Kossuth – Kiss Miklósnak.
Kossuth – Kiss Miklósnak.
22. Via d’Angennes. Turin, 1866. junius 10.
Kedves Barátom!
Oly bajos körülmények közt vagyunk, hogy alig tudom az iránytűt fellelni arra nézve, hogy mit tanácsos tennem. Informatióra van szükségem, s azt különösen egy igen lényeges pontra Ön adhat legjobban, sőt csakis Ön adhat.
A dolog így áll:
Tudni fogja Ön – ha nem tudná, mindenben informáltassa magát, kérem, Irányi által, hogy mit üzent nekem általa a herczeg: Nem vagyunk forradalmárok, sem künn – sem benn – foglaljunk el egy pár hajót!! – Kössünk ki vele!! (hol? a holdvilágban?) adjunk ennek 2 ezer frankot, amannak 10 ezer frankot (hol van hát?), keljen fel a nemzet!! etc. etc. etc.
Badar beszéd – nem szükséges azt Önnek analysálnom. – Nem, ily értelemben nem vagyok s nem is leszek forradalmár.
De mi lelte a herczeget? Rossz kedvü, azt irja Ön – nagyon is az, mint beszédjei mutatják. De mi oka van a rossz kedvnek, miután oly jól van a császárral? azt alkalmasint Ön tudná megmondani – gyanítom, hogy Berlin.
Hanem Türr azt irja 8-káról Párisból (köztünk legyen mondva), hogy Berlinbe kell mennie 24 órára.
Nem lesz baj ebből a kapkodásból?
Ön azt irta nekem, hogy a legkisebb indiscret szó, vagy ha csak egy magyar menne is Berlinbe, minden el volna rontva.
Nagyon pro nota vettem ezt; s bár nagy ingert érezék a királynak, Lamarmorának egész általánosságban csak annyit mondani: Bismarck érti ám a magyar combinatio fontosságát; okuljatok – nektek még több okotok van azt érteni; mint Voltaire mondta az istenségről: »ha nem léteznék, fel kellene fedezni«, úgy kellene nektek tenni a magyar kérdéssel – legyen annyi eszetek mint B.-nak van – nagy ingert érezék ezt mondani; – de szemem előtt tartám Ön intését, s hallgattam mint a hal.
Most meg Türr Berlinbe megy!
Ismétlem, mit tegnapi levelemben mondtam: ők Párisban vonhatnak választó vonalt burkus-franczia a burkus-magyar ügy közt, de mi nem, minden, a mi a háborút előmozdíthatja vagy hátráltathatja mind magyar ügy – mind tudnom kell – különben iránytű nélkül lévén per commissionem vagy per omissionem eltéveszthetem az irányt.
Félek ezektől a kapkodásoktól. – Nem magyar ügy – de azért magyarokat használnak benne. Ön int, hogy magyar feléje se szagoljon Berlinnek, különben vége mindennek. Ők meg Türrt oda küldik.
Ez az egyik dolog.
A másik ez:
A herczeg mindenki által arra sürget, menjek Flórenczbe – most meg Türr által még azt adatja hozzá, hogy ne csak rögtön menjek, hanem azonnal egy kiáltványt is adjak ki, mely által az olasz kormányt compromittáljam! miszerint kénytelen legyen megadni a szükségest.
Különös! nemde?
Én a Flórenczbe menetről így gondolkoztam: egy ily hirlapi tudósítás: »Kossuth megérkezett Flórenczbe« – jó reményt költhet, igaz; de ha erre aztán nem következik ily tudósítás: »K.-tot fogadta a király« vagy »K. értekezett Lamarmorával« etc. – ellenben jő ily tudósítás: »K. visszatért Turinba«, s ha e visszatérésre semmi nyilvános actus, még a legio reorganisatiója, politikai értelmü zászlóval, sem következik, borzasztó lehet a lehangoló következés.
Nekem azt mondta az ész: ezt nem szabad koczkáztatnom. – Biztosítanom kell magamat legalább arról, hogy elfogadnak – annyival inkább, mert az világos, hogy, ha a magyar ügybe nem akarnak vagy nem mernek beleharapni, engem nem fogadhatnak el – mindenki mást igen, de engem nem. – Azért azt tartám jónak, hogy irjak a királynak, Lamarmorának: s kérjek elfogadtatást. – A király azt felelte: »várjon, tudatni fogok Önnel valamit néhány nap mulva«. – Vártam egy hetet – megint irtam tegnapelőtt – még nem jött válasz – várok még egy-két napot, s bár félek, hogy nem a legbölcsebb taktika az alkalmatlankodás – akár jő válasz, akár nem (csak ha egyenesen tiltó válasz nem jő), elmegyek Flórenczbe pár nap alatt, Perczel Mórral.
Legyen meg a herczeg akarata.
Ha rosszul üt ki a dolog, majd csak megtompítom a rossz hatás élét valamiképen.
Hanem a mi azt a manifestumot illeti: én erősen meg vagyok győződve, hogy manifestumoknak akkor lesz helye – ha legalább annyit mondhatok a nemzetnek: »cselekedj, én biztosítlak, hogy a háboru bizonyos s te nem leszesz elhagyatva.«
Valami ilyes nélkül manifestumoskodni, annyi mint lejátszani magunkat – a haza-mentő állásról az üres agitatorok szerepére sülyedni – magunkat kinevettetni és – pour comble du malheur – nyakunkra uszítani egy rakás embert, ki innen-onnan megmozdul s aztán étlen, alkalmazatlanul azt kiáltja: »szavadban hive, jöttünk, s most koplalunk, adj kenyeret.«
Ez komoly dolog!
Compromittálni a kormányt! Igen ám, de ha az emberek nem akarnak compromittáltatni, nem hagyják magukat compromittálni, hanem »desavouiroznak« – aztán megüthetné a mennykő az egész dolgot. – Pedig Lamarmorától kitelik ám!
Ámbár jobb geniusom (mely egyet-mást mégis csak tétetett velem ez életben, a mi maradandó) azt sugallja: »ne kotyogj idő előtt«, mégis azt mondom: jó, itt is találnék valami közvetítőt, szólanék valamit, tán azt, a mit mondani jó volna, nem mondhatom – hanem egy nagy kérdést intézek Önhöz.
Nyomatékosan tudósított Ön a király antiforradalmi jelleméről, mely mégis annyira dominálja a situatiót Berlinben, hogy B. a legkisebb előkészületekhez is csak félve, kéz alatt mer hozzá nyulni, s Ön még azt sem tartja lehetetlennek, hogy a király békét köt.
No már kérdem én, ha ennyit mondott nyiltan: »a háboru bizonyos, cselekedni kell a nemzetnek, biztosítom az érdekegység s az események logikájának alapján, hogy nem lesz elhagyatva.«
Mondja meg Ön nekem, édes Barátom! komolyan megfontolva a berlini situatiót, nem teszem-e ki a hazát azon veszélynek, hogy a király azt mondja: »Ah, die revolutionäre Canaille will sich darein mischen? ich will nichts zu thun haben mit den Kerls, lieber mach’ ich Frieden mit meinem juten Vetter von Österreich!«
Mit mond Ön reá? – az Ön informatiója fog határozni, mert Ön ismeri a helyzetet.
Aztán: Benedek arra figyelmezteti a magyar katonákat valami német lapban, hogy, ha a burkus magyar legiót állítana – óvakodjanak neki hinni – úgy járnak az átszökők mint 51-ben – kiadják őket az osztráknak.
Ha én erre azt mondom: »nem igaz, a hol a magyar zászlót lobogni látandjátok, legyen olasz, legyen burkus földön – az a zászló nemzetetek zászlója – alatta van helyetek; én biztosítlak, hogy nemcsak ki nem adnak, semmi körülmények közt, hanem kedves szövetségesekként fogtok fogadtatni, s hálás és hű barátokra fogtok találni azon kormányban, mely földjén a magyar függetlenség zászlaját felütni engedi.«
Ön ismeri a körülményeket – mondhatom-e azt?
Még egyet:
Egy német lap azt irja: »Gelingt der Anschlag Kossuth’s, so wird die Lage Österreichs wahrhaft verzweifelt.«
Az »Anschlag« alatt a magyar forradalmat értve – ez tökéletesen igaz. – Az osztrák veszve van.
Ámde Bécs – – – – – de nem szamár ezt ott is belátják.
Hiszi-e Ön, hogy Párisban serio akarják a háborút?
Ha hiszi; – s van alapos oka hinni, kérdje meg a herczeget: oly megakadályozhatlan-e már a háboru, hogy annak kitörését még az sem koczkáztathatja, ha én egy nyilt felszólalással constatirozom, hogy azon »Anschlag« valósággal existál, mely az osztrák helyzetét »wahrhaft verzweifelt«-té teszi.
Szóljon ez iránt a herczeggel.
Nekem sok minden megfordul a fejemben – még az is, ha vajjon nincs-e valaki, a ki minket arra akarna felhasználni, hogy egy inopportunus hetvenkedés által a békének el-elalvó szikráját ujra lángra élesszük.
Rögtönös választ kérek.
Szives tisztelettel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
