Kossuth – Sztratimirovicsnak.
Kossuth – Sztratimirovicsnak.
(Sztratimirovics György osztrák tábornok, a szerbeknek ellenünk 1849-ben egyik vezére, októberben [1864.] Turinba jött s engem értekezletre szólított fel közös ügyeink érdekében. Találkoztunk. – Sajnálatát fejezte ki a multbani tévedései felett, melyek őt az osztrák zászlók alá vezették. Meggyőződöttnek vallotta magát, hogy sem a szerb nemzetiség hazánkban, sem a szerb nemzet s a déli szláv fajok keleten az osztráktól mást mint hálátlanságot saját uralmi czéljaira eszközül felhasználás végett s elnyomást nem várhatnak, kinyilatkoztatta, hogy kész velünk az osztrák ellen közreműködni. Annak bizonyítékául, hogy ez ajánlata őszinte, tudtomra adá, hogy Victor Emmanuel királynak Türr tábornok által ajánlatot tett olasz szolgálatba lépni, s minthogy a király ezt a jelen körülmények közt még nem vélte elfogadhatónak, de a politikai viszonyok változása esetére ajánlatának elfogadására kilátást nyújtott, ő a telet Olaszhonban vagy Nizzában töltendi, várva az események fejlődését. Időközben Garibaldival is érintkezésbe bocsátkozandik. Beszédjéből úgy vettem ki, hogy czélzatai különösen oda vannak irányozva, hogy itt támaszt s eszközöket szerezzen forradalmi initiativára keleten a déli szláv fajoknál, kiknél befolyását nagynak állitotta, s egy ottani mozgalmat olasz támogatással részünkre nemcsak sikert igérőnek, hanem a fenforgó viszonyok közt, midőn az olasz kormány egyenes osztrák háború provocatiójától idegenkedni látszik, az egyedüli praktikus kezdeménynek szerette festeni. A nemzetiségi viszálynak hazánkban a szerbeket illetőleg csak igen alárendelt súlyt mondott tulajdonítani, olyannak mondván azt, mely Szerbia és a déli szláv fajok függetlenségével szemközt elenyészik s különben is kölcsönös méltányosság mellett igen könnyen kiegyenlíthető; sőt oda nyilatkozott, hogy, ha Szerbia függetlenné lesz, nem is leszen szükség kiegyenlítési részletekről gondoskodni, mert ők (a magyarhoni szerbek) ingó vagyonuk szabad elvitele s az ingatlanokérti kárpótlás mellett készek lesznek régi hazájukba visszavándorlani. (Ez eszmét ő volt az első, a kitől hallottam.)
Mielőtt a kivánt találkozást elfogadtam volna, Tkalaczczal szólottam,* véleményét kérvén a szerb-osztrák tábornok személyisége felől. Tkalacz oda nyilatkozott, hogy Sztratimirovics a szerbek között jeles s alkalmasint első katonai tehetségnek tartatik, ki ennélfogva függetlenségi harcz esetére magának jövendőt igér s igérhet is; Sztratimirovics azonban még inkább vágyik nagy és mély politikusnak tartatni. Alkalmasint vezéri s vezetői mindenhatósággal fog kérkedni fajrokonainál, – ezt devalvált értelemben kell venni, ámbár tagadni nem lehet, hogy van némi befolyása, s kivált a törökhoni szlávoknál e befolyás igen magasra emelkedhetik, ha valami támaszszal háta mögött zászlót ragadna ügyükben. Ő ott ismerős s neve jól hangzik, a mult mozgalmai alatt ő volt titkos osztrák küldött Montenegróban s fel tudta az alkalmat személyes tekintélyének érdekében használni. Később az osztrák általi mellőzésről, hátratételről volt oka vagy vélt okkal birni, hogy panaszkodjék. Törésig ment-e a dolog, Tkalacz nem tudja, de tudja, hogy avancement helyett, a mit csaknem fenyegetve követelt, pensióba tétetett, a csak 10 évi szolgálatnak megfelelő regulamentaris dijjal, mit a császár saját chatuljából kegydíjjal növelt. Annyi bizonyos, hogy Bécsben fontos összeköttetésekkel bir, a mi egyéni fontosságát csak növelheti. Mihály szerb fejedelemmel feszült lábon áll. – Jó lesz szivesen fogadni közelítését s fentartani a viszonyt, de a vigyázat s óvatosság tanácsos.
* Tkalacz egy nagy tehetségü horvát volt, ki irodalmi működéseért magát veszélyben érezte és kimenekült. Kiváló tehetségével megnyerte Kossuth bizalmát, és később az ő ajánlatára az olasz külügyminiszteriumban állást kapott s ugyanott magasabb hivatalba (első dragomán) jutott. K. F.
Ezekhez tartva magamat, a találkozás oly szint öltött, hogy Sztratimirovics indíttatva érezné az összeköttetést folytatni. Négy levelet irt; elsőbb leveleire késlekedve küldött válaszaim tévedésből nem jutván kezéhez, február 15-éről irott levelemben e tévedést megmagyaráztam s annak előrebocsátásával a következőket írtam neki:
»Hogy ne tartsam Önt, Tábornok Ur, tovább bizonytalanságban az uralkodó politikai viszonyokat illető nézetem módja felől, ezennel bátor vagyok b. levelének tartalmára visszatérni.
Mindenek előtt bátor vagyok őszinte örömemnek kifejezést adni a hazánk felszabadítására vonatkozó őszinte és erélyes közreműködésének határozott biztosítása fölött; a mely különösen becsessé válik az Ön személyiségének súlya által és fontossá a tekintetben, mely szerint azon állás, a melyet Ön fajrokonainál elfoglal, és a ragaszkodás nemzetének érdekeihez eléggé biztossá tesznek bennünket arra nézve, hogy az Ön közreműködésének becses igérete hasonlót biztosít számunkra az Ön nemzetének többsége részéről.
Kérem, Tábornok Ur, legyen meggyőződve, hogy az én nemzetemet azon vágy lelkesíti, hogy a szerencsétlen félreértéseket és egy viharos időnek tévedéseit elfelejtse és elfeledtesse s az odanyújtott testvéri kezet őszinte testvéri szeretettel fogadja, s Önnek és nemzetének közreműködését illőképen méltányolja és hálásan elismerje.
S mivel a politika terén csakis azon szövetség igér tartósságot és biztos egyetértést, a mely nem az egyik fél előnyére, hanem a kölcsönös érdekekre van alapítva, azért azt hiszem, az Ön ajánlatának nagy becsét nem fogja kisebbíteni, ha, a míg ennek hasznos voltát ránk magyarokra nézve határozottan elismerem, másrészt azon meggyőződésemnek is kifejezést adok, hogy, mikor Ön nekünk közreműködést igér, egyúttal a jó hazafi cselekedetét teljesíti és tulajdon nemzetének lényeges szolgálatot teljesít.
Biztos vagyok róla, hogy az Ön nemzetének meg fog felelni, ha azt állítom, hogy a szerb hazafias álláspontról itt kettős érdek jön tekintetbe. Az első a magyar korona területén élő szerb nemzetiségek állására vonatkozik, a másik (messzeható fontosságú) a délszláv népek jövőjére vonatkozik általában és a szerb nemzetre különösen.
Mind a két szempont egyetértő munkálkodásra sarkalja nemzetünket.
A mi az első szempontot illeti, a mi nemzetünk a tapasztalásnak igen tanulságos iskoláján ment végig, s csak futólagosan említem meg azt a történeti igazságot, hogy a népszabadság és a nemzetiségi elv érvényesülését az osztrák ház uralma alatt még csak remélni is teljes lehetetlenség. Ez az egyetlen dynastia, a melynek hatalma nem valamely elven, hanem egyedül és kizárólag dynastikus család-érdekeken alapul. Egy nemzethez sem tartozván, teljes lehetetlen neki magát bármely nemzetiség törekvéseivel azonosítania; s azért nem tudja s nem is fogja ezen törekvéseket soha máskép felhasználni, mint czélul arra, hogy a különböző nemzetiségeknek (gyakran művészileg ápolt) vetélkedése által ezeknek tetterejét megbénítani s így mindeniket puszta eszközül alárendelni dynastikus uralmi czéljainak.
Mi azonban, a kiknek jogos követeléseink egy független jövő tekintetében a nemzetiségi elvben találják alaptámaszukat; mi, a kik ezen jövőt nem biztosíthatjuk másként, mint a szabadság által, a mely minden állampolgárra nézve egyenlő jogokat és kötelességeket szab meg; mi, a kikre nézve semmiféle más politika el nem gondolható s nem is lehet hasznos mint az, a mely az összes lakosok anyagi és erkölcsi megelégedettségének józan figyelembe vételén alapszik, mi nemcsak semmi okkal nem birunk arra nézve, hogy a velünk közös hazában lakó különféle nemzetiségek jogos kivánalmai iránt féltékenykedjünk, sőt – magunk is az önfentartásra utalva – e törvényes kivánalmaknak minden tekintetben érvényt kivánunk szerezni.
A hol az állam intézményeiben az összpontosításra való törekvés az irányadó (mint Austriában), ott természetesen vagy egyik vagy másik nemzetiségnek fölé kell a hatalomban emelkednie a másiknak. A hol azonban, mint nálunk, a municipalis intézmények szelleme oly hatalmas és a nemzeti jellem történeti fejlődésénél fogva minden összpontosításnak ellene szegül, én semmi alapot nem látok arra, miért ne élhetnének ott a különböző nemzetiségek teljes jogegyenlőségben egymás mellett, a nélkül hogy az államegység megbomlanék. Azért én örömest és őszintén csatlakozom Önnek azon véleményéhez, a mely szerint a mi nemzetiségi kérdéseink a mindkét oldalról való őszinte előzékenység által könnyen és kivánatosan megoldhatók,
A mi engem illet, én e tekintetben nézeteimet nyilvánosan is részletesen és ismételten kifejtettem. Ezek a legkiterjedtebb gyakorlati alkalmazását tartalmazzák azon alapelvnek, hogy a társadalmi, vallási, nevelési, a helyi és municipiumi igazságszolgáltatás terén, valamint politikai tekintetben az egyes nemzetiségekre nézve mindazon jogok biztosíttassanak, a melyek hasonló joggal más nemzetiségek számára kikötve vannak – »az államban mindent, csak magát az államot nem«, – ez az én alapelvem. Azért ezen differentiák kiegyenlitésének gyakorlati kivitelében a területi sértetlenség és a politikai állam elvének megfelelőleg az államegységet érintetlennek tartom. Ezen határon belül azonban minden engedékenységre egyenes őszinteséggel kész vagyok.
Csak azt legyen szabad még megjegyeznem, hogy a kölcsönös megértés a gyakorlat által rendkivül megkönnyíttetnék, esetleg nekünk is alkalom nyujtatnék arra, hogy azon előzékenység alapján, a melyet Ön kilátásba helyez, fajrokonainak végleges kivánalmait részletesen formulázva láthatnók.
Azonban, a mennyiben lehetséges, még erősebben sarkalja a szerb nemzeti érzet a velünk magyarokkal való egyetértésre a kilátás általában a dél-szláv népek s különösen a szerb nemzet jövőjére. Egy ilyen kilátás az egyezkedésben, a melyre vonatkozólag Önnek teljesen igaza van, a mi nemzetiségi differentiáinkat mellékkérdéssé fogja tenni.
Miután már Magyarországnak és a dél-szláv népek érdekeinek érintkezési pontjait megvitattuk, itt még csak a fölötti meggyőződésemet akarom nyilvánítani, hogy, míg az osztrák ház Magyar- és Horvátország birtoklása által Törökország közvetetlen szomszédja marad, Keleten minden szabadságharczi mozgalmak meghiúsulnak vagy eredményökben czéljukat tévesztik, Szerbia független állam nem lehet és különösen a törökországi keresztény népeknek semmi más kilátásuk nem lehet, mint vagy a status quo, a nemzeti jelleget megrontó idegen befolyás folytonos elhatalmasodásával, vagy az uralom-változás, vagy pedig (legfölebb) egy félig független másod-létezés európai felügyelet alatt, a melyről már az öreg Metternich a londoni konferenczián a keleti kérdést illetőleg megjegyezte, hogy ilyen felügyelet alatt lenni csak közvetett lét.
Hogy a Törökországgal való legutóbbi szerb felkelés meghiúsultát, valamint a montenegrói harcz szegényes eredményét mellőzzem, eléggé ismeretes lesz Ön előtt, hogy Austria épen mostanában, Couza herczeg határozott fellépésétől megrettenve, mindent megmozdított, hogy az európai hatalmakat föllármázza és beavatkozásra bírja. De hogy hiába húzta meg a vészharangot, azt hiszem, mutatja Napoleon felelete: »Tu l’as voulu, Georges Dandin – mért nem fogadtátok el az én ajánlatomat, egy európai congressust illetőleg? Részletes congressust én nem akarok.« De én meg vagyok győződve, hogy Austria Francziaországtól való félelme mellett is szükség esetében szivesen elhatározza magát a fegyveres beavatkozásra, föltéve, hogy közvetetlen szomszédjában egy szabad, független Románia vagy egy szabad, független Szerbia jönne létre. Én hajlandó vagyok hinni, hogy egy ilyen beavatkozás bekövetkezésére való tekintettel újra kisérletet fog tenni a Magyar- és Horvátországgal való kibékülésre. S ez a kisérlet Olaszország politikai helyzeténél fogva, sajnos, nagyon alkalmi.
Vaknak kellene lennie, a ki nem látná, hogy a törökországi keresztény tartományok szabad szervezkedése és Magyarország független állami léte szükséges követelmény jellegével bir.
Az Ön államférfiúi belátásával szemben talán fölösleges is ezen dolgokra kiterjeszkednem, de előttem a kölcsönös bizalom megszilárdítására nézve nem látszik szükségtelennek Önt arról meggyőznöm, hogy én az Ön becses közeledését minden elgondolható alap között a legerősebbre, nemzetiségi érdekeink közösségére látom alapítva s következésképen tartósnak és sikert igérőnek tartom.
Miután már most jövendő érintkezéseink kiindulópontját megállapítottuk, hátra van még részemről annak a kinyilvánítása, hogy Önnek ama kijelentésével, a mely szerint Ön egyáltalában nem akar lázongó szinben feltünni és csakis olyan vállalkozásokhoz óhajt csatlakozni, a melyek valószinű foganattal és valódi eredménynyel kecsegtetnek a dél-szlávságra vonatkozólag – én teljesen egyetértek, sőt e nyilatkozatban biztosítékot találok arra nézve, hogy Ön előtt ez ügy igen fontos, és hogy valamint én, úgy Ön sem fogja magát meggondolatlan és kétes kalandokban való részvételre felhasználtatni, a melyek míg Ön munkálkodásának legértékesebb részét rájok könynyelműen elpazarolja – magára az ügyre csak ártalmasak lehetnek.
Áttérhetnék már most a gyakorlati eljárásra, és hogy magamat világosan kifejezzem, arra: micsoda kilátásunk van nekünk a jelen körülmények között Olaszország részéről? Erre vonatkozólag engedelmével majd egy második levélben fogok kiterjeszkedni,* ámbár attól tartok, hogy e tekintetben alig marad egyéb hátra részünkre, mint a mit Ön találólag »a várakozás politikájának« nevezett. De azt hiszem, mégis jó a dolgok folyását szemmel tartani; – …a nehézségek megismerése a czél kitüzésével összekötve sarkalja a tetterőt és az erélyt.
* Ez az igért levél elmaradt.
Fogadja stb.
Kossuth.
(Németből.)
1866. márczius 26-án Sztratimirovics elküldi alább következő emlékiratát Kossuthnak az olasz király elé terjesztés végett. Kossuth ezt lefordította francziára s a szintén alább közölt érdekes levél kiséretében terjeszti be:
