Kossuth – Irányi Dánielnek.
Kossuth – Irányi Dánielnek.
Turin, 1866. augusztus 8.
– – – – – –
Klapka visszajövetele épen nem lep meg, miután hazulról a valódi 49-es pártból kapott hitelt érdemlő tudósítások azt adják értésemre, hogy Komáromy- és Csákynak a hazábani befolyásuk igen csekély; állított nagy készületeikről a 49-es párt semmit sem tud, sőt ennek bizalmát épen nem birják.
Ha ez így van, akkor ezen urak borzasztó játékot űztek. Szándokhiánynyal nem vádolom, de azt gyanítom, hogy maguk magukat bele mystifikálták a hitbe, hogy az a bizonyos szabadkőmivesi teketória valami fontos dolog, pedig hát gyermekeknek való humbug. Hogy az egész szereplésnek fenekén a francmaçonnerie rejlik, arról a világ teremtésén semmit sem nyomó Frapollivali czimboráskodás is meggyőz. Nem csodálkoznám, ha valahol még »Crouy-Chanel«-re is reá bukkannék Ön.
Igy meg lehet a hazát rontani, de megmenteni nem.
És valóban, miután a porosz úgyszólván megkötötte a békét, miután az insolentiáig pressiót gyakorol az olaszra, hogy ez is békét kössön, s miután gróf Bismarck ide azt telegraphálta, hogy: »nem lehetne eléggé elitélni bármely kisérletet Magyarország felé«, egyetlen egy út volt volna nemzetünket a passivitása miatt reá özönlő szemrehányások ellen védeni, s védve számára a kormányok düledező bizalmát eventualitások esetére megmenteni. – Az út az lett volna, úgy vinni a dolgokat, hogy ezt mondhassuk: expeditio esetére igértünk felkelést, erre alapítottuk készületeinket, expeditio nem volt s nem mimiattunk nem volt, tehát nem lehetett felkelés – ha volt volna, majd meglátandjátok, mire képes a magyar.
E helyett azok az urak ott akként jártak el, mintha feladatul tűzték volna ki maguknak meggyőzni a világot, hogy a magyar még akkor sem kél fel, ha expeditio megyen be hozzá.
Ezzel oly bűnt követtek el a haza ellen, melyet, ha mindnyájan szőrcsuklyát öltenek, sem lesznek képesek levezekelni.
»Megmenteni a zászló becsületét!« Boldog isten! egy roppant politikai hibával kapcsolatban egy roppant strategiai ostobaságot követni el, betörni a végett, hogy egy irtózatos fiasco gúnykaczaja közt visszajőjjenek, – a nélkül hogy csak egy pisztolyt is elsütöttek volna vagy egy ellenséget láttak volna, csakugyan különös neme a zászló becsülete megmentésének. – Én ellenkezőleg nevezném.
És még hozzá az a superlativus hadvezéri incapacitás! A trencséni tótok közé menni! a helyett hogy, ha már be akartak menni, Jablunka felé demonstrálva, a Szepességnek fordultak volna, hol legalább egy pár száz erdőcsőszre, vadászra, bányászra lehetett volna kilátásuk, – míg Trencsénben egy bogár fiára sem számíthattak.
Nézze meg Ön azt a ratibori sereget – ha még van – s kérdje meg Klapkát nevemben, hogyan szándékozik most a világ előtt igazolni azt az óriási humbugot, hogy »la nation a mis sa confiance en lui«.
De ezt őreá bizom, hanem mert proclamatiójában szabadságot vett magának azt mondani, hogy »én is velük leszek«, a nélkül hogy erre általam fel volt volna hatalmazva, sőt a nélkül, hogy csak válaszolt volna is azon levelemre, melyben megirtam neki, hogy minő feltételek alatt vagyok hajlandó közreműködését elfogadni – jogom van tőle megkövetelni, hogy nyilatkoztassa ki, miként azon proclamatio (mely különben is katonai szempontból megbocsáthatlan indiscretiókkal van tele) nem mostanra, hanem egészen más viszonyok közt készűlt, s hogy nem az ő felhatalmazásával, hanem hibából vagy indiscretio következtében lőn közzétéve. Ez a legkevesebb, a mit kivánhatok, nehogy én legyek kénytelen felszólalni.
Ott oly eljárás követtetett el, hogy azzal még csak utólagosan is s csak a legkisebb mértékben is azonosíttatni magamat nem engedhetem, mert az illetőkre háruló felelősségben osztozni teljességgel nem akarok. Óhajtom tehát, hogy Ön a situatiónak constatirozásán s a történtekbeni felelősségnek magunkróli elhárításán kivűl (ezt leginkább saját hazánkfiaira nézve, a tömegre, a katonákra értem, kik természetesen azt gondolhatják, hogy, a mi történt, beleegyezésemmel történt, miután a proclamatióban reám is van hivatkozás) inkább csak szemlélője maradjon a még történendőknek, és nevemben azokba befolyást másként ne kivánjon mint az által, hogy az illetőket némely kötelességekre figyelmeztesse. Ilyenek:
1-ször, hogy, mert másfél millió frankot vettek fel a kormánytól, melynek rendeltetése főképen az volt volna, hogy a hazánkbani insurrectio el legyen látva, nehogy a nép requisitiókkal zsaroltassék, a pénznek ezen alkalmazása pedig elő nem fordult, annak okáért a nemzeti becsület nevében követelem, hogy a felvett pénznek hová fordításáról a kormánynak számot adjanak s a még meglenni kellő összeget a kormánynak visszaadják. Az összeg, mely itt az én rendelkezésemre állott, 6%-jét sem teszi annak, a mi nekik adatott, mégis becsületbeli kötelességemnak tartom az olasz kormánynak beszámolni s a fenmaradt összeget visszaadni;
2-szor, hogy, ha már mindennek vége van (s én úgy látom, hogy ott legalább vége van), az átjött hadi foglyoknak amnestiávali hazatérhetésük stipuláltassék – ha csak a kormány a magyar legiót szolgálatában megtartani s az e szolgálatot elvállalni nem akarná;
3-szor, hogy a tisztek számára vagy szolgálat, vagy legalább illendő gratificatio vétessék igénybe. E két pontra nézve, ha szükségét látná, a miniszterelnökkel is iparkodjék érintkezni s neki azt is tudtára adni, hogy a felvett pénzrőli beszámoltatást becsületbeli dolognak tartom.
Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy én gróf Csákyt világosan oda utasítottam, hogy az ottani szervezéshez alkalmazott emigráns tisztek külföldön ne avanciroztassanak, hanem kiki rangjában maradjon, mert az előreléptetési kegyosztások méltán sértenék az országbani honvédtiszteket. Az avanciroztatásoknak benn az országban vagy a csatatéren szerzett érdemek következtében lehet csak helyök. Gróf Csáky ezt maga is helyeselte. Azonban némely onnani levelekből azt látom, hogy mégis történtek ily előléptetési kegyosztások – mikre az eddigi cselekvési téren semmi jogos alkalom nem volt. – Kivánom tehát, hogy Ön ezen visszaélés ellen a hazai honvédtisztek érdekében is ünnepélyesen tiltakozzék.
Ezeken kivül arra kérem, tartsa figyelemmel az ottani eljárást s igyekezzék minden olyasnak elejét venni, a mi, ha megtörténik, engem arra kényszeríthetne, hogy ellene nyiltan felszólaljak – mert ezt szomorú kénytelenségnek tekinteném, de nem vonakodnám megtenni, ha akár hazánk érdeke, akár nevemnek compromissiótóli menten tartása megkivánná.
Egyébiránt várom részletes tudósításait, miszerint megitélhessem, vajjon van-e valami, a mi iránt Önnel nézeteimet tudatni szükséges.
Itt az állás nem változott. Armistice még nincs (az osztrák tesz nehézségeket), csak suspension d’armes van holnaputánig. Valószinűleg meg fog újíttatni. Folyvást s erélyesen fegyverkezünk, de hasonlót teszen az osztrák is. Úgy látom, hogy, miután már a porosztól nincs mit tartania (mert ott a béke megvan, a mi hátra van, az csak formalitás), az osztráknak nagy kedve volna itt a háborút folytatni. – Óhajtanám, de látom, hogy semmi sem lesz belőle. – Az olasz elvégre még Velenczével is be fogja érni, ha többet nem kaphatna, – s a mediator helybenhagyván az igen generikus, tehát a reductióra is nagyon ruganyos olasz propositiókat, nem fogja engedni, hogy az osztrák visszaéljen az olasz egyedüliségével, mely végre is a franczia mediatio műve. – Én hát, fájdalom, nem látok ezúttal kilátást a háború folytatására – ámbár akként készülünk, mintha békéről szó sem volna.
Azonban míg egyrészről a háború folytatására jelenben alig van többé kilátás, másrészről a békét barát és ellenség egyiránt annyira elégtelennek tartja, hogy, ha még sanguinikus tudnék lenni, egy második háborút közelinek kellene hinnem. És valóban nemcsak Napoleon herczeg biztatott ez irányban utolsó találkozásunkkor a király főhadiszállásán, hanem legújabban a porosz követ is ilyes perspectivákat tüntetett fel. – Hármas allianceról beszélt, melyhez negyedik tényezőnek mi óhajtatnánk, annyival inkább, minthogy legközelebb a keleti kérdés volna alkalmul destinálva, melynél hazánk természetszerüleg kiváló fontossággal bir.* Ez némi megerősítést nyer azon hir által, melyet Párisból kapok, hogy a franczia politika legközelebb az orosz ellen lesz irányozva. Én azonban többet hiszek a józan észnek mint ezen insinuatióknak, a józan ész pedig nekem azt sugja, hogy ellenséges részről Austriának, baráti részről pedig Olaszországnak financziái sokkal ruinosusabb állapotban vannak. Poroszországnak a német ügyek belrendezésével és saját népe constitutionális igényeivel sokkal több baja lesz, Napoleon császár pedig sokkal többet vesztett hajdani erélyéből és sokkal kevésbbé hajlandó nagy merényletekbe vágni, mintsem hogy a legközelebbi tiz év alatt azoknak, a kik még akkor élni fognak, háborúra lehetne kilátásuk. – Én sokkal valószinűbbnek tartom azt, hogy Európa forradalom felé gravitál, de az ily vihar elemei soká gyűlnek, míg kitörésig jutnak – ha csak valamely véletlen nem sietteti a kitörést.
* Lásd K. F. levelét a 454. lapon. K. F.
Minden esetre kivánatos volna az összeköttetésnek egy kapcsát feltartani a porosz kormánynyal – hanem persze, annak meg kellene a tapasztaltak nyomán értenie, hogy több mint bűn – hiba azon tényezőt mellőzni a politikában személyes antipathiák kedvéért, mely nemcsak legtöbbet contribuálhat a sikerhez, de sőt annyira nélkülözhetlen, hogy nélküle történhetik fegyveres betörés, állhat Pozsonynál egy győztes porosz hadsereg, s Magyarországon még csak egy árva veréb sem röppen fel. Miért? Mert a nép másban nem bizik s másnak nem hiszen.
Ez tény, szomorú tény, mely engem a desperatióig búsít, mert azt mutatja, hogy fajunkban annyira hiányzik a spontaneitás, hogy ellenére a história tanúságának még nagy körülmények sem képesek akár tevékenységi impulsust adni a nemzetnek, akár vezéri személyességeket eléidézni.
És valóban, igen szomorító jelentést kaptam hazulról, annál szomorítóbbat, mert a leghatározottabb párt collectiv nyilatkozványa, melyről akármit inkább lehet feltenni mint azt, hogy sötétebbnek fesse a helyzetet mint a minő.
Arról tudósítanak, hogy a nemzet szelleme húsz évvel hátra van lökve a Deák-párt azon altató politikája által, melyben azok is részesek, kikhez Komáromy tartozik, s melynek miatyánkja ez: »az istenért, csak csendesen! csendesen! mert a legkisebb mozgalom tönkre tenné az alkotmány visszanyerésének biztos kilátását, pedig (teszik hozzá a nyugtalanabbak csitítására), ha alkotmány lesz, szabad élet lesz, s a nemzet akkor megyen át 49-re, a mikor akarandja« (mintha bizony a közös ügyeknek – akár a Deák, akár a Tisza alapján – elrendezésével elbénított osztrákos alkotmány – Eötvös, Andrássy-féle miniszterekkel csak árnyékát is adhatná azon könnyüségnek a 49-re, melyet egy ily háború nyujtott, mint a jelen.)
Ezzel annyira meg lőn rontva a nemzet, hogy a leghatározottabb párt vallomása szerint Magyarország újra a »szellem előkészítés« a legelementarisabb csendes agitatio szükségének stadiumára esett vissza.
Ez borzasztó!
Sőt arról tudósítanak, hogy nevemmel az országban annyi visszaélés történt és történik, s a nép annyiszor meggyőződött, hogy őt az én nevemmel megcsalták, hogy, ha valóban éntőlem is ered valami tanács vagy intés, azt már teljességgel nem hiszi tőlem eredettnek, s diffidentiája a szereplők iránt annyira megy, hogy, ha ma bemennék egy expeditióval az országba, arra volna szükség, hogy a nép közül olyanok legyenek körültem, kik engem ismernek s kik annálfogva megnyugtathatják a népet, hogy én valósággal én vagyok, különben még akkor is azt hinné, mondja a tudósítás, hogy ha, mint Tamás a Krisztus sebét, úgy a nép engem megtapinthatna; nem százezerenként, de milliónként kelne fel intésemre még most is, feltéve, hogy ez intést egy sereg éléről adnám – ezt conditio sine qua non-nak mondják, még reám nézve is.
Ez kimondhatlanul leverő helyzet, s e visszaélés mellett én 64 éves korommal s a tömérdek bú súlyával keblemen nem gondolhatom, hogy nemzetemet én vezethessem be az igéret földére, hanem elfogadom a helyzetet olyannak, a minő. Ohajtanék a jóknak (de kik szegények) otthon az általuk szükségesnek itélt agitatio gépezetére segélyt nyujthatni. Azt hiszem, ezt 100,000 frankkal meg lehetne alapítani, de én nagyon messze vagyok attól, hogy ennyiről rendelkezhessem – felével sem rendelkezem, s a mi kevesem van, azt vissza kell adnom annak a kié, ha csak az reá nem áll, hogy egy részét legalább a helyzeteikből kizavart politikai barátim kártalanítására fordíthassam. – Agitatióra pedig pénzt koldulni morális lehetetlenség, azon minden fogalmat meghaladó »pazarlás« után a mi történt, s a királynak »megloptak, a szó szoros értelmében megloptak« szavai után.
Valóban a még folyvást tartó készületekkel szemben financialis eszközeim annyira fogynak, hogy utasítanom kell Önt, insistáljon a Csákynak (a visszatérítésnek önként ajánlott feltétele mellett) előlegezett 20,000 frank visszafizetéséért, mihez még a Telkessynek és társainak úti költségül adott 3000 frankot, mint szinte nem az olasz, hanem a porosz működés budgetjéhez tartozót is joggal hozzá adhatnám.
Utasításom alapeszméjét abban összpontosítom, hogy teljességgel nem vágyok az ottani működés szennyesének mosogatásába befolyni. Mossák, a kik szennyezték. Ön szorítkozzék a figyelésre. A felelősségnek rólunk elhárítására s a szereplőknek komoly megintésére, hogy semmit ne tegyenek, mi a hon érdekeit még jobban compromittálhatná, és semmit ne mulaszszanak el, mit a nemzeti becsület parancsol. Ezek közé tartozik a beszámolás a pénzről.
Szives tisztelettel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
