgetést, látták volna azokat az őszinte, lelkes arczokat és a mély honfiúi keservet, mely beszédükből kiömlött, akkor bizon nem mondanák többé, hogy Magyarország meg van elégedve az osztrákkal.
Mély honfiúi tisztelettel
Helfy.
