Kossuth – Napoleon (Jeromos) herczegnek.
Kossuth – Napoleon (Jeromos) herczegnek.
Turin, 1865. február 26.
Tkalacz úr, az »Ost und West« volt kiadója, ki a magyar korona jogainak s a nemzetiségi elvnek a bécsi centralisationalis irány ellenében férfias védelmeért folytonos üldöztetéseknek levén kitéve, Bécsből előbb Olaszhonba menekült és itt közbenjárásom folytán a belügyminiszterium sajtó-osztályában tisztességes alkalmazást nyert, utóbb azonban a Minghetti-Peruzzi miniszterium (bőven kiérdemlett) bukásával a Lamarmora miniszteriumra felkényszerült gazdálkodási irány következtében munkába vett reductiók Párisba áttenni jónak látta volt, megkért, szereznék neki Napoleon herczegnél jóakaró elfogadtatást.
Irtam tehát végette a herczegnek s használtam az alkalmat e levélben másról is irni, a mint következik:
Felhasználom ezt az alkalmat, hogy tisztelettel kérjem Herczegségedet, ne feledje hazámat új méltóságában* sem, s engedje meg, hogy ehhez császári Fenségednek kifejezhessem szerencsekivánatomat, mivel én a szabadság és a nemzetiségi elv vívmányának tekintem ezt.
* A titkos államtanács elnökségére való kineveztetés volt a császár által. K. F.
Oh, nekünk magyaroknak igen nagy szükségünk van a franczia nemzet rokonszenvére. A föld hatalmasságai nemcsak elhagynak bennünket, de megvetnek és elfelednek.
Pedig Magyarország talán megérdemelné, hogy még se feledjék el egészen; megérdemli népességének számánál, történelménél, szelleménél, jelleménél és földrajzi helyzeténél fogva, különösen pedig azon körülménynél fogva, mert ő az, a minek birtoklása biztosítja az első rangú nagyhatalmi állást annak az Austriának, a mely egyedül képezi főakadályát majdnem minden nagy kérdés megoldásának, a mit a császár oly nagy tekintélylyel hangsúlyozott 1863-ki novemberi emlékezetes beszédében.
Nem igyekszem hazám jelentőségét túlozni, de lehetetlen nem hinnem, hogy Magyarország állásfoglalása tetemes súlyt ne vetne a valószinűség mérlegébe egy európai bonyodalom esetén, a melyet máról holnapra elnapolni ugyan lehetséges, de kikerülni nem, s a melyben az a legbizonyosabb, hogy Francziaország nem állhat Austria mellé.
Nem érdemli-e meg ez a tekintet, hogy legalább egy kissé kiméletesen bánjanak velünk?
Fölvetettem már néhányszor azt a kérdést magamnak, micsoda különös végzet az, hogy ez a rettenetes szellem, a mely még a legtávolabbi országokra is kiterjeszti gondoskodását, – kiterjeszti még Mexikóra is, a hol a monarchikus elv megalapításának tartóssága rendkívül problematikus, hogy ne mondjam lehetetlen, – egyáltalán még csak mellékesen sem kegyeskedik megemlékezni Magyarországról.
Nem igényelhetem magamnak ama nagy szerencsét, hogy a császár a magyar kérdést legfőbb politikai tervei közé sorozza, – a mi érdekeink talán jelenleg nem érdeklik elég közelről Francziaországéit, hogy ezt az előnyt magunknak biztosíthatnánk, de végtelenül sajnálatos dolog azt látni, hogy, a helyett hogy nemzetem szellemét csak egy segítő szavával is fölemelné, még egy szó se tétetett arra nézve, mely a magyar kérdés létezését megállapítaná. Ezt nemcsak elfeledik, hanem egészen kitörlik s kiirtják a létezők sorából.
Császári Fönséged emlékszik, hogy a császár novemberi emlékezetes beszédében a népek törvényes követeléseiről nyilatkozván megállapította, a nélkül hogy határozottan körvonalozta volna; több olyan égető kérdés létezését, a melyek minden pillanatban megzavarhatják Európa nyugalmát.
Drouyn de Lhuys úr, a császár gondolatainak hivatalos magyarázatában előszámlálta e kérdéseket egy Angliába küldött sürgönyben.
Beszél ő ebben mindenről egy keveset. A rumuny fejedelemségekben lévő anarchiát kiváló figyelemmel azon égető kérdések közé sorozza, a melyek képesek arra, hogy Európa békéjét minden pillanatban felforgassák.
Magyar kérdésről azonban egy szó sincs benne. Ez a hallgatás teljesen letörli azt a közvélemény előtt, a létező kérdések sorrendjéről.
Ki se mondhatom császári Fenségednek, mily rettenetes ütést mért ránk ez a hallgatás. – Ezt, a mi talán csak véletlenül történt, az emberek előre megfontolt gyanánt veszik. Az aristocratia felhasználja arra, hogy egy jobbra-fordulást tegyen és elbátortalanodást keltsen a lelkekben. A békülékenyek teret nyernek. Némelyek megnyugszanak abban, a mit nekik mint kikerülhetetlen végzetet állítanak eléjük; mások kizárólag az anyagiakba vannak elmerülve, míg némelyek merészebben vagy kétségbeesetten sarkalva ama vágytól, hogy megmutassák a világnak, mire képesek a magyar ügyért, tönkre teszik magukat azzal, hogy meggondolatlanul oda dobják magukat mindenféle rosszul tervezett összeesküvéseknek. Az elszigeteltségnek, elfeledésnek és magára hagyatottságnak rettenetes érzete az, a mi bennünket 1849-ben megrontott, ez az érzület az, a mely most azzal fenyeget, hogy nemzeti romlásunkat betetőzi.
Szomorú! különös egy sors ez a mienk! Úgy látszik, rossz csillagzat lebeg a mi áldozatra szánt fejünk fölött. Minden, a mi megrontásunkra fordul. Minden! még a szeptember 15-ki egyezség is.
Milyen lesz a végeredménye ennek Olaszországra nézve? Ragasztó- vagy oldószer lesz-e ez az új egységre nézve? Fölfelé törekedni annyi lenne, mint az ismeretlenségbe eltünni.
A czél és a szándék tekintetében a két szerződő fél között igen nagy eltérés van, a mely kiindulási pontot kölcsönöz az okoskodásnak.
A császár – úgy látszik – azt hiszi, hogy Olaszország kibékül a katholicismussal ezen egyezkedés által, mintegy azt akarja mondani, hogy Olaszország lemond Rómát illető követeléseiről. Az olaszok között kellene neki élnie, hogy láthatná, mint utasítják vissza mindnyájan ezen föltevést; mindnyájan, a királytól kezdve a legutolsó parasztig (kivévén egyedül a klerikálisokat).
Ez düh, ha úgy tetszik Herczegségednek, de olyan düh, a mely, miként a vihar, nem okoskodik. Én a magam részéről nem tudom magamnak elképzelni a független Olaszországot Velencze nélkül.
Helyesen vagy helytelenül, az olaszok legfőbb dolognak tekintik, hogy Róma hozzájuk tartozzék, hogy Róma elengedhetetlenül szükséges az ő nemzeti létükhöz, és legyen meggyőződve Herczegséged, hogy ők inkább ezer darabban engedik ki kezükből hazájukat, mintsem lemondjanak ezen eszméről. És miután erről le nem mondtak, sem soha lemondani nem fognak az egyezségben is elismert czéljukról, »a pápakirály és Olaszország közötti kibékülés« teljességgel lehetetlenség; annál kevésbbé, mert a pápát lehetetlen meggyőzni, hogy önként lemondjon világi hatalmáról. Meggyőzni a pápát! Császári Fenséged megkisérlette ezt egy beszéddel, mely logikájánál fogva hatalmas, okokban megdönthetetlen s ékesszólásánál fogva bámulatra méltó volt, de »mit der Dummheit kämpfen Götter selbst vergebens«.
Ha a politikában vannak lehetetlenségek (és bizony vannak), ez a kibékülés az egyik. És »soha sem kell akarnunk lehetetlent«, a császár szájából császári Fenséged és én egy éjjel együtt hallottuk e bölcs szózatot, a melyet – akkor még reménynyel telve – gyakran fájdalommal újítok fel emlékezetemben.
Ennek a kérdésnek akkor jön el az ideje, a midőn a legutolsó franczia katona is el fogja hagyni az örök várost.
Én a magam részéről azon meggyőződésben vagyok, hogy Olaszország Cavour halála óta hamis útra tért annyiban, hogy újjászervezése betetőzésének politikájában legfőbb tárgyul Rómát és nem Velenczét tűzte ki maga elé. Tény, hogy Olaszországban jelenleg két idegen hadsereg van, az egyik hatalmas barát hadserege, a másik egy hatalmas ellenségé, én a helyett hogy mint barát alkalmatlankodnám, csak addig tartanám ott haderőmet, a míg az ellenséget kiűzném, annál is inkább, mert ha egyetlen út van, a mely Olaszországot Rómába vezetheti, ez Veronán megy keresztül.
Azonban Olaszország határozottan játszott a szerencsével, még pedig egész maig szokatlan szerencsével, Hisz maguk az ellenségei sietnek szolgálatára.
(Lásd az encyclikát, a kihalt multnak ezen fogvicsorgatását az élet előhaladása ellen.) Lehetséges, hogy ez a jó szerencse nem fogja megtagadni neki az engedelmességet, és Olaszország elér Rómába a szeptemberi egyezség ellenére, habár az is lehetséges, hogy épen a szeptemberi egyezség lesz egyik főoka »Fortuna volubilis« istennő megfordulásának, a ki eddig oly kegyes volt Olaszország iránt.
Bármi következzék is, egy dolog minden esetre bizonyos. A szeptemberi egyezség megfosztott bennünket magyarokat a kilátás legvégső árnyékától is, mert érdekeink közösségénél fogva nincs többé mit várnunk Olaszországtól. Két esztendő volt a várakozásra (kikötve az egyezségben), Olaszország »harrend der Dinge, die da kommen sollen« nem fog tenni semmit Austriával szemben, kivévén az események rendes folyását, a mely nem vezet semmire. A két év elmulván, ha véletlenül az utolsó franczia katonának kimenetele Rómából helyet ad az első olasz katona beléptének, akkor oly dühödt öröm lesz Izraelben, hogy el fogják feledni Velenczét még más két esztendőre is.
E várakozása közben a tönk felé fog közeledni. A mi Magyarországot illeti. ez a magára hagyatás reménytelenségétől kényszerítve, ki fog békülni Austriával. És azután? azután mi elvesztünk, de velünk együtt Olaszország is, annál inkább, mert Francziaország nem hajlandó újra ismételni Magentát és Solferinót.
Ez a kilátás nem valami biztató. Én is már azon a ponton vagyok, hogy megunva Olaszországot, ha derék fiaim számára valami tisztességes pályára kilátásom nyilnék és ha szegény nőmnek, viharos életem kedves hű társának, hosszas és kegyetlen betegsége nem akadályozna a költözködésben, valószinűleg már megkértem volna a császárt, hogy adjon nekem menedéket a szép Francziaországban. Mennyire irigylem Paul Emilet, a ki megvigasztalódhatott családi szerencsétlenségei fölött, azt irá: »Cladem domus mea secunda.« Nekem, hogy a nyilvános szerencsétlenségek fölött megvigasztalódjam, nincs másom mint családom. A végzet nem hagyott meg számomra többet. Az atyának, férjnek, valamint a polgárnak csak fájdalma maradt öreg napjaira. A megpróbáltatás igen nehéz, de még egy más, hatalmasabb dolog is maradt fönn nekem ebből mint a fájdalom, t. i. kötelességem érzete.
Legyen kegyes megbocsátani, Herczegséged, ezen áradásokat. Ha ezt magamnak megengedtem, ez azért történt, hogy hivatkozzam nemcsak az Ön elveire és politikai rokonszenvére, hanem azon személyes jóakaratra is, a melylyel Ön engem a multban megtisztelni kegyes volt, s kérem császári Fenségedet, ne feledje el egészen szegény hazámat ezután sem. – A dolgok jelen állásában, a midőn a mi jövőnkre nézve a legfontosabb, hogy fentartsuk a lengő zászlót és a nyilt magyar kérdést a szerencse megfordultáig, a melyet a történelem logikája nem akadályozhat meg munkájában. Néha egy alkalmas szó s a figyelem egy kis jele a rokonszenv tekintetében elegendő, hogy tegye a jót s megakadályozza a rosszat.
Ne feledje és ne feledtesse el szegény hazámat, Herczegséged! és fogadja nagyrabecsülésem és elismerésem nyilvánítását stb.
Kossuth.
(Francziából.)
