Babary Károlynak
Babary Károlynak
Turin, 1870. február 18.
Képviselő úr! Nagyra becsült Barátom!*
* Bobory Károly, országgyűlési képviselőnek. K. F.
Bocsásson meg, hogy ily későn felelek becses levelére, melylyel a czeglédi népkörnek tiszteletbeli elnökévé lett megválasztatásomra vonatkozó határozatát velem közölni méltóztatott.
Halommal fekszenek asztalomon a válaszra váró levelek. Gyanítom, hogy itt-ott neheztelést is vonok magamra annak elmulasztásával, mit az angol mulaszthatlan gentlemani kötelességnek tekint. – De mit tegyek? Titkárt, irnokot nem tarthatok. Fiaim el vannak foglalva. Magam nem győzném nehézkes kezemmel a válaszolást, még ha minden időmet erre fordítanám is, mit természetesen nem tehetek. Aztán – mi tagadás benne – igen rossz levelező is vagyok. Egy nemével az irigységnek gondolok az egykori egri pasára, ki a »mektub« (levél) irás elleni szent borzalmánál fogva még csak neve aláirása végett sem vett irószert kezébe, hanem tentába mártotta tenyerét s úgy ütötte »mektub«-jai alá a manupropriát. Mas hallah! kissé piszkos operatio, de »bella invenzione«, mint a talián szokta mondani. Csakhogy annak az áldott töröknek volt iródeákja, ki megmanupropriázott mektubjait megirta. Nekem nincs.
Hanem van erősebb mentségem is. Ön becses levele reménylenem engeedé, hogy tán szerencsém lehet Önt személyesen üdvözölhetni Turinban. Lelkemre mondom, örvendettem e kilátásnak. De elmult a karácsonyi szünidő is, s reményem nem teljesült. Ilyen sorsa van az én reményeimnek! Irásban kell tehát Önt felkérnem, tisztelt Barátom! méltóztassék a czeglédi népkört üdvözletem átadása mellett értesíteni, hogy mint Czegléd egyik választott polgára minden új kapcsot nagyra becsülök, mely e derék városhoz csatol. A szives megemlékezést tehát hálával veszem, s e megtiszteltetést elfogadom.
Elfogadom, mert üdvös a czél, melyet a czeglédi népkör magának kitüzött, s helyes az irány, melyet kiválólag szem előtt kiván tartani.
Úgy látom ugyanis Ön becses levele mellékleteiből, hogy a czeglédi népkör újjá alakítására azon hazafiui aggodalom szolgált ösztönül, mely a haza tényleges állapota s a kör tagjai által vallott elvek közt fenforgó sajnos ellentétnek igen természetes kifolyása. Ez ösztöntől vezéreltetve, jelszavokul »a nemzeti önállást, alkotmányos szabadságot s ezeknek valódi biztosítékait« választák, s e jelszó alatt a közértelmiség és közművelődés előmozdítására egyesültek, mert akként vannak meggyőződve, hogy a jelszavul vett közérdekek főleg ez által hatályozhatók.
Egyetértek a súlyra nézve, melyet Önök az értelemfejlesztésre fektetnek. – Az ész erő, az ész hatalom. Szeretem hinni, hogy gondos tapintattal alkalmazásba veendik Önök mindazon eszközöket, melyek jó szervezés s helyes vezénylet mellett az egyesületi téren ajánlkoznak. Erről kezeskedik nekem az, hogy a czeglédi népkörnek Ön az elnöke, és kezeskedik a czeglédi közönség ismeretes közszelleme, mely már még az úrbéres sötét időkben is eléggé emelkedett volt a szőkehalmi majoros gazdaképző intézetet létrehozni. – A demokratikus jogegyenlőséghez kötött polgári kötelességek érzete csak fokozhatta e közszellemet Czegléden, mely a haza közérdekeiért áldozni is kész volt mindenkor.
Az irányt, melyet a czeglédi népkör magának kitüzött, szintúgy csak helyeselnem lehet. De arról is megvagyok győződve, hogy a jelszavakul vett nagy közérdekek s az 1867-diki közösügyes törvények kiegyenlíthetlen összeütközésben állanak.
Míg e törvények nyomása alól a nemzet magát fel nem szabadítja, nemcsak hogy nemzeti önállásról szó sem lehet, de még csak provincziális körben sem lehet valódi alkotmányos szabadságot létrehozni az országban, s a nemzeti háztartást még csak anyagi tekintetben sem lehet a közjólét igényeinek megfelelőleg berendezni.
A mely perczben mérvadónak fogadta el a magyar országgyűlés azon rossz számítású dictatumot, hogy a »birodalom egységének s nagyhatalmi állásának« vélt igényei előtt minden más tekintetnek háttérbe kell vonulni, azon perczben megszünt ura lenni saját akaratának; s végzetszerüleg bekövetkezett, a mit – gondolom – pécsi levelemben mondottam, t. i. hogy a közösügyes alku épülete mind messzebb és messzebb ki fogja fagylaló árnyékát nyujtani a belügyi kérdések mezejére is.
Ezen állításomnak – még sejtelmemen túl is igazat adott már a tapasztalás. A mióta az országgyűlés az úgynevezett belreformok terére lépett, az intézvényekre (institutiókra) vonatkozó kérdések körül egyetlen egyszer sem történt, hogy az egyéni és polgári szabadság kifejtésének igényei, nem pedig a kormány hatalmi körének s javadalom-osztó patronusának kitágítása szolgáltak volna mérvadó tekintetül.
Az intézvényes önkormányzat elve, mely az alkotmányos országokat a rendőr-államoktól megkülönbözteti, nemcsak semmi új intézvénynél nem hozatott életerős, következetes alkalmazásba, hanem fokról fokra nyirbáltatik, bomlasztatik s valóságos irtó háboruval szorongattatik meg ott is, a hol már megvolt.
Mintha valamely ádáz bűverő nyomaszkodnék a törvényhozásra, reform helyett deformot szül minden szavazás, mindennél, a mi intézvényes természettel bir, le egész a legifjabb szülöttig, a »számvevő székig«, melynek oly szervezet adatott, hogy a számvevő tulajdonkép a számadótól függ.
És ez így leszen tovább is mindennél. Borzad az ember, ha reá gondol, hogy lelketlen mechanizmussá fog a törvényhatósági organismus préseltetni, ha majd a megyei institutio teste a bonczasztalra teríttetik. – Mert az európai társadalom történelmi fejlődésének törvényei a korunk politikai törekvéseinek művelt világszerte irányt adó eszmék, a nemzeti genius sugalmai, melyekre való tekintet nélkül sem kielégítőt, sem állandót alkotni nem lehet, elvesztették hatásukat. A nagy szavak megvannak, de elvesztették értelmüket. Emlegettetik a parlamentaris kormányrendszer (lucus a non lucendo) s emlegettetnek a modern állameszme követelményei; de nagy szavak czége alatt a hatalom egységesítése kerül ki a szavazati urnából, s nemzetünk a XV. század vezéreszméjének, a centralisatiónak mocsárjába sülyesztetik. És ez mind azért, mert a közösügyes törvények logikájának kényszer-ingébe fűzött többség akaratának spontaneitásától van megfosztva, s bűnerőtől hajtva pereg és pereg, mint a ki a villik tánczkörébe jut. – Valóságos zaharai Simoun fú a magyar országgyűlésre a közösügyes szélbarlangból, mely leperzseli a személyes és polgári szabadság csiráit az országban, miként már leperzselte az ország államjogát.
Becsülöm én a martyromsággal határos polgári kitartást, melylyel az országgyűlési ellenzék küzd a szabadság elvei mellett. Hanem hát hiában küzd, s hiában fog mindig küzdeni, míg a közösügyes törvények el nem töröltetnek. Ha itt-ott nagy ritkán sikerül is neki egy kis piszok-surolás, egy kis vakolgatás, vagy legfölebb egy kis irgalmas baráti kötözgetés, de az nem szenved kétséget, hogy, ha ezen törvények csak még pár évig gyakorolandják is ádáz hatásukat, az intézvényes önkormányzat el lesz fojtva Magyarországon s hazánk ad normam: »Polizei-Staat« lesz berendezve. – Ellenben arról meg vagyok győződve, hogy, ha a közösügyes lidérczet elűzi az országgyűlésről a kiábrándult nemzet közvéleményének hatalmas nyilvánulása, kevés ember lesz még a mostani jobboldaliak soraiban is, kik a miniszteriális omnipotentia most nagyon is szembeszökőleg uralgó irányát a szabadság igényeinek elébe tennék. Mert ha akadnak is itt-ott a »docta ignorantia«-nak oly ősvilági specimenjei, kik az igazságügyi miniszter deform javaslatainak támogatására Mózes cosmogoniájában keresnek érveket, de általában véve nem hiányzik azon oldalon is sem az értelem, sem a szabadelvüségi hajlam, miként ezt a multból sokakról tudom. Hanem a baj az, hogy a közösügyes törvények logikájának átkozott lidércze ott ül mellökön.
Nekem tehát úgy látszik, hogy – mert itt van a bajok kútfeje – nem kellene engedni, hogy a nemzet figyelme ezen irányban megernyedjen.
Észrevételem nem az országgyűlésre, hanem a társadalmi működés elevenségére, mint szinte a törvényhatóságokra s testületekre vonatkozik. Mert az országgyűlésen igen sok kérdés nyujthat ugyan alkalmat – kimutatni a fatalis kapcsolatot, mely a közösügyes törvények exigentiái, s a reformkérdéseknél uralkodó balirány, a nemzet érdekeinek háttérbe szorítása s bajainak orvosolatlansága közt fenforog; nyilik gyakori alkalom bebizonyítani, hogy mennyire csalatkoztak minden tekintetben (akarom hinni: jóhiszemű) számításukban a közösügyes törvények feltalálói; és emlékeztetni az illetőket, hogy azon szerződési alapnak megtámadása, melynek az uralkodóház szent István koronájának »usu fructus«-át köszönheti, még pusztán dynastikus szempontból is a lehető legrosszabb politika. És én azt hiszem, hogy az ily alkalmak erélyes felhasználását sohasem kellene elmulasztani, mint Cato nem mulasztott el semmi alkalmat Carthago eltörlésének szükségére emlékeztetni. Hanem az természetes, hogy a pártok jelen állása mellett haszontalanság volna az 1867-diki törvények eltörlését borura-derüre indítványoztatni az országgyűlésen; mert még csak tárgyalásba sem vétetnék.
Hanem törvényhatósági, testületi, társadalmi téren a dolog másképpen áll. Így azon kellene lenni, hogy soha meg ne szünjék hangosan nyilatkoznia méltó gyülölet, mely az idegen avatkozástóli függés iránt a nemzet nagy részének keblét eltölti. – A közértelmiség előmozdítására irányzott működésnek pedig nem lehet fontosabb, s tekintve egyrészt az európai conjuncturákat, másrészt az osztrák birodalom belsejében rakásra torlódó szétmállási jelenségeket, bizonyosan nem lehet sürgősebb feladata mint azon lenni, hogy tért nyerjen a nemzet közvéleményében az eltökéllett szándok: eltörölni a közösügyes törvényeket, s az annyi belviszály s felbomlási veszély elemeit magával hordó siami ikerség boldogtalan állapotát, mely mind a két felet tehetetlenségre kárhoztatja, a személyes unio egészséges kapcsára visszavinni.
Én nem gondolom, hogy helyes számítás a kérdés ébrentartását egyedül az időszaki sajtótól várni, a térnyerési sikert csak attól reményleni. Az időszaki sajtó kétségtelenül hatalmas fáklyavivő, mely megmutatja, merre van az út. De az úton menni: a nemzet dolga. A sajtó hatalma úgy kap megtestesülést, ha az eszmegomolyt, melyet az a nemzeti értelem asztalára gurít, felkapja a társadalmi tevékenység s briareusi karjaival óriás hatalommá görgeti.
Nem is vonakodom bevallani sajnálatomat, hogy azon nagy ügy iránt, a melyről szólok, a mult választások óta az érdekeltség nem nyilatkozik sem oly kitartóan, sem oly hangosan mint kellene. Nem mintha megfogyatkozott volna az ellenszenv a »tényleges állapot« iránt, melyet Önök is ellentétesnek vallanak. Miként is fogyatkozhatott volna, midőn napról napra világosabbá válik, hogy ezen állapot hazánk fenmaradását máról holnapra kitörhető veszélylyel fenyegeti, a szabadság kifejlesztésének, a jólét egészséges felvirágzásának útját állja, az alkotmányos életet pedig illusioriussá teszi. Hanem keleti eredetünkből a fatalizmusnak egy neme maradt rajtunk. »Úgy sem lehet a dolgon most segíteni!« ez a bölcsődal, melylyel tetterőnket el szoktuk altatni. Felejtjük, hogy »in dem Heute wandelt das Morgen«, mint Schiller mondja. Emlegettetik ugyan időnkint a biztatgatás, hogy a nemzeti önállás visszaszerzése nem tévesztetik szem elől, de bizony gyakorlatilag úgy vagyunk e szem elől nem tévesztéssel, mint a 36-diki országgyűlés volt vége felé a szólásszabadsági sérelemmel. Nem ily módon készíttetik elő a diadal! Lám a csehek, a lengyelek nem hagyják ám magukat sem fenyegetések, sem erőszak, sem ármány, sem hizelgés, sem semminemű mellékérdek által csak egy pillanatra is eltéríttetni ama nemzeti önállás erélyes követelésétől, melyhez nemzeti jogot tartanak. (Ők nem tekintik a 68-diki alkotmányt illethetlen frigyszekrénynek, melyhez nyulni nem szabad, sem meg nem hajolnak a »bevégzett tény« előtt. Az élet nem ismer bevégzett tényt. Csak a halál az. Nálunk a kitartás nem áll a jog szinvonalán (ez volt bajunk 21 év előtt is). Milliók szive dobog a feladott nemzeti önállásért, millió ajkon lebeg a visszaszerzés vágyának sóhaja. De a sóhaj nem mennydörgés, mely megrázza a levegőt! A »sóhajok hidja« nem vezet szabaduláshoz. Minthogy a mult választások »by hook and by crook« (mi angolul annyit tesz, mint török-magyarul a »sundabunda« ) a közösügyes pártnak az országgyűlésen többséget adtak, az országbani ellenzék azzal csitítgatja magát belé a közösügyes állapot elleni küzdelem elhalogatásába, hogy »a jelen országgyűlés alatt úgy sem lehet a dolgon segíteni, hanem jőjjön el csak 1872, majd megmutatja ő, hogy ki a legény«. Nem mutatja biz ő meg, Uraim, Barátom, ha most, míg lehet, most, míg nem késő, a nemzet zömében tért nyerni nem iparkodik.
Czélzattal mondom: most még nem késő. Mert ha nem szólok is arról, hogy a hajszálon függő katasztrófa ellen nincs a nemzetnek biztosító levele 1 872-ig (mert e részben conjecturákra vagyunk szorítva), hanem az már nem conjectura, hogy, ha nem siet a nemzet minden kétséget eloszlatni az iránt, miként határozottan el van tökélve ostrom alá venni a közösügyes állapotot: az ennek állandóságában elbizakodott párt annyira tartózkodás nélkül átengedi magát a baliránynak, melybe a tényleges állapot logikája által sodortatott, hogy mikorra. 1872 beáll, a municipalis élet s az egyesülési és gyülekezési jog már oly gyönyörüségesen meg lesz »codifikálva«, hogy aztán mozoghat, a ki »törvény határai közt« akar tért nyerni – ha tud!
Nincs elvesztegetni való idő. Annyival kevésbbé van, mert hazánk megbecsülhetlen önkormányzati institutiói, a szabad egyesülhetési joggal egyetemben, evidens veszélyben forogván, én meg vagyok győződve, hogy e veszély duzzadó árjának is az által lehet legsikeresebben gátot vetni, ha a közösügyes törvények állandósága a nemzet megkérlelhetlen ellenszenvének hatalmas nyilvánulása által problematikussá tétetik. Mert a dolog természetében fekszik, hogy a »per sundam-bundam,« túlsúlyra vergődött töredék (nehogy »factio«-nak nevezzem, bár az angol parlamentaris történelem felhatalmazna állítanom, hogy parlamentaris majoritások is lehetnek factiosusak, nemcsak minoritások), mondom: a dolog természetébe fekszik, hogy a túlsúlyra vergődött többség más szinben fogná látni a belügyi kérdéseket a közügyes állapot kétes jövendőjének üvegén át, mint a minőnek a vélt »bevégzett tény« szemüvegén látja. – E nélkül minden egyes reformkérdésnél eredménytelen lesz az uralgó fonák irány ellen minden dicséretes küzdelem.
Tudom, azzal rémítgetik szülőföldünk jó népét, hogy, ha bele nem nyugszik a közügyes törvényekbe, »mindent elveszít, a mit nyert«, gr. Andrássy Gyula »verebei« mind elröppennek, mert a bécsi hatalom készebb újra a »végletekig« menni, mintsem hogy a közösügyes siami ikerség kötelékén tágítson.
Nem akarom vitatni, hogy mily nyereség az ily veréb-alkotmány, mely oly könnyen elröpül. Hanem isten és lelkiismeretem előtt komolyan számot vetve, szavam felelősségével azt mondom: ne higyjen a nemzet az ijesztgetésnek! Nem oly rég azzal is édesgették a nemzetet a közösügyes alku hálójába, hogy a dualistikus alkotmány által megifjult Austria helyre fogja állítani Lengyelországot; s ebben biztos védfalat nyerünk az orosz ellen. Én azt mondtam a nemzetnek: »ne higyjen ez ámításnak!« Mennyi sárt, piszkot dobáltak reám e szavamért! És kinek volt igaza? Épp a lengyelek a dualistikus alkotmány leghatározottabb elleneinek első sorában állnak. Ha megannyi sár, piszok repül is újra felém mint akkoron, erős meggyőződéssel mondom, s újra meg újra mondom: »ne higyjen a nemzet ama verébriasztó ijesztgetésnek!« Mondom, mert tudom, hogy igazam van. A nemzet csak jogost akarjon; de a jogost akarja erősen, határozottan, s ne féljen azoktól a »végletek«-től. Nem oly rendén van a hatalom szénája amott a Lajthán túl, hogy oly könnyen lehetne végleteket merényelni. Nem járják ma már azok a végletek, még szemben az 1866-ban oly hyperloyalisnak mutatkozott Magyarországgal sem. Teljességgel nem járják. Ma már éppenségesen nem számíthatna az ily merénylet támogatásra sehol, még csak a Hofferek kis honában sem. Nem kedvez az ily velleitásoknak az időjárás sem kivül, sem belől, Páristól Cattaróig. A ki merné, az bánná meg. Különben is a világosság erős hatalom. Utat tört magának a Tuilleriákba. Nem lehet, hogy útat ne törjön magának a »Burg«-ok sötét boltozatai közé is. Számot vetnek ott is – mert érdekükben áll, hogy vessenek magukkal az iránt, hogy nyertek-e biztonságban a dualistikus mezbe drapirozott birodalmi egységesítés által? A tapasztalás nem biztató. Lehetetlen át nem látniok, hogy szikla helyett futó homokra építettek. A mint Párisban belátták (csakhogy alkalmasint későn), úgy lehetetlen, hogy Bécsben is be ne lássák a hatalom józanabb tanácsadói, miként nem úgy van már mint hajdan volt: az európai emberiség nagyot haladt fejlődésében; ma már nem lehet a népek legitim érdekeinek akár erőszakolásával, akár mystificatiójával dynastiáknak jövendőt készíteni. Lehetetlen, hogy be ne lássák a dynastia józanabb barátai, hogy a mindössze csak alig 64 éves osztrák birodalom alkatrészeinek divergens érdekei mellett a Habsburg-Lotharingi ház csak a personal-unio alapján igérhet még magának jövendőt. – Minden más álláspont okvetlenül vesztéhez viszi. A közösügyes monstruozitáshozi konok ragaszkodás annyit eszközölhet, hogy a magyar nemzet a Habsburg-dynastiával egy sirba temettessék, de azt nem, hogy a dynastiát megmentse. Oly igaz, mint a hogy isten él.
Nekem – a mint tudva van – a personalis unio sem kell. De a nemzet – úgy látom – azt eléglené. S mert elégli, ismétlem: »ne féljen a nemzet a végletekkeli fenyegetéstől!!« Lám, a maroknyi cseh nép nem fél tőle. Nem is bánja meg.
Mit kell hát tenni ez idő szerint? Elevenségben kell a kérdést tartani, s iparkodni kell társadalmi működés által tért nyerni az országban. Okoljunk az angol nép példáján. Ők tudják, miként kell a népnek eljárni, hogy az alkotmányos élet monarchiában is komoly valóság, nem pedig csak holmi délibábszerű káprázat legyen. A képviseleti (parlamentaris) rendszer egyenesen angol typus, mint a hatalomegységi rendszer franczia typus. Legalább az volt XI. Lajos óta, akár király, akár convent, akár császár uralkodott. – Igaz – nálunk anomalia is megvan, hogy a kik hatalomban vannak, minden lépten-nyomon parlamentaris rendszert emlegetnek, de minden lépten-nyomon a hatalomegységi typust követik. Ez is a közösügyes törvényekből ered, mint miasmából a betegség. De hát, ha a kormány francziásan veszi a képviseleti rendszert, a nép gyógyítsa ki őt e betegségből az által, hogy ő meg angolosan veszi. Ne féljen a jog megmérkőzni az önkénynyel, ha mindjárt ezt is az országgyűlésen felülkerekedett párt paizsával fedezze is.
A mult választások megmutatták, hogy a nemzet igen, de igen nagy részének nem kellenek az 1867-diki közösügyes törvények. Kövessék azok, kik e nézetben vannak, az angolok példáját. Ezer hasonló esetben nem mondanák, hogy »többségben van a parlamentben az ellenpárt, tehát várjunk, míg a mi pártunk jut többségre«. A practikus angol tudja, hogy ily jelszóval a kisebbség sohasem lesz többséggé. Angliában a párt, mely a parlamentben kisebbségben van, épp e körülményből merít ösztönt – társadalmi szervezkedésre, véleményi propaganda végett és meggyújtja az értelem szövétnekét, s addig hordozza szét helyről helyre lankadatlan kézzel az országban, míg a kérdésnek minden oldalról megvilágítása által túlnyomó, határozott többséget szerzett a közvéleményben nézetének. Mert a parlamenti diadal oly gyümölcs, mely a közvélemény virágából fejlődik ki.
Én nem látok okot kétségeskedni a felől, hogy az ellenzék győzhet, – ha mozog. De idején. Vetni kell, ha aratni akarunk. Ha egyszer a választási idő közelget, a mozgás késő lesz. Mert akkor a »kongó« argumentumok kerülnek napirendre. S a kongó, csurgó dialektikában bajos mérkőzni a másik részszel. Különben is egyes képviselői székek mindig ürülnek. Sok helyet lehetett volna már nyerni, ha a társadalmi tevékenység meg nem ernyed, s ha figyelemben tartja az igazságot, hogy nem azt kell capacitálni, a ki velünk egy hiten van, hanem azt, a ki nincs.
A körülmények sorban változtak nemcsak 67 óta, hanem a 69-diki választások óta is. – 67-ben a hosszas szenvedés fojtó gőzétől elkábult nemzet, szemben a hangzatos tévtanok özönével, melylyel elárasztatott, első perczben nem igen birt magának számot adni a roppant változás horderejéről, mely teljesítve a bécsi udvar uralomegységi vágyait, melyek ellen őseink annyi állhatatossággal s magunk is nem dicstelenül küzdöttünk, hazánk egész állami jogát felforgatá. A nemzet helyzete irtózatos volt; hizelgett lelkének minden változás. Sajnos, de annyival inkább megfogható, mert e változás elfogadása oly oldalról ajánltatott neki, melynek szándok-, tisztaságához nem fér gyanu s melyről csak pár évvel előbb is az ország jogai oly hatalmasan, a nemzet érzelmei oly hűn tolmácsoltattak, hogy még mindig rezgett feléje a hála és bizalom zengzete a nemzet szivének hurjain.
1869-ben pedig igen sok becsületes érzelmű hazafi lett a jobboldali zászló alá édesgetve azon kecsegtetés által (mely akkor nagyon pazarul használtatott), hogy a közjogi viszály meg lévén szüntetve, majd csak úgy omlik a közösügyes párt bőségszarujából a sok áldásos reform.
De azóta megmérettek a tapasztalás mérőserpenyőjében, és vajh! mi könnyüeknek találtattak. Isten őrizzen minden szabadságszerető nemzetet az ily reformiránytól. Nemcsak az ámulás korszakán van túl a nemzet, hanem a hiú reményekén is. Gazdag tér ajánlkozik a hazafias tevékenységnek, öntudatra ébreszteni az ellentábor romlatlanabb soraiban a megcsalatkozás érzetét. Tények állanak rendelkezésre. Erős állást nyujt a tapasztalás, kimutatni a helyzet veszélyességét a nemzet jövendő fenmaradására, káros voltát mindazon politikai, szellemi és anyagi érdekek kielégítésére nézve, melyek a hon polgárainak szivükön fekszenek, s világot vetve az okok és okozatok lánczolatára, rámutatni a kútfőre, melyből a kielégítés lehetetlensége forrásozik. E tekintetben a közvéleménybeni térnyerés végett én nagyon fontosnak tartom annak constatirozását, hogy mennyire csalatkoztak a közösügyes alku jóhiszemű pártosai számításukban, s mennyire nem teljesültek és nem is igérkeznek teljesülni azon jótétemények, melyeknek kilátásba helyezésével magukat is, másokat is a közösügyes törvények elfogadásába beleokoskodtak 1861-ben fényesen kitüntetett jobb ösztöneik ellenére. – Ennek felderítéséhez talán magam is engedelmet kérendek hozzájárulhatni, ha látom, hogy az ébresztés munkája megkezdetett.
Életet tehát a társadalmi téren, pezsgő életet – Uram, Barátom! És minél több világot, hogy a nemzet öntudatosan számot adhasson s adjon magának a helyzetről.
Tudom, hogy vannak nehézségek. De az erős meggyőződés erős akaratot nemz. Az erős akarat pedig nem ismer akadályt.
»Kurta a kardom« – panaszlá a huszár-újoncz. – »Toldd meg, fiam, egy lépéssel!« – felelt az öreg huszár.
Igaz, practikus bölcseség s méltó a magyar történelmi jelleméhez.
Bocsássa meg Ön levelem hosszuságát. Az öreg számüzöttnek, ha egyszer irásra szánta magát, jól esik társalogni honfitársaival. Legyen elnézve, hogy átengedém magam ez ösztönnek.
Méltóztassék szivesen fogadni nagyrabecsülésem kijelentését s legszivesebb üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
