Kossuth – Irányinak.
Kossuth – Irányinak.
Turin, 1866. augusztus 24.
Kedves Barátom!
Csodálatos az én testalkatom. Míg a körülmények munkára hívtak, sem lelkem, sem testem nem fáradott; sem ételre, sem álomra nem volt szükségem, hogy erős, egészséges legyek. A mióta az események visszahanyatlottak a reménytelenségbe s a tevékenység tere mind szűkebbre szorult, megereszkedtek idegeim, előbb egy neme a rosszullétnek vett rajtam erőt, utóbb betegség következett be. E napokban nagyon rosszul voltam. Most is rosszul vagyok. – E napok különben is keserves emlékezettel telvék. A hazafiui kötelesség kis időre erőt vett volt a bánaton, s most ez még nagyobb erővel lép vissza jogaiba. Ez az oka, hogy ritkábban irok – vagy tiz napig éppen nem fogok irni. Ki kell szaladnom a hegyek magányába, hogy ne botoljék minden lépten emberi alak utamba.
Vettem 12., 13. és 14.-iki leveleit.
A várt ujabb utasításokat illetőleg elég volna 8. s 12-ki leveleimre hivatkoznom. A legio fentartásának szándokát nem látom oly körülménynek, mely nézeteimen módosíthatna.
Ezen fordulat (ha ugyan fordulat) nem kerülte ki figyelmemet. Hivatkozom 12-iki levelemben e sorokra: »ha a porosz kormány mégis fentartani akarja a legiót, meg vagyok győződve, hogy ez nem a mi érdekünkben, hanem csak vak eszközül felhasználtatásunk végett történik, minek kulcsa abban van, hogy Bismarck nem akarván a franczia compensationális követelésekre hajolni, szem előtt tartja a lehetőséget, hogy egy franczia – osztrák szövetséggel lehet baja. – Ez esetben a háborukilátás csak ilyen lehet: franczia-osztrák egyrészről, porosz-orosz másrészről. No én megvallom, ily compániába nem vagyok hajlandó állani.
Hogy jól fogtam fel a helyzetet, abban Önnek 14-iki levele is megerősít, mert abban Ön Kendell tanácsnok ur e szavait adj a tudtomra: »Ha a franczia követelések háborura vezetnének, ez esetre mireánk is számolnak a poroszok, mert igen hihető, hogy akkor az osztrák is megtámadná őket.«
Ez éppen az, a mit én irtam Önnek két nappal elébb. S én csak ismételhetem, hogy ily körülmények közt részemről nagyon megköszönném a porosz companiát, de sem el nem fogadnám, sem nem tanácsolnám nemzetemnek, hogy elfogadja.
Nem látom tehát uj utasításnak szükségét, hanem igen is látom szükségét annak, hogy eddigi utasításaim kiindulási pontját tisztább világosságba helyezzem; mert a midőn legszivesebb elismerésemet nyilatkoztatom Önnek fáradozásai iránt, egyszersmind kötelességem kinyilatkoztatni, hogy a szempot, melyből Ön a viszonyokat felfogta, egy igen lényeges részben nem olyan, hogy azt magaménak elfogadhassam.
Egész politikai életemen rajta van az a typus, hogy nekem sohasem voltak személyes czéljaim. Hiszen boldog Isten! ha nálam saját »személyem« legkevesebbet is nyomott volna valaha, oly világos mint a déli napvilág, hogy egész életem másféle volt volna, mint a minő volt. – De én nem tudom, minő fátum üldöz, hogy még legőszintébb elvbarátaim (kik közé Önt hálás elismeréssel számítom) sem akarják vagy birják azt felfogni, s bár mennyire mondjam, hogy nekem a világon nem kell semmi s hogy én elveimnek győzelmet, az ellenelvek felett siker biztosítást ád; alakoskodó elvbarátok ártalmas törekvései ellenében igen is akarok s erősen akarok, de magamnak személyemre nézve semmi felsőséget, semmi állást, semmi népszerüséget nem akarok, de annyira nem akarok, hogy, a mint tudja Ön (és ez változhatlan elhatározásom), magától nemzetemtől is még csak a »levegőt« sem fognám semmi kigondolható esetben elfogadni – mégis, én nem tudom miként történik, hogy még Ön is azt gondolja, valami kedves dolgot teszen nekem, ha engem valami »személyessel« kecsegtet, magaménak elfogadhatnám. Előttem ez úgy hangzik; mintha (a régi restaurationális nyelven szólva) abban törnénk fejünket, hogy ki legyen a »vivat«. Pedig köztem s Komáromy és Csáky uraimék közt teljességgel nem erről van szó.
Ha ujra expeditio történnék, melyet nem én készítenék, az vagy oly alapon történnék, melyet én a hazára nézve károsnak tartok, vagy olyanon, melyet jónak itélek. Ha az első, semmi áron nem identifikálnám vele magamat, ha a második, teljességgel nem akarnám azokat, a kik csinálták, »semmiségbe sülyeszteni« s babérjaikat magamnak eltulajdonítani.
Az pedig, hogy egy vagy más lépés, melyet mint hazafi kötelességemnek ismerek, kit lök, kit nem lök ama két ur karjaiba, nekem teljességgel nem tartozik gondjaim közé. Én nem nyujthatom kezemet oly politikához, mely engem ama két ember irányában mintegy vetélytársnak állít. Tisztelet, becsület, de én ily positiót el nem fogadok.
Ezek az emberek behizelegték magukat a két kormány bizalmába, azon alapon, hogy ők egy terjedt s hatalmas forradalmi organisatiónak képviselői, melynek czélja 49. – Azt mondták nekem, hogy mi ily forradalmi organisatiót képviselünk, bizonyítja az: hogy a kormányok minket ilyennek tudnak lenni. Te is erő vagy, mi is erő vagyunk – czélunk egy, tehát egyesüljünk, egyesüljünk annyival inkább, mert a kormányok ezt a magyar ügy felkarolására feltételnek tekintik! Reá állottam különösen a végül említett ok miatt, s felszólítám őket, adnák elé az egyesülés feltételeit. Eléadták – s én azokat elfogadtam, mert egyrészt igazságosnak láttam, hogy az általuk organizált honi erőveli rendelkezésbe én, ki az organisatióba be nem folytam – kivülről ne avatkozzam, míg a dolog a conspiratio titkos terén mozog, másrészt, mert a külügyekben számomra önként ajánlott vezérbefolyás nekem biztosságot nyujtott, hogy a kivülről nyerendő támasz és segítség sem oly czélra, mely az enyémtől különbözni, sem oly módon, melyet a hazára nézve jónak nem tartok, nem fog felhasználtathatni. Szóval, hogy a künn nyerendő segélylyel visszaélés nem fog történni.
Ezt Olaszországra nézve személyesen, Poroszországra nézve pedig az által biztosítottam, hogy Kiss Miklóst küldtem oda képviselőmnek, s Csákyt magát biztam meg, erről s a köztünki egyességről és a porosz szövetségre nézve, közakarattal elfogadott alapfeltételekről gróf Bismarckot értesíteni.
Nagy felelősség fekszik Kiss Miklóson, hogy a megbizatásról későbben, mintsem a bajnak elejét lehetett volna venni, igen váratlanul és éppen oly ok miatt mondott le, melynek ép ellenkező hatást kellett volna reá gyakorolni, mert az ellenőrséget kétszeresen szükségesnek és sürgetőnek mutatta.
Ön azt irja egyik levelében, hogy, ha comitét állítottam volna fel, nem történt volna, a mi történt Poroszországban. Ebben Önnel nem értek egyet. Nem birom felfogni e következtetés logikáját. Nem hiszem, hogy egy általam szervezett comité, akár több tekintélylyel birhatott, akár több hatást gyakorolhatott volna mint az, a ki szervezé vala. Tudom ellenben, hogy az olasz kormánynyali érintkezésben a bizalmasságot korlátolta s collegiális nehézkességével a cselekvést gátolta volna, nem is említve a bajokat, mik a tagok személyességétől eredtek volna (elég Perczelt említenem, kinek tagnak kell vala lenni s kiveli veszekedésekben veszett volna el a drága idő). Aztán a comité is csak azt tette volna, hogy képviselőt küld vala Berlinbe, miután magamnak oda menni tilos volt, s e képviseletre csak is Kiss Miklós volt a körülmények által designálva. – Tehát Ön nézetében nem értek egyet, de igenis meg vagyok arról győződve, hogy ha Kiss, a helyett hogy késve lemondana, annál gyorsabban siet helyére, minél inkább idegenkedtek tőle azok, kik ellenében controlt kell vala gyakorolnia, nem történt volna, a mi történt.
De mert Kiss lemondása következtében szabad tért nyert a két speculáns, arra használta fel e szabadságot, hogy a porosz pénzsegélyt minden ellenőrség nélkül kezére kerítse, s ennek könnyítése végett bűnös engedékenységgel nullifikálja a garantiákat, melyeket én a porosz szövetkezéshez kötöttem volt. Igy történt aztán az a kalandoros expeditio, mely ügyünk morális prestigének halálos döfést adott.
E bűnös eljárás iránt Ön által nevemben kérdőre vonatva, ama két spekuláns kalandor nem tudott mást tenni, mint hogy bűneit hazugsággal palástolja. Előbb szemtelenül tagadták a köztünki egyességet, melynek feltételeit ők maguk indítványozták. Utóbb még szemtelenebb arrogantiával uj feltételeit merték dictálni akarni az egyességnek.
E közben a másfél millió frankot Isten tudja mire eldividálták, oly szemtelenül kezelve a pénzt, hogy még csak egy számlaköteles pénztárnokot sem neveztek. Eldividálták annyira, hogy Klapkának arra a szerencsétlen expeditióra többet 28,000 franknál nem birtak adni, – a tőlem kölcsön vett 20,000 frankkal mai napig is tartoznak, s az országban legkisebb forradalmi előkészületet nem eszközöltek, miként azt ama botor expeditio sorsa kézzelfoghatólag bebizonyítá.
És a mi a legfőbb, hazulról a 49-iki párt arról tudósít: hogy a hazában semmi forradalmi organisatio nincs, s a forradalmi párt magáról azon praetendált comité létezéséről sem tud semmit, melynek ama két adósságterhelt kalandor képviselőit játszotta, úgy hogy ama praetendált comité vagy nem létezik, vagy a 49-es párton kivül, tehát nem 49 végett. hanem a végett létezik, hogy a működés szálait kezébe kerítve s a működés financziális eszközeit (alkalmasint privát czélokra) elfecsérelve, az események kerekét akár a Deák-, akár a Tisza-féle javaslat alapján az osztrákkali kiegyezkedés felé hajtani segítse, a menynyire ily politikailag semmit sem nyomó, magánéletileg pedig bukott kalandorok valamit segíteni képesek lehetnek.
Ezek Ön előtt nem ujságok, de constatirozni kivántam a helyzetet – hogy saját tollamból birja Ön a helyzet rajzát – úgy a jelen mint a jövendő számára.
Ezek után nem kell okadatolnom, hogy ily emberek irányában magamat a vetélytársi szerep elvállalására nem sülyeszthetem s korteskedési manoeuverekhez nem nyulhatok; következőleg semmit abból, mit a becsület kiván s hazafiui kötelesség parancsol, el nem mulaszthatok.
Mit tartok tehát részemről a teendőnek?
Erre – in thesi – már Önnek eredeti megbizó levele megfelel e szavában: »az ő működésökkel járó felelősségbeni részvétet magamról nyilvánosan elhárítsam.«
Megfelel augusztus 8-iki levelem e szavakban: »Óhajtom tehát, hogy Ön a situatiónak constatirozásán s a történtekbeni felelősségnek magunkróli elhárításán kivül inkább csak szemlélője maradjon a megtörténendőknek, s nevemben azokba befolyást másként ne kivánjon mint az által, hogy az illetőket némely kötelességekre figyelmeztesse . . .« stb.
Megfelel végre augusztus 12-iki levelem egész tartalma.
A kérdés csak az: miként óhajtom, hogy gyakorlatban constatirozva legyen az, hogy én az ott történtekkel solidaritásban nem állok, s e solidaritást minden következéseivel egyetemben magamtól elhárítom?
Ennek 4 subjectuma van: 1. politikai barátaink otthon s az ő közbenvetésükkel a nemzet; 2. a frigyet tört két kalandor; 3. a porosz kormány; 4. a poroszországi magyar legio.
1. A mi az első illeti (ezt confidentialiter irom s kérem, ezt beszéd közt se említse, nehogy időelőtti kutatásokat provokáljanak denunciatióikkal Csáky uraimék – ez emberektől minden gazság kitelik).
Nem neveztem ugyan bizottmányt otthon (miként Ön javasolja), mert mások életével játszani – midőn magam nem osztozom a veszélyben – nem tartom szabadnak. De figyelmeztettem elvbarátainkat, mennyire káros a tért álhazafiaknak engedni át s őket egy bizonyos reputatio bitorlására képesíteni és tudtokra adtam, mennyire szükséges, hogy a 49-iki párt magát organizálja, disciplinálja s igazgató központtal lássa el, mely velem rendes, folytonos közlekedésben álljon. Most e közlekedés rendezésével foglalatoskodunk. Nem könnyü feladat, kivált pénzhiány mellett, de pár hét alatt rendezve lesz – s mihelyt ez meglesz, a forradalmi központ nyilvános életjelt is adand.
Értesítem elvbarátainkat mindenről, a mi itt történt – a gazságokról is. E napokban értesítendem arról, a mi azóta történt, nevezetesen arról is, hogy Klapka nem fogadta el a politikai függést, melynek feltétele alatt hadvezéri állását elismerni ajánlkoztam.
Van okom hinni, hogy – a mint a rendezett közlekedés biztosítva lesz – a forradalmi igazgatóság egy manifestumot fog közre bocsátani, melyben a lefolyt háboruval kapcsolatban hazánkat érdeklőleg idekünn történteket a nemzetnek tudtára adva, a tapasztalt gazságokat s mulasztásokat indokul fogja felhozni, hogy ujra működésbe lép; megóvni velem egyetértésben a hon jövendőjét, melylyel kontár álhazafiak s kalandor speculánsok oly bűnös játékot űztek. – A mint értesítve vagyok, szándokban van kit-kit igaz világban állítani a nemzet közvéleménye elibe.
Megkérdeztek, nem ellenzem-e, hogy közléseimet ekként s ily czélra felhasználják. Nem látom okát, hogy ellenezzem.
Tekintetbe vévén azt, hogy a közügyet az agitatio és a szellemébresztés szükségének stadiumára mondják visszaesettnek – erre nekik, a mint a közlekedést biztosítanom sikerülendett, segédkezet kellend nyujtanunk, mire nézve majd alkalmas időben Önnek véleményét s becses közremunkálását kikérendem.
Ezzel a nemzet tudni fogja, hogy azzal, a mi Poroszhonban míveltetett, s az emberekkel, kik ott a zavarosban halászgattak s a nemzet rovására incompetens autoritást mertek bitorolni, sem solidaritásban, sem viszonyban nem állok. – A következéseket maguknak tulajdonítsák az illetők.
2. A mi Komáromyt és Csákyt illeti: mondanom sem kell, hogy a kiket egyszer oly hazugoknak tapasztaltam, azokkal többé még azon esetben sem állanék szóba, ha otthoni összeköttetéseik valóban olyanok volnának, mint a minőknek állíták; pedig az egész nem egyéb mint a mit az angol »false pretences«-nek nevez.
Nekik tehát, kérem Önt, csak szárazon annyit tessék mondani vagy irni: nem átallottak hazugsághoz folyamodni, hogy megtörjék a frigyet, melyhez saját kérésükre, a multat feledve, kezet nyujtottam. Maguknak tulajdonítsák a következéseket.
De Komáromyra nézve kettőt szó nélkül nem hagyhatok. – Egyik azon hetvenkedő nyilatkozat, melylyel az uj propositióikat kisérte, hogy tudniillik ez már másként nem lehet, mert ő azt haza már úgy meg is izente. – Tessék, kérem, neki nevemben megmondani, hogy igen túlságosan megfeledkezik magáról, midőn ő akarja nekem kiszabni, hogy minő állást foglaljak el otthon, ha Isten megsegít, hogy honunk felszabadításához tettel járulva, a hon határát átlépjem. Én azon állást fogom elfoglalni, melyhez a népakaratnál fogva jogom van – addig, míg a nemzet másként nem határozand. Nem ő fogja az én állásomat, hanem én az övét kiszabni s meg lehet győződve, hogy bennem szigoru, de igazságos biróra találand. – Addig is követelem, hogy a több évek előtt tőlem nyert (s mint Flórenczben maga mondá, híven megőrzött) megbizó levelet nekem visszaszolgáltassa. Ezt azért követelem, mert hazulról akként vagyok értesítve, hogy az a hajdani viszony, mely köztünk fennállott, képezi azon fontossági praesumtiónak alapját, melyre személyes semmiségéből bizonyos körökben felvergődött, a nélkül hogy a legutóbbi időkig magát akár egyrészről a Deák-pártnál, akár másrészről a kormánynál compromittálta volna.
Én nem engedhetem, hogy nevemmel takarózva, tovább is félre vezettessenek a könnyen hivők. Különben is ő, a ki (si Di is placet) oly hatalmas emberré lett, hogy nekem állást osztogat, derogálná saját nagyságának, ha éntőlem tartana kezében megbizólevelet.
Én, ki a nyilt játékot szeretem tartózkodás nélkül tudatom vele, hogy, ha kivánságomat vonakodik teljesíteni – én őt nyiltan megnevezve fogom ama megbizólevelet visszavontnak nyilatkoztatni.
Ezt, a mint a dolgok állanak, indiscretio nélkül tehetem, mert azon szerep után, melyet Poroszhonban s ama kalandoros expeditióval játszott. Ő többé haza nem mehet, ha csak nem áruló (nem mondom, hogy az, de annyi világos, hogy, ha most is haza merne menni, elvitázhatlanul árulónak kellene lennie).
E körülmény még egy másik figyelmeztetésre is ad alkalmat. – Neki Flórenczben, állítása szerint, nem az a szerep volt szánva ama problematikus comité által, melynek nevében beszélt velem s a kormányokkal, hogy künn maradjon, hanem hogy haza siessen, az otthoni organisatio (?!) vezetésében résztvenni. – Ő e helyett künn maradt (okát könnyü volna megmondani). S így többé nem a praetendált otthoni comité tagja, hanem önkénytes emigráns. – Emlékeztetem: miként egyességünk azon részét, hogy míg künn vagyok, a beldolgok vezetésébe ne avatkozzam, azzal motiválta, hogy kivülről nem lehet a belmozgalmat intézni. – Én ez okot helyesnek véltem, tehát elfogadtam az okozatot. – Felszólítom: legyen ura saját szavának, saját személyére nézve, miután most ő is emigráns, s ha áruló nem akar lenni, más mint emigráns nem is lehet. Ha még oly lovagias volna, mint a minőnek hajdan ismertem, kötelességének kellene tartania, gróf Bismarckot értesíteni, hogy emigránssá levén, azon állása megszünt, mely neki a porosz kormánynyali viszonyában basisul szolgált.
Egy másik dolog van, mire Komáromyt hajdani barátságunk emlékezete figyelmeztetnem késztet. – Flórenczben tőlem sirva, zokogva búcsuzott el, az elérzékenyülés könnyei közt e szavakat zokogván: »úgy kivánom magamat viselni, hogy a jó emberek azt mondhassák rólam, hogy becsületes ember voltam.«
Érzékenyen szorítám búcsura jobbját. – Mondja meg Ön neki, hogy az, a mit Csáky tett, az csak undorít, nem bánt; – a ki több pénzt vesz fel kölcsön, mint mennyit megfizetni bir s hitelezői előtt megszökik, attól semmi sem lep meg, tehát nem is bánt, de Komáromytól az, a mit tett, fáj; – mert azt a kevés hitet is megingatta keblemben, melylyel még birtam »az ember« iránt. – Igazán fáj, óhajtom, hogy ez tudtára legyen Komáromynak.
Csákyra nézve nincs semmi mondani valóm azokon túl, miket előbbi leveleimben irtam. Legyen Ön szives, tőle irományaimat, melyeket magával vitt volt, visszakövetelni, mint szinte a 20,000 frankot. Adja Ön neki tudtára, hogy a nemzeti becsület nevében ujolag is követelem, siessen számot adni a felvett roppant pénzösszegről a kormánynak, ha nem akarja, hogy nyilvános botrány következzék belőle, mit financziális antecedenseinél fogva neki kétszeresen kerülni kellene. E követelést Komáromyra is kérem kiterjeszteni, mert a pénzkezelés bizonyosan őt is terheli. Szörnyüség, hogy még csak pénztárnok sem volt nevezve.
És minthogy azok után, miket Ön a Klapka-féle proclamatio keletkezéséről ir, úgy látszik, hogy Csáky uram még levélkoholó is tud lenni, kérem Önt, legyen szives a két urat felszólítani, közöljék Önnel azon szerződést, melyet állítólagosan Bismarck aláirt. Ezt különösen két ok miatt is szükséges ismernünk: 1. hogy lássuk, minő feltételeket fogadott el s minő biztosítékokat nyujtott hazánk érdekében a porosz kormány? 2. hogy tudjuk, minő alapjuk van azon hatalom gyakorlására, a melylyel az ottani katonai szervezet felett élnek.
Csákynak még azt is megmondani kérem, hogy hazulról még olyanok is, kiket Komáromy az otthoni organisatióba avatottaknak mondott, kétségbe vonják Csáky megbizatását. – Én úgy látom, hogy ő alkalmasint csak Komáromy megbizottja (a ki már maga sem egyéb, mint egyszerü emigráns) vagy legfölebb valami szabadkőmívesi humbug, a miben semmi realitás nincs.
3. A mi a kormányt illeti, Kendell tanácsnok ur azt mondotta Önnek, hogy: »miután eddigelé Magyarország jövőjéről nem, hanem egyedül legio szervezéséről vala szó, e végett inkább katonával mint politikai főnökkel kellett érintkezni.«
Ez nagyon fontos és nagyon tanulságos nyilatkozat. Nagyon helyén volt volna megjegyezni, hogy miként történt hát, hogy sem nem katonával, sem nem politikai főnökkel, hanem két oly egyénnel érintkezett, sőt azok állitása szerint szerződött – irásban szerződött Bismarck gróf, kik nem katonák s nem is politikai főnökök, – kiknek egyike (Csáky) teljességgel semmi politikai multtal s állással nem bir, s nem is politikai okok, hanem adósság miatt hagyta el a hazát, a másik pedig (Komáromy) élt ugyan politikai életet, de oly másodrendü egyéniség, hogy mint követnek soha szavát sem hallotta a nemzet, s általában egész népszerüsége szülötte megyéjére Biharra van szorítva, s ott is leginkább azon alapszik, hogy sokat költött korteskedésekre, mig volt miből, de teljességgel nem országos politikai notabilitás.
Ezen megjegyzés annyira helyén volt volna s valószinüleg oly fontos tájékozásokat vont volna maga után, hogy kérnem kell, keressen Ön alkalmat Bismarck gróf megbizottját e tárgyra visszavezetni. –
Könnyü lesz – mert csak azt kell Önnek mondania, hogy jelentést tevén Ön nekem ama conversatióról, én Önnek ezen észrevételt tettem.
Egyébiránt Kendell nyilatkozata annyira fontos, hogy én egyenesen abban látom a horgot, melyhez Önnek további működését Berlinben csatolnia kell.
Emlékszik Ön, tisztelt Barátom! minő propositiókhoz kötöttem én úgy a porosz, mint az olasz kormánynyali szövetkezést. Birja másolatban a megbizást, melylyel Cs . . . . t ezen propositiók elfogadtatása végett Berlinbe küldöttem – és tudja azt is, miként Csáky nekem azt telegraphálta, hogy: propositióink elfogadtattak.
Ellenben Keudell ur Önnek azt mondá, hogy: »eddigelé Magyarország jövőjéről nem, hanem csak legio-szervezésről van szó«.
A kettő egymással kiáltó ellentétben áll. Vagy csalás forog fenn ama két ur részéről, vagy mystificatio Bismarck részéről. Minden esetre, úgy látom, hazánk sorsával játék üzetik.
E mysteriumnak fenekére jutni s hazánk érdekeit jövőre biztosítani, ismerje Ön, kérem, főbb hivatásának.
Ez okvetlenül megkivánja, hogy Ön a kormányt az én állásomról a hazában – a bizalomról, melylyel a nép irántam viseltetik – s arról, mit ezen bizalom következtében hazafiui kötelességemnek kell ismernem s annak ismerek, felvilágosítsa, s egyszersmind értesítse mindenről, a mi köztem s Komáromy és Csáky közt történt – az egyességről, annak praetextuált alapjáról, későbbi megszegéséről, arról, hogy az országban semmi szervezet nem történt s hogy a függetlenségi párt részéről az ezen urak-féle comiténak még létezése is kétségbe vonatik.
Ez utóbbiakat (a Komáromy és Csákyra vonatkozó dolgokat) egyelőre szóval is elég lesz Kendell urnak elmondani – de elmondani szükséges. Ne is féljen Ön attól, hogy ez ártalmára lehet a közügynek, ellenkezőleg, javára lesz. – A porosz kormány nem mulatságból verte magát költségbe. Ha felvilágosítja az ember, hogy rossz kezekbe került s hogy minden költekezése haszontalan lesz, ha az eddigi uton marad, s ha kimutatja neki az ember, minő uton kell neki járnia, hogy czélt érjen s számításában eventualiter meg ne csalatkozzék, nemcsak nem compromittálja az ügyet, de sőt annak javára szilárd alapot teremt.
Hanem – a míg ezekre nézve a szóbeli felvilágosítás elegendő – a többire nézve egy irott emlékirat beadását tartom szükségesnek, mi végett is a vezéreszméket a következőkben van szerencsém Önnel közölni:
»Mind Napoleon császárrali régibb, mind Napoleon herczeggeli legujabb érintkezéseim folytán biztos ténynek állítom, hogy a francziák császárja Németország egységét Francziaországra nézve annyira veszélyesnek tekinti, hogy abba sohasem fogna megnyugodni. (Vegyen Ön alkalmat megemlíteni, hogy, bármennyire ellensége is a császár ezen eszmének, most, erélyesen fölhasználva a sadovai győzelmet, keresztül lehetett volna vinni, mert most Napoleon császár tehetetlennek érezte magát a háborura és semmi esetre sem nyult volna fegyverhez – én ezt mint positiv tényt megmondottam Usedomnak, – kár volt félni a francziától s elmulasztani az alkalmat, mely többé hasonlón kedvező conjuncturák közt vissza nem jő.) Napoleon császár az egy Németország veszélyének elhárítását a két Németország eszméjében találja (ezt tőle magától tudom, még 1859-ből). Ezt jelenben akként vélte létesíthetni, hogy a porosz hatalomterjedéssel szemközt déli Németország bajor suprematia alatt magát mint ellensúlyt constituálja. Azonban még a dél constituálva sincs, már észrevette, hogy terve nem életrevaló. Az egység vágya erősebb a német nemzetben mint a porosztóli félelem. A dél csatlakozni vágyik az északhoz. Innen a compensationális követelések franczia részről mikre a porosz reá nem állhat. Napoleon tudja, hogy reá nem állhat, de neki ürügy kell egy jövendő háborura, mert, ő a nemzetiségi elvnek az európai közjogba beavatója, nem mondhatja, hogy azért fog fegyvert, mert a német nemzetiség egy nemzet akar lenni. Bizonyos lehet tehát a porosz kormány, hogy a franczia császár azon ellensúlyt, melyet a bajorban hiában keresett, ujra az osztrákban fogja keresni, s csaknem mathematikailag bizonyos, hogy egy franczia-osztrák alliance, mely egy közel jövőben – alkalmasint már jövő évben – háborura fog vezetni a porosz ellen, oly czélból, hogy a porosz hatalom megnyirbáltassék s az osztrák visszanyerje elveszett állását Németországon. Magában világos, hogy ezen eventualitás esetére Magyarország a porosznak igen fontos szövetségese lehetne, annyival inkább, mert ily conjuncturák közt a porosz Olaszországtól legfelebb is neutralitásra számíthat (még az is kétségessé válhatik a franczia pressio folytán).
Megvallom tehát, hogy igen természetesnek találom, hogy a porosz kormány a magyar legiót fenn akarja tartani, sőt növelni szándékszik (bár ez most már kevéssé leszen eszközölhető, a békekötés miatt).
De ki kell jelentenem, hogy ez magában teljességgel nem elegendő Magyarország eventuális cooperatiójának biztosítására. Más biztosítékokra is van szükség, pedig annyira van szükség, hogy – akár alkuszik velem a kormány, akár nem – én most előre határozottan tudatom gróf Bismarckkal, hogy pusztán egy magyar legiónak hazánkba szándoklott bevezetéséhez én nem fognám kezemet nyujtani, ha pedig mégis megtenné, az teljességgel nem fogná Magyarország compact nemzeti fölkelését előidézni. Nagyobb mérvben bár, de szintoly bizonyos kudarcz lenne belőle, mint minő a Kalapka-expeditio volt s lennie kelletett.
Én ismerem nemzetemet jó és bal tulajdonaival, csakis mert ismerem, voltam képes azt végbe vinni, a mit 48–49-ben véghez vittem. Ezen ismeret alapján teszem bizonyossá Bismarck grófot, hogy egy általános európai convulsio izgató befolyása alatt meglehet ugyan, hogy a magyar minden külsegítség nélkül is felkél függetlensége kivivására, de az osztrák s valamely más hatalom közti háboru esetében vethetnek neki be bármi magyar legiót, nem fog felkelni, hacsak azon magyar invasio más garantiákkal is nincs kisérve, melyek neki biztosítékot nyujtanak, hogy nem puszta diversio üzetik vele, s hogy, ha felkél, nem fog az által elhagyatni, a kinek érdekében van, hogy magyar felkelés legyen.
Ennek oka abban van: 1-ször, mert a magyarnál a multak históriai emlékénél fogva hagyományossá vált a külizgatás iránti diffidentia, mert a hányszor annak engedett, mindig megcsalatva tapasztalta magát – ennélfogva nagyon idegen a gesztenyét más számára kapargatni a parázsból; – 2-szor, mert háboru esetében józan esze őt a másik oldalra is készteti tekinteni. Számba veszi azt, ki van mellette s ki ellene. – S biztosíthatom gróf Bismarckot, hogy egy oly háboruban, melyben az osztrák mellett a francziát is látná, nincs az a magyar legio a világon – mely magában, más támasz és más biztosítékok nélkül, a magyart nemzeti felkelésre birhassa.
Ha valaki ellenkezőt mond a grófnak, vagy önmagát vagy őtet mystificálja. – Pedig nincs valami veszélyesebb a politikában, mint mystificatiók után indulni.
Az ok, mely miatt ezekre a gróf figyelmét felhivni hazafiui kötelességem ösztönzött, abban fekszik, hogy Keudell ur Önnek azt mondotta, hogy az eddigi tractatusokban Magyarország jövőjéről nem, hanem csak legio szervezéséről volna szó.
Ha ez így van, s ha jövendőre is, – minden más biztosíték nélkül – csak hasonló czéloztatik, úgy egyrészt bizonyossá teszem a grófot, hogy számításában a magyar nemzetre nézve meg fog csalatkozni, – s másrészt kötelességemben áll kijelenteni, hogy úgy saját becsületem, mint hazám érdekében kénytelen leszek a nemzettel tudatni, hogy ezen combinatióban nemcsak semmi részem nincs, hanem azt a fenforgó alapon nem is itélem hazámra nézve elegendően biztosnak.
Ne vélje a gróf, hogy, midőn személyes becsületemről szólok, engem valami ambitio vezet. Engem csak a rajtam fekvő felelősség érzete vezet. Ha hallgatok, a nemzet azt fogja hinni, hogy részem van abban, a mi történik, s mert részem van, nem hiányoznak ama biztosítékok, miket a nemzet tudja, hogy mindig conditio sine qua non-nak tekintettem. – Aztán nevemmel sok visszaélés történik. Csáky egy proclamatiót koholt Klapka nevében, s bár máskülönben igen incompetens autoritást arrogál magának, mégis szükségesnek látta nevemre hivatkozni. – Midőn ama kalandor expeditio hazánk határát átlépte, ismét nevemmel éltek vissza a nép sympathiáját vadászni. – És nem csalatkozom, ha azt állítom, hogy a legio legénységének legnagyobb része maiglan is azt hiszi, hogy az egész organisatio az én sanctióm mellett történik. – Ezt nekem hallgatással tűrnöm nem lehet, s vagy meg kell arról győződnöm, hogy a munkába vett combinatiókból nem hiányzanak azon biztosítékok, melyek nélkül én sem 1859-ben, sem most nem nyujtottam volna segédkezet a combinatiókhoz, – vagy pedig el kell magamról nemzetem előtt a felelősséget hárítanom, – pedig nem gondolom hogy a nép s a függetlenségi párt bizalommal fog lenni akármely oly combinatio iránt, melynek felelősségét én magamról elhárítani kénytelenítettem.
Felkérem tehát a grófot, legyen szives engem – s általam politikai barátaimat – a dolgok állásáról felvilágosítani, – s minthogy Csáky azt állítja, hogy szerződés köttetett, annak tartalmát Önnel közölni.
És ha csakugyan úgy áll a dolog, a mint Keudell ur mondotta, úgy kérem a grófot, bocsátkozzék Önnel, mint megbizottammal, értekezésbe az alapok iránt, melyekre a combinatiót fektetni szükséges (s miket Ön a kezében és tudomására lévő adatok nyomán elő fog adhatni), különben – ismétlem – azon az uton, mely eddig követtetett s azon egyénekkel kiknek a dolog eddig kezökre bizatott, – az egész combinatio calculusában meg fog a gróf csalatkozni.
A mi engem illet, én nagyon óhajtanám, hogy a magamróli felelősség elhárításának kinyilathoztatására ne legyek kényszerítve – de ettől csak azon esetre érezhetem magamat felmentve, ha lelkemismeretében megnyugtathatom magamat, hogy a dolog oly alapra van fektetve s oly módon kezeltetik, a mint azt egyrészt hazánk érdeke, másrészt pedig a porosz kormány iránti tartozás parancsolja; – mert én s elvbarátim becsületbeli kötelességünknek ismerjük azon lenni, hogy, ha mi a kellő segítséget megnyerjük hazánk függetlenségének kivivására, viszont a porosz kormány se csalatkozzék meg calculusában, s találja fel teljes mérvben nemzetünknél azon segítséget, melyre számított.
És e részben lehetetlen bizonyossá nem tennem a grófot, hogy azt ugyan az eddig követett uton s az eddig szereplő egyénekkel nem fogja feltalálni.
Azonban a mi történt; megtörtént. A dráma ezen felvonása a már megkötött béke által le van játszva. S erre nézve nemzetünk becsülete érdekében csak annak kell insistálnom, hogy a gróf számot vétessen az eddig általa tett áldozatok hová fordításáról. Hinni szeretem, hogy a gróf mindent ép oly rendben találand, mint az olasz kormány – kinek már én beszámoltam – mindent rendben talált.
A legombolyítással összekötött speciális tekintetekről már előbbi leveleimben szólottam.
Jövendőre nézve a változott viszonyok szerint uj combinatióra van szükség. Engem a gróf mindig késznek találand ahhoz méltányos alapon kezet nyujtani. Nem is szükséges, hogy nevem e dologban nyiltan affichirozva legyen, ha ezt diplomatiai tekintetek ellenzik.
Elég lesz, ha én biztosítva leszek arról, hogy propositióim elfogadtatván, a combinatio oly bázisra van fektetve, mely hazánk érdekeinek megfelel. – Ezenkivül csak arra volna szükség az ujon szervezendő legio tekintetében, hogy Ön, mint képviselőm, által azon előleges befolyást gyakorolhassam az organikus intézkedésekbe s a tiszti kinevezések végetti előterjesztésekbe, mely nélkül alig lehetne kikerülni, hogy a várt sikert compromittáló balfogások és balválasztások ne történjenek. – Ez mind megtörténhetik, a nélkül hogy akármely oldalon is diplomatiai nehézségek támasztatnának. – Különben sem kedvem, sem hivatásom apró részletekkel bibelődni.
Ezekben fel fogja Ön találni az irányt további teendőiben – de ismétlem, okvetlenül szükségesnek tartom, hogy Kendell nyilatkozata folytán maga a dolog érdeme iránt a kormánynyal pertractiót iparkodjék kezdeni.
4. Végre mi a legiót illeti:
Mindenek előtt kérnem kell, legyen szives a tiszti előléptetésekre s kinevezésekre nézve jelentéseinek egy hiányát kipótolni. Irja Ön, hogy a tisztek egy fokkal előléptettettek, hogy lett ezredes ez s ez alezredes, ez stb., ez stb., de nem irja Ön, hogy ki tette ezen kinevezéseket, s mi rendszer van a tiszti kinevezésekre nézve felállítva? az-e, hogy Komáromy s Csáky csak úgy motu proprio csináltak tiszteket mint Don Pasqualéban a furfangos nő, s a kormánynak csak bejelentették, hogy ezt s ezt mint ezredest fogja fizetni, vagy pedig ők proponálták, s a porosz hadügyminiszter nevezett s adta ki a tiszti diplomát. – Mondanom sem kell, hogy a kettő közt nagy a különbség. Második esetben a kinevezéseket lehet rosszallani, de nem lehet kétségbe venni. Első esetben a dolog minden következés nélküli comédia, Schneider orvost Bém ezredessé nevezte ki, de biz’ én őt nem ismerem el magyar ezredesnek (bár Bém mégis csak több plausibilitásával birt a kinevezési jognak mint Csáky uram). Garibaldi az aspremontei »hadjáratban« Frigyessit alezredessé nevezte ki, de biz’ ő mindamellett is actu nem több, mint a mi előbb volt – őrnagy, – ámbár magának Garibaldinak seregében szolgál.
E részben tehát magamat tájékoztatni kérem.
Második észrevételem az, hogy Ön azt irja: »tudattam a dolgok állását a főbb magyarokkal«. – Ez nem egészen áll, mert Mogyoródy, kire Klapka (a mint irja) az ottani legio továbbszervezését bízta, csakugyan a főbb magyarok közé tartozik, már pedig (ezt confidentialiter közlöm) ő nekem Bauerwicz-ből Sziléziából augusztus 14-éről ezeket irja: »Irányit találtam a vasuton, kivel nagyon szerettem volna hosszabb ideig értekezni, mert sok mondani valóm lett volna, mit levélben nem tehetek, sok dolgokról felvilágosítást is adhatott volna, de esetleg, vagy mások combinatiója folytán, nem lehettem vele csak egy perczig sem magamra.«
Tehát ő nincs értesítve. – Nekem úgy látszik, hogy, midőn Ön a »táborban« volt, legfőbb teendőinek egyike volt volna Mogyoródyt, Saitert, tán Griszszát is stb. a dolgok állásáról négy szem közt felvilágosítani – kétségkivül nem állhatott Ön a sorok elibe harangozni, de amazt tenni lehetett, kellett volna.
Már most engedje Ön augusztus 8-ki levelemnek e szavait emlékezetébe hívnom: »a történtekbeni felelősségnek magunkróli elhárítását leginkább saját hazánkfiaira, a tömegre, a katonákra értem, kik természetesen azt gondolhatják, hogy a mi történt, kivált miután a proclamatióban reám is hivatkozás van, beleegyezésemmel történt.
És igen természetes, hogy így értem. – Mert ha saját hazánk fiai előtt nincs, úgy teljességgel, nincs a felelősség rólam elhárítva, mert a felelősségnek csakis a nemzet iránt az országban és saját hazámfiai irányában künn van helye.
Megmondani a kormánynak, hogy én nem vagyok a történtekben felelős, nem nyom semmit, mert hisz a kormány azt úgy is tudja, sőt az által, hogy a befolyásból kirekesztett, maga adta bizonyságát, miként esze ágában sincs kivánni, hogy én felelős legyek.
Vagy Komáromy és Csákynak adni tudtára a felelősségnek rólami elhárítását? – az egészen felesleges – hisz azt ők nagyon jól tudják, hogy nem vagyok tetteikről felelős – egész eljárásuk a körül forgott, hogy a felelősséget rólam elhárítsák.
Tehát csakis a nemzet és a legio irányában van a felelősség elhárításának tere. Az első az én dolgom, a másodikat Öntől várom.
Ön attól tart, hogy, ha Ön ezt megteszi, desorganisatio lesz belőle.
Én ettől nem tartok. – 1862-ben tudtára adtam itt a legiónak, hogy ujjászervezése beleegyezésem nélkül történt, tehát semmiért, a mi történt, felelős nem vagyok – s lenni nem akarok. – Azért nem lett desorganisatio belőle, hanem lett kérelem kérelem után, hogy ne vonjam meg tőlük pártfogásomat, s vegyem által ujra a felettüki felsőbbséget – mely kérelmet csakis most teljesítettem.
Minden a modortól függ. Van e dologban olyan, a mit kisebb körben, szóval; van, a mit irásban nagyobb körre számítva kell megtenni.
Én szükségesnek látom, hogy Ön a legiót még egyszer meglátogassa, s Mogyoródyt, Saitert s a ki mást még jónak lát (például Mednyánszkyt), mindenről, a mi történt – de nem együtt, hanem egyenként, négyszem közt értesítse, különösen arról is, hogy otthon a valódi forradalmi párt semmi organisatióról sem tud legkevesebbet is, s még azon comiténak létezését is kétségbe vonja, melynek Komáromy és Csáky magukat képviselőinek állítják. – A tiszti kinevezésekre nem szükség specialiter alludálni, hanem igen is szükség annyit kinyilatkoztatni, hogy a dolgok ily állásában semmiért, a mit azok az emberek tettek, solidaritást nem vállalhatok.
Azután szükségesnek látom, hogy Ön elmenetelekor a legio actuális főtisztjének egy levelet hagyjon hátra, melyben részletekbe ereszkedés nélkül a legióval annyit tudatni kérjen, hogy minden, a mi Poroszországban a legiót illetőleg történt, befolyásom és megegyezésem nélkül történvén, én az azokérti felelősséget úgy a legio, mint a nemzet irányában magamról ünnepélyesen elhárítom.
Mogyoródy mind a maga, mind Scheiter nevében – jövőjük felett aggódva, – arra kér, igyekezzek olaszországbani positiójukat biztosítani. Kérem, legyen szives ezen urakat megnyugtatni, hogy erre gonddal voltam.
Az itteni legio reorganisatiójára nézve egy (nem többé csak miniszteriális, hanem) királyi decretum kiadását eszközöltem, mely julius 2-kán a királyi helytartó, Savoja Eugen által aláirva s a hadügyminiszter által ellenjegyezve, az Italia Militare julius 6-kai számában kihirdettetett. E decretumba a következő §. van beiktatva:
Art. 15. Azon aspettativában lévő magyar tisztek, kik rendkivüli kiküldetésben lennének, visszatérésük után előbbi állásaikba visszahelyeztetnek.
A mi Klapkát illeti, a teendőt mindössze is enynyire szorítom: tessék neki nevemben tudtára adni: hogy, miután azon politikai függést, mely a dolog természetében fekszik, visszautasítani jónak látta, természetesnek fogja találni, hogy viszont én az ő vezéri állását el nem ismerem s hogy erről a nemzetet nyiltan értesítendem.
Vetterre nézve semmi mondani valóm nincs. – Én nem korteskedem. Ha ir, felelni fogok neki. Ha nem ir, izenetét ignorálom.
Ezzel, azt gondolom, mindent kimerítettem.
Tegnap jött meg ide a hír, hogy a béke porosz és osztrák közt alá van irva.
Érdekkel várom tudósítását, vajjon ez nem vet-e minden ottani legiózásnak véget. – Ha igen, iparkodjék Ön – fentebbi utasításom nyomán – kapcsot biztosítani, eventualitások esetében, a kormánynyali érintkezésre. Jó lesz a miniszterelnöknek tudtára adni, hogy, ha eventualiter valami üzenni valója akadna, azt Usedom utján vagy a majlandi consul général utján várom, de lekötelezne, ha valakit designálna Berlinben, a kinek én irhassak, ha valami tudatni valóm leszen a gróffal. – Ha pedig a béke daczára folytattatnék a szervezés – fentebb részletezett utasításom Önt irányzani fogja tapintatos eljárásában.
Itt nem vagyok képes sem igent, sem nemet kicsikarni a kormánytól a legio jövője iránt. Rossz jelnek veszem. Szándékosan függőben tartják a kérdést, mire a hadügyminiszter igen inopportunus változása is ürügyet nyujt. Félek, az osztrákkali béke s barátságnak áldozatául esik a legio.
Ellenben a gratificatio iránti javaslataim teljes készséggel sanctionáltattak. A mint a béke aláiratik, rendelkezésére áll Önnek 3600 fr. – egy évi honorariumának equivalense. – Nagy magasztalásokra fakadtak a számadás rendessége és a kiadások pausimo módja felett.
Szives tisztelettel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
