Barwart Antalnak
Barwart Antalnak
Turin, 1870. márczius 4.
Tisztelt Elnök úr!*
* Barvart Antalhoz, a szigetvári olvasó-egylet elnökéhez. K. F.
Válaszszal tartozom a szigetvári olvasó-egylet nevében hozzám intézett becses levélre, melylyel azon derék egylet tiszteletbeli elnökévé lett megválasztatásom tudtomra adatott.
Elnézést kérek válaszom késedelméért.
A nemzeti büszkeségnek, a nemzeti bánatnak érzelemvihara hullámzik fel a honfikebelben ama hely nevének olvasásánál, hol becses levelök kelt.
A vallásos kegyelet pedig, melylyel Önök a 48-as időkről emlékeznek, visszapillantásra, a visszapillantás összehasonlításokra ösztönöz.
Mennyi dicsőséget beszél e név »Szigetvár«, melyet hervadhatlan dicskoszorú vészen körül hazánknak, a kereszténységnek, az európai polgárisodásnak évkönyveiben.
De mennyi fájdalmas emlékezet csatlakozik e dicsőséghez? mennyi tanulság hangzik (bár ne hiába hangzanék) a magyar nemzethez e fájdalmas emlékezetből?!
Engedjék meg Önök, kik ama földet lakják, melybe Zrinyinek s 2500, többnyire névtelen félisteneinek földi porai vegyülvék, engedjék meg Önök, hogy a tanulság kedvéért visszavezessem emlékezetöket régi dolgokra, miket ismernek, de minek tanulsága el nem avult. A történelem az élet mestere, az igazságnak világa. Jó néha felfrissíteni az emlékezetet.
A viadal, mely 304 év előtt Zrinyi sasfészkéből a nagy Szolimán rengeteg hada ellen vivatott, fordulópontot képez Európa történelmében.
Ott halt meg Szolimán az egy hónapon át hiában vivott fészek előtt, – megölte a méreg és a düh, hogy a szigetvári kémény még sem akar kiégni s a diadal kürtje még sem zendül meg.
Szolimán halála bezárta a harczias szultánok bámulatos sorát, kik rövid harmadfél század alatt ama 400 sátoraljából, melylyel Orthogrul a Sangár partján megtelepedett, oly rémületes hatalmat tudtak kifejteni, hogy kétségessé tennék, vajjon a félhold vagy a kereszt fogja-e reá nyomni pecsétjét Európa jövendőjére.
Szolimán halála e kétségnek véget vetett. A harczias szultánok kemény korszakára a serail-szultánok puha korszaka következett. A török hatalom hanyatlása Szigetvárnál kezdődött. A szigetvári véráldozat uralmat biztosított a kereszténységnek Európában.
De hazánknak enyhet nem hozott. – A török uralma nem gyengült meg általa hazánkban, gyengülés helyett terjedt az és erősödött.
A haza nem lőn megmentve. Európa mentelme roppant nagy eredmény volt ugyan, de csak közvetett, csak végeredmény, mint az lenni szokott a történelem korszakos lépteinél.
Ki hát az? ha nem a haza – a kinek közvetlenül fenmaradást adott, életet biztosított a szigetvári véráldozat? – Az osztrák ház.
Kinek, ha nem a hazának javára haltak meg Zrinyi s neves és névtelen félistentársai? Az osztrák háznak.
Csodára volt szükség – irja Richelieu bibornok, hogy az osztrák ház fennmaradhasson. Szigetvár hősies védelme volt a csoda, mely őt megmenté.
Simonides egy gyönyörű sirverset szerzett a 300 spártai emlékére, kik Leonidassal a Thermopyláknál meghaltanak. E sirvers kerekded lefordításán ekkorig megtört minden tehetség; de hozzávetőleg értelme ez: »Vándor, mondd meg Spartának, hogy meghaltunk engedelmeskedve a haza szent törvényeinek.«
Ha Simonidest akarná utánozni, ki a szigetvári Leonidasra s társaira s dicső halálára sirverset irand, Spárta helyett nem Magyarországot, hanem a bécsi Burgot kellend irnia, s a haza szent törvénye helyett »hűséget az osztrák ház iránt«.
Ez valódi értelme a szigetvári áldozatnak.
Meg is hálálták maradékaiban a határtalan hűséget, melylyel magát Zrinyi feláldozá. Meghálálták az irtózatig. – Legközelebbi örökösét egy megmérgezett retekkel ölte meg Wallenstein, azon pokoli terv egyik választott végrehajtója, melyet Magyarországnak cseh lábra helyezése iránt Bécsben egy cabinet-tanács megállapított s határozatokba foglalt, II. Ferdinand sajátkezüleg aláirt, Hormayr a titkos levéltárban felfedezett s nyilvánosságra hozott! Egy másik Zrinyit vadászat közben elejtett egy vadkan, mely »puska alakban«, mint mondják, mai napig is látható egy bizonyos titkos muzeumban. Egy harmadik Zrinyi a vesztőhelyen vérzett el, Bécs-Ujhelyen, külfödi birák által elitélve, egy minden isteni s emberi igazságot lábbal tapodó eljárás mellett, melynek ellenébe, midőn az ember természetes jogaira hivatkoznék, azt felelték neki, hogy »a természet törvényei nem Magyarország törvénye«. – Kastélyai feldúlattak Horvátországban s gazdag ezüst asztali készlete már használatban volt Bécsben az udvari ebédeknél, mielőtt a gunyoros vádkereset ellene csak megindíttatnék is. Özvegye megtébolyodva börtönben halt meg, fiát pedig, Boldizsárt, az utolsó Zrinyit, csupán azért, mert nem hitték, hogy megbocsáthassa, a mit atyjával tettek, föld alá zárták Rattenbergben, ott táplálták egy nyiláson át kenyérrel, vizzel husz éven át, sötétben, egy mécs világa nélkül, míg megszünt ember lenni, elfelejtett beszélni, elveszté eszét, el tagjai használatát s meghalt.
Így háláltatott meg a szigetvári Leonidas önfeláldozása.
Láz futkos végig idegeimen ez emlékezetek megújítása közben, és eszembe jut Mária Terézia panasza, hogy: »nem volt hely, a hova biztonságban lehajtaná fejét«, midőn anyává lételét várta. És eszembe jut a »vitam et sangvinem«, mely őt és házát megmenté. És elvonulnak lelki szemeim előtt azon időknek véres árnyai, midőn az ir költőnek reánk is illő szavai szerint: »Árulás volt a hazát szeretni s védeni halál;« eszembe jut Arad, ez a magyar Golgotha; a pesti újépület és a bitófák erdeje, s Kufstein, Josephstadt s a honban fulladásig zsufolt börtönök, és a magyarok ezrei szétszórva a föld szinén mint egy második Izrael, és a rettenetes 19 év. És felütöm az 1791: X. törvényczikket és összehasonlítom vele az osztrák birodalom egyik felévé sülyedt magyar államot is – – bizony, bizony, mondom, a Zrinyiek sorsa a nemzet sorsának tükre.
De hát nézzük csak, eltávolíthatlan kénytelenség volt-e, hogy Zrinyi és társai, a hűség martyr hősei, feláldoztassanak?
Nem volt kénytelenség; huszonnégy nappal Szigetvár elesése előtt Maximilian császár és király a Rábcza völgyében állott 120 ezret meghaladott sereggel, jóval többel, mint a mennyivel Szolimán Szigetvárt vivta, kivel hát, mint jól jegyzi meg Szalay: »bizvást megmérkőzhetett volna«. De Zrinyi felmentésére még csak egy mozdulatot sem tőn, – még csak egy tüntetést sem. Veszni hagyta, – mint veszni hagyta a hős Kerecsényit Gyulavárnál, és Jenőt, s a most már gyászos emlékű Világosvárt. Es veszni hagyta Babocsát, Vizvárt, Csurgót, Somogy s Zala többi erősségeit.
És miért mindezt? Azért, mert a magyar király nem Magyarország érdekét tekintette főbb érdekének, hanem azt, hogy épségben tartsa seregét Bécs fedezhetése végett. – A fejevesztett török had nem ment Bécsnek. A magyar király hát dúlni hagyta Magyarországot – s egy kardcsapás nélkül haza ment Bécsbe.
Nem jól van az, urak, Barátim, nagyon nem jól van, ha egy nemzet fejedelmének más érdekei vannak mint a nemzetnek, kivált ha azon más, azon idegen érdekek a politikában az irányt adók.
Pedig ez így volt szokszor később is. – – –
Valóban jó, néha felfrissíteni az emlékezetet, mert a történelem az élet mestere, az igazságnak világa. Ezt még Cicero mondta – nagyon rég mondta, azóta közel kétezer év tett bizonyságot mondása mellett. De nekünk – úgy látszik – hiában ir s tanít a történelem. Mi felejteni nagyon szeretjük, – még a felejthetetleneket is. De tanulni? tudnánk, csak hogy nem merünk.
És miért nem merünk? hová jutottunk?
Eljutottunk oda, hogy hazánk mai közjogának sarka, hazánk politikájának vezércsillaga (majd lidérczet irtam) e tételben áll: a birodalom (osztrák) egységének s nagyhatalmi állásának érdeke előtt minden tekintetnek háttérbe kell vonulni.
Az idegen érdekek vontató kötele, melynek egykor Zrinyi és társai áldozatul estek, – már nemcsak puszta tény többé. Már jog. Jogot irtam? Rosszul irtam, törvényt kellett volna mondanom. Jog, törvény – nem mindig egyértelmű. Lehetnek, vannak jogtalan törvények is. Vannak kétszer jogtalanok is. Ilyenek azok, melyeknek hozatalára ott, hol a törvényeknek a nép akaratából kell kifolyniok, a törvényhozók nem kaptak a néptől még csak hallgatólagos mandatumot sem.
Ki tud nekem hazánknak szélte-hosszában egyetlen egy embert mutatni, ki az 1865/68-diki országgyűlés bármely képviselő tagjának mandatumot képzelt adni, hogy ama fatalis tétel nyomasztó tényét törvénynyé emelje? s e fatalis alapra az osztrák-magyar államegység, a közös delegatiók, közös miniszterek ominosus épületét felrakja, mely (mint a mindennapi tapasztalás mutatja) fagylaló árnyékát mind messzebb és messzebb kinyujtja, még a belügyek mezejére is.
Hiszen a dologról az 1865-diki választók ezernyi ezrei közt egy árva lélek sem álmodott! Ha mondták volna nekik, kell-e nektek az, hogy a birodalomegységnek s a nagyhatalmi állásnak praetensiói előtt képviselőitek minden tekintetet háttérbe szorítsanak? Kell-e nektek az, hogy Magyarországot az osztrák birodalommal egy államtestületté összeolvaszszák? Kell-e nektek az, hogy elkülönítő vonalt huzzanak az állami és országos ügyek között – az állami ügyek a magyar országgyűlés s annak felelős magyar kormányhatóságától elvonassanak – közös delegatiókra, közös miniszterekre átruháztassanak? Kell-e nektek az, hogy az állami ügyek közül a magyar kormány hatásköre mindössze arra legyen szorítva, hogy adót exequáljon Bécsnek és pénzt szállítson Bécsbe oly költségek fedezésére, melyeket nem ő kezel; melyek nem az országgyűlés által s még rajta kivül is idegen avatkozástól nem függetlenül szavaztatnak meg? és arra legyen szorítva, hogy újonczokat fournirozzon egy oly hadsereg számára, melylyel nem ő rendelkezik, melynek alkalmazása nem áll az országgyűlés ellenőrzése alatt, s melynek leszállítását, bármennyire követelje is minden köz- s magánérdek, tiz évig még csak szóba sem szabad hozni? Ha, mondom, megkérdezték volna a 65-diki választókat, kellenek-e nektek az ily »vivmányok?« és hiszitek-e, hogy ezen vivmányokkal a magyar alkotmány helyre lesz állítva és minden meg lesz nyerve?
Én nem igen nagy véleménynyel vagyok jelenben a közszellem felől hazánkban (nem minden vidék Szigetvár), de istenemre mondom, ha hasonló kérdések tétettek volna fel a 65-dik választóknak, hogy egeket hasogató »nem hiszszük! nem kell!« volt volna a felelet, épp oly egyhangulag, mint felelt az egykori fehérvári országgyűlés azon kérdésre: kell-e nektek királynak az austriai főherczeg ő fensége?
Azok a jó választók 1865-ben azon hitben választották képviselőiket mindenütt, de kivétel nélkül mindenütt, az egész országban, hogy az 1861-diki felirásokban dicsően kifejtett jogalapnak választanak tántoríthatlan védőket. És az e hit, e bizalom alapján választott képviselők megajándékozzák a nemzetet azzal, a mit Önök becses levelének erős tollú fogalmazója e szavakkal jelez:
»A törvény kőtáblái összezuzattak s darabjaiból csodás vegytani elegyítéssel közösügyes aranyborjú öntetett: imádás tárgyául a magyar nemzetnek.«
Igaz, hogy ezen aranyborjú imádói többségre vergődtek 1869-ben, de ez nem pótolja a jogalap hiányát az aranyborjú megöntésénél, legfölebb egy új bizonyítványa a régi igazmondásnak, hogy a bevégzett tényekben nagy erő rejlik, ha hatalom által támogattatnak. És nehezebb kiverni a házból a befogadott hivatlan vendéget, mint volt volna be nem. fogadni. III. Napoleon is többséget kapott, miután az irtózatos emlékű deczember 2-kán polgárvérbe fullasztotta a köztársaságot, melynek megvédésére választatott, még pedig vagy hat millióra menő többséggel, nem olyan problematikussal, mint nálunk a közösügy 69-ben. Jogos lett volna ez által az államcsiny? Maradt, a mi eredetileg volt, a legborzasztóbb esküszegések egyike, miket ember valaha elkövetett. Előbb-utóbb meg is fogja magát boszulni okvetlenül. »Jede Schuld rücht sich auf Erden«, mondja Göthe; és igazat mond.
Valóban: törvény, a joggal nem mindig egyértelmű, oly törvényekről is tud a történelem, melyek valóságos államcsinyek. Parlamentek is követhetnek el, s a mint a történelem mutatja, nem egyszer el is követtek államcsinyeket, mert nem egyszer történt, hogy törvényesítették a bitorlást s a hatalmat szolgálták a haza jogainak, a nép szabadságának rovására, a helyett, hogy, a mint hivatásuk kötelességül hozta volna magával, a haza jogait, a nép szabadságát védelmeznék a hatalom ellen. – És minden államcsinyek közt ép azok a legirtózatosabbak, melyeket parlamentek követnek el, mint legirtózatosabb az igaztalanság, melyet biró követ el, kinek tiszte: igazságot szolgáltatni.
Önök óhajtják, hogy a jogtalan törvény eltöröltessék s a jogos törvény összezúzott kőtáblái visszaállíttassanak. A nemzettől függ csak, ő teheti, más senki – sem amaz nem törlődik el magában, sem ezek nem állítódnak vissza magukban. – A mannák ideje lejárt.
Hanem Önök a béke emberei. Önök óhajtanák, hogy a törvény összezúzott kőtábláinak visszaállítása, ha lehetséges, a béke olajágával, nem füst, mennydörgés és villámlás közt történjék.
Érteni tudom ez óhajtást is – méltánylom is. Hiszen édes hazánk oly igen, igen sokat szenvedett. De lehet-e ez így? Azt nem tudom. – Hanem azt tudom, hogy, ha a közösügyes bálvány még soká dédelgettetik a nemzet törvényeinek oltárán, – a nemzet belehal imádásába.
Most még szélcsend van, de ez nem fog mindig tartani – még csak soká sem. Vannak elutasíthatlan kérdések, melyeknek előre vetett árnyképe már látható a gőzkörben, felkölte előtt. És ha majd azon kérdéseknek, a birodalom belsejében is, mint kivüle, már is izzó tüzét egy európai fergeteg szele lángra lobbantja, a közösügyesség oly bonyodalmakba rántandja Magyarországot, melyekből épségben szabadulnia alig lehetend.
És talán jó szolgálat történt az osztrák háznak az által, hogy a 67-diki törvényhozás bajnokul szegődtette Magyarországot, tehát ingert adott arra, a mit a birodalmi egység s nagyhatalmi állás politikájának neveznek (máskor helyesebben másként nevezték). Én nem gondolom. Sőt arról vagyok meggyőződve, hogy ingert adni a balgatag (mert a népnek érdekeivel ellenkező) politikának követésére annyi, mint bukásba nógatni a fejedelmi házat, – melynek e politika nélkül még jövendője lehetett volna, s ha nem késnék azon fatalis politikával szakítani, talán még most is lehetne. (Már a mennyiben fejedelmeknek még jövendője lehet.)
De hát: kiki kovácsa saját szerencséjének. Azt mondhatnám, nem rám tartozik ezzel gondolni, hanem az a baj, hogy (delirant reges plectuntur Achivi«) a közösügyes bálvány magával rántja hazánkat a mélységbe, mely felé a birodalom szembetünőleg siklik.
Divattá vált, amott a Lajtha két partján (szegény Lajtha, annak najádjai sem álmodták soha, hogy magyar is, osztrák is nevet kölcsönöz tőle), divattá vált, mondom, az ily dolgokat, minőket említek, Zukunfts-politikának gúnyolni. De hát a Gegenwart-politika az oktalan állatok politikája? Azok közt is leginkább csak a ragadozóké? meg a verebeké és a tücsköké? Azok élnek a reppenő percznek; az embernek azért adott értelmet a teremtő, hogy: praevideat, ut provideat. Legyen egyén, legyen társadalom, boldogtalan az, ki a holnapot számba nem veszi. – A történelemnek, épp úgy mint az anyagi világnak, törvényt szabott az, a ki mondá: »legyen világosság« és lőn. A törvény így szól: »Ilyen ok, ilyen okozat; jaj annak, ki e törvénynyel számot nem vet.«
Hiszen igazi Zukunfts-politikát gondoltak követni a 67-diki törvényhozók is, csakhogy számításuk alapjaiban hibás vala. Meg is hazudtolta már az élet számításukat. Ez már ma nem sejtelem többé; már kiáltó tény.
Mi volt a főtekintet, mely őket a birodalmi egység, nagyhatalmi állás mindent háttérbe szorító politikájának aláirására reábirta? Miben kerestek vigaszt, kárpótlást a feláldozott államjogokért? A külbiztonság tekintetében vészt gyanítottak kivülről, s azt hitték, hogy a dualistikus alkotmány megszüntet minden differentiát a birodalom nemzeteinek irányában, szilárd barátságot, compact szövetséget hoz létre velök, – minélfogva nyugodtan nézhetünk a külveszélyeknek eleibe. – De mi lett a következés?
Az, hogy nincs egyetlen egy barátunk sem a birodalom minden nemzetei közt. – Minden nemzet, minden nemzetben minden párt ellenségünkké lett. Elébb csak a bécsi Burg felé fordult megsértett jogaik haragja, minket még a csehek is természetes szövetségesüknek tekintettek a közös elnyomás kútfeje után. Most a harag ellenünk fordult, bajaikért minket okoznak, minket, a dualistikus államjog feltalálóit. A közösügyes alku összeforrasztás helyett szétzilálta a birodalom belső erejét, melynek mankójáért saját lábainkat cserébe adtuk; azok pedig, kiket jogaink feláldozásával szövetségeseinknek véltünk megnyerni, felzúdulnak ellenünk minden oldalról.
Igy czáfolta, meg az élet a 67-diki törvényhozás számításait. Pedig szélcsend van. – Hát még ha a vihar napjai elkövetkeznek?!
Én csodálom, hogy lehetett ember, ki ezt előre nem látta. Én magamat ezzel nem vádolhatom. – 1867-ben, még a közösügyi munkálat elfogadása előtt, megmondottam, hogy ez lesz a következés. Nem is kivánt e következés előrelátása semmi különös jóstehetséget. Mert hiszen a nagyon későn s épp azért életképtelenül született, mindössze is csak 64 éves, osztrák birodalom egy heterogén államhalmaz, melynek összetartó forrasza nem önmagában, nem benső rokonságban, hanem kivül rajta a fejedelem egységében van. – Nincs oly büvészhatalom az ég alatt, mely e személyes forraszt benső rokonsági forraszszá varázsolhassa. Egy ily államhalmaz egységesítése szolgaságot feltételez. Ez pedig az európai társadalom jelen stadiumban már lehetetlen. Magára gyujtaná a házat, a ki azt rendszerül venné. És mert ez lehetetlen, lehetetlen az is, hogy csak magában az úgynevezett osztrák birodalomban is a fejedelemegységi kapocsnak az államegységgé – real-unióvá – átbűvölése sikerülhessen. Hát még Magyarországgal? Lidérczet kergettek, a bécsi udvar is, a magyar országgyűlés is, midőn a birodalomegységi politikát minden tekintetet háttérbe szorító vezéreszme gyanánt állították fel.
Nem kell ezen egység a birodalom nemzetei közt senkinek, kivévén a németeket, kik szeretnék azt, de oly értelemben, hogy az urak ők legyenek a »birodalom« felett, Magyarországot is bele értve (a mint hogy azt mindig bele is értik). Ők hát még azon nyomoruságos autonomiai hulladékokat is sokalják, melyek sovány táplálékában a magyar nemzet vigasztalást keres, s mert sokalják, ellenségeink; míg a többi nemzetek azzal vádolnak, hogy mi vagyunk azok, kik ezen hulladékok kedvéért őket nemzeti önállásukból dualistikus találmányunkkal kikonfiskáltuk s a németség uralomvágyának kezébe szolgáltattuk. Mondhatják bölcseink, hogy e vád méltatlan, hogy nem igaz, a tény ellentmond e tagadásnak. Különben is megfelelt nekik nem rég a bécsi Reichsrath-Adresse vitái közben az, a ki a nemzetiségek követeléseit a kormány nevében azzal utasította vissza, hogy: »azok kielégítését a dualistikus alku meg nem engedi, mert Magyarország csak egységes birodalommal akart alkudni.
Tehát még a bécsi miniszterium is minket mutat fel mint bűnbakot a birodalmi nemzetek gyülöletének, s ezt nálunk szövetségnek nevezik. Ily szövetségért adtuk fel az állami létjogot, melyet megtörhetetlen erővel követelnünk kellett volna, ha sohasem birtuk volna is azt egész multunkban, s ha diplomatiai kötésekkel nem volt volna is a Hasburg-ház uralkodásának elfogadásáért bérül kikötve. – Ily szövetségért törvényesítettük hazánk legfontosabb közügyei körül az idegen avatkozástól függést, mely mellett, mint Lieber helyesen mondja: »teljes polgári szabadságról álmodni sem lehet«. Ily szövetségért tagadtuk meg az ősök szent hagyományát s adtuk cserébe az utódok szent örökségét. – A lencse-tálas Esau alkuja áldás volt a mienkhez képest.
Milyen hát a kilátás, ha az alkut fennállni hagyjuk?
Az osztrák birodalom nem jelent nemzetet, csak geographiai elnevezés. – A birodalomegységi politika tehát nem nemzeti, hanem a németségi suprematia által sugalmazott patrimonalis politika. Ezen politika bajnokává szegődött Magyarország a közösügyes tényekkel, s ha majd a történelem logikája e politikának jogosultságát kérdésbe veszi, a mint venni fogja kétségtelenül, Magyarország e politika védelménél nemcsak a külellenséggel fogja magát szembe találni, kit éppen ezen politika hozand nyakunkra, hanem szembe fogja magát találni a birodalom nemzeteinek aspiratióival is, kiknek e politikával szövetségesekké megnyeréséről álmodozott.
Megnyerhetők ők szövetségesekké igenis, de nem ilyen alapon. Hanem a történeti fejlődésű nemzetek egyéniségének tiszteletben tartásával s az emberiség közös örökségét képező szabadság solidaritásának alapján. A XIX. századot éljük. Ez idő szerint már patrimonialis politika alapján nemzetek szövetségét nem lehet megnyerni. De nemzetek gyülöletét igen.
A földnek is vannak buborékai, mint a viznek vannak, mondja Shakespeare; ilyen buborék az a szövetség, melynek kilátásával a 67-diki törvényhozók az államjogi áldozatokért magukat is, a nemzetet is vigasztalgaták. Hogy jó hiszemmel, azt nem vonom kétségbe, de hogy rossz számítással. annak bizonyítványául a tényállásra hivatkozom.
*
Az eszme társulata, lánczolata levél helyett értekezést iratott velem. Óhajtanám, hogy az olvasó- s más egyletek a felolvasásokat szokásba hoznák. Nagyon hatályos eszközei ezek a közértelmiség fejlesztésének. – Vegyék Önök, uraim, tőlem, kit névleges elnökükké megválasztani szivesek voltak, e levelet ily felolvasási kisérlet gyanánt. De terem még így sem maradt a visszapillantásra s összehasonlításra, melyre Önök kegyeletes ragaszkodása által a 48-diki törvényekhez magamat levelem elején ösztönöztetve mondottam.
Pedig az összehasonlítás nem volna felesleges, mert némely hatalmas emberek furcsa játékot űznek a 48-diki törvények szellemével, mint az inquisitio űzött az emberszeretet vallásával. – Még azok is a 48-diki törvények híveinek vallják magukat, mint pl. az igazságügyi miniszter, kik a 48-diki törvények betüit is, szellemét is, irányát is agyonverik.
Meg is fogom tenni ez összehasonlítást közel alkalommal. Meglehet, nem Önökhöz intézendem, mert öreg kezemre sok válasz tartozása vár. De ha nyilvánosságra nem jönne, a mit irni fogok, gonddal leszek, hogy Önöknek is tudomására jusson, s a szó, melyet levelem kezdetén leirék, beváltva legyen.
És most isten legjobb áldása legyen Önökkel. Fogadják legőszintébb köszönetemet a megtiszteltetésért, melyet tudtomra adtak s én igen szivesen elfogadok. – Tartsák meg továbbra is jóindulatukban hű szolgájukat
Kossuth Lajost.
