Csorvássy Istvánnak
Csorvássy Istvánnak
Turin, 1872. szeptember 7.
Uram!*
* Szathmáry Istvánt nemsokára szomoru csapás érte: elveszté szeme világát. Ő maga, neje s nyolcz gyermeke – a koldusbotnak néztek eléje.
Csorvássy István nagyszalontai lakos értesitette Kossuthot a rettenetes csapásról, felvilágosítá, mennyire alkalmatlan lett az állomásra Szathmáry, melyre ajánltatott, s megkérte a súlyosan meglátogatott volt honvéd nevében, engedné, meg, hogy hozzá intézett levelét nyilvánosságra hozhassa, »így remélvén honfiai nemes áldozatkészségére hatni, kik e levél olvastára semmi esetre se maradhatnak hidegen, s belátják, hogy, ha valahol, úgy most itt van helyén könyörületet gyakorolniok s egyúttal magánemberekként valamicskét újra leróhatni abból a roppant tartozásból, melyet a nemzetnek beváltania még most sem volt módja«. Csorvássy a fenti levelet kapta válaszul. K. F.
Szeptember 1-ről keltezett, de útnak (a postabélyeg szerint) csak 3-kán indított levele ma jutott kezemhez. Egy perczet sem késem válaszolni.
Mély megilletődéssel vettem a hirt, hogy a derék Szathmáry István, volt honvédfőhadnagy, mindkét szemére megvakult.
Igaza van Önnek, hogy ez oly csapás, melyhez képest a halál áldás. Én, ki egy idő óta magam is szembajban szenvedek, midőn e miatt szokott munkásságomban akadályozva találom magamat, mindig ajkaimon érzem lebegni Schiller mondatát:
»Sterben ist nichts, doch leben und nicht seh’n, das ist ein Unglück.«
Minden körülmények közt szerencsétlenség, irtózatos szerencsétlenség. Hát még ily esetben mint a Szathmáryé; midőn az, ki szeme világát veszté, szegény családapa, ki becsületes munkával táplálta, s csakis így táplálhatta nejét s nyolcz gyermekét. kiket e rettenetes csapás igazán árvákká tett.
Szoros kötelességet teljesít Ön, s teljesítenek a szerencsétlenek más barátjai, ha minden lehetőt elkövetnek, hogy a szegény világtalan családja szomoru sorsát legalább inség ne nehezítse.
Szivből óhajtom, hogy segélykiáltásuknak sikere legyen. S szeretném hinni, hogy lesz, mert bizony-bizony, mondom, mindazok, kiket felszólításuk tevékeny részvétre indítand, nemcsak a felebaráti szeretet kötelességének felelendnek meg, hanem a nemzeti becsület zászlóját is megóvandják egy újabb szennyfolttól, midőn annak elejét veszik, hogy szabadságharczunk egy ily nemes jellemü bajnoka, ki, a míg látott, sem nem kért, sem el nem fogadott segélyt senkitől, hanem a kardot, melylyel hazája jogait védte volt, a szerény iparos műszerszámaival cserélve föl, becsületes munkával keresett élelmet családjának; most szeme világát vesztve, koldusbotjával legyen kénytelen meg-megkopogtatni egy-egy falat kenyér végett polgártársai ajtait, kiknek szabadságáért száz halálnak nézett egykoron bátran szemébe a harcz mezején.
Hanem az eset olyan, hogy kérnem kell Ont s a világtalan hős többi barátait, ne állapodjanak meg az országos segélygyűjtés nyilvános kisérletével, hanem félre téve a politikai felekezetesség (különben jogos és helyes) tartozkodását, ne mulaszszák el úgy a honvéd segélyzőegylet segélyét igénybe venni, mint oly helyeken magánúton bekopogtatni, hol a nyilvános felszólítás a »honvéd« név iránt nemzetünk gyalázatára politikai maximává emelt gyáva idegenkedés miatt visszhangra nem talál, de a magánfelszólítás, mely csak a humanitás érzetéhez fordul, meglehet, sikert arat.
Mert én megvallom, a nyilvános felszólítástól bármint óhajtom is sikerét – nem sokat reménylek. A szegény ember kisebb-nagyobb körből most is meg fogja hozni fillérét, mint mindig meghozta, de ha azon, nem egyesekre, hanem egész osztályokra, egész pártokra gondolok, melyek a honvéd-menház létrehozása s fentartása körül magukat részvétlenségükkel kitüntették, lehetetlen azon meggyőződésre nem jutnom, hogy ezek körében a nyilvános felszólítás el fog hangzani eredmény nélkül.
Adj isten, hogy csalatkozzam!
Hanem akármint legyen is ez, ha azt gondolja Ön, hogy azon levelem közzététele, melyre Ön hivatkozik, felszólításuk sikerét csak a legcsekélyebb részben is előmozdíthatja, legkevésbbé sem vonakodom a közzétételbe beleegyezni. Igaz, csak tárgyára emlékszem, tartalmára nem, de akármit s akármint irtam is, tessék hasznát venni, ha a szegény világtalan javára hasznát vehetni gondolja. Hanem tessék jól meggondolni, ha tanácsos-e nevemet az ügygyel kapcsolatba hozni. Mert a közösügyes szélbarlangból különös egy szél fú a magyar nemzet lelkületére. Sok ember van, kit az én nevem elriaszt, a helyett hogy buzdítana vannak, kik azt hiszik, megneheztelnek Bécsben, ha valaki azt teszi, a mit én javaslok. No de vannak olyanok is a hazában, kiket a jótól az én proscribált nevem el nem riaszt. A dolog calculus dolga. S ezt Önre bizom.
A mit ama levelemről irtam, az a jelen levélről is szól. Tessék ezt is használni, ha s a mennyiben tanácsosnak látja.
Magam részéről szegény Szathmárynak felsegéléséhez egyelőre 25 o. é. frtot kérek jegyzékbe venni. Elküldöm holnap vagy holnapután. E levéllel azért nem tehetem, mert itt ma ünnepnap van. A váltóirodák zárvák, s nincs osztrák bankjegy birtokomban. Szerény adalékom nyilvánosságát nem kivánom, de nem is ellenzem. Tessék azt tenni, a mi tanácsosabb.
Hanem egyszersmind kérem Önt, legyen szives engem a szegény világtalan bajnok javára teendő lépéseik eredményeiről értesíteni; mert – bár nem vagyok vagyonos ember – kötelességemet az ajánlott nehány forinttal teljességgel nem tartom leróvottnak.
Legyen Ön szives, Szathmárynak szivem mélyéből fakadó bánatos részvétem biztosítását átadni, s fogadja Ön szives üdvözletemet
Kossuth Lajos.
