Szathmáry Istvánnak
Szathmáry Istvánnak
Turin, 1872. julius 17.
Vitézlő Bajtárs uram!*
* Szathmáry István, volt honvédfőhadnagy, később csizmadiamester Nagy-Szalontán, csekély keresete, hanyatló munkaereje, családja fentartásának gondjai által kényszerítve levelet intézett K.-hoz, vetné latba szavát az ő érdekében s ajánlaná őt a honvédmenház bizottmányának felügyelői minőségben. Erre válasz a fenti levél. K. F.
Csorvássy István úr felszólított, ajánljam Önt Vidats János úrnak, felügyelői állomásra a honvédmenháznál.
A legszivesebb készséggel megtettem s őszintén örvendenék, igazán örvendenék, ha ajánlásom eredményre vezetne, a mint örvendeni fognék, ha akármikor s akármiben, a mi tőlem kitelik, Önnek szolgálatára lehetnék.
És pedig nemcsak azért, mert személyesen lekötelezettnek érzem magamat Ön iránt azon gyöngéd figyelméért s (ha szabad úgy mondanom) kegyeletes megemlékezéséért, melyet igen kedves ajándokával – a tavaly márcziusban küldött 10 szép rózsacsemetével – irántam tanusított, mely küldeményével nekem, az örömben oly szegény hontalannak tartós örömet szerzett, hanem óhajtanék Önnek szolgálatára lehetni különösen azért, mert én Önt, levelének olvasása óta, melylyel becses küldeményét kisérte, oly embernek ismertem fel, ki iránt lehetetlen a legnagyobb tisztelettel s nagyrabecsüléssel nem viseltetnem.
Keresetlen kifejezéseinek minden szavában egy igazán nemes lelkületet ábrázoló levelének ez egyszerü aláirása: »Szathmáry István, volt honvédfőhadnagy a 3-dik zászlóaljnál, jelenleg csizmadiamester« szebb nemes levél, mint a mit királyok adhatnak.
Eltettem e levelet s gondosan megőriztem (mit nem sok levéllel szoktam tenni), s mert magyar, Önnek honfitársa s a nagy multból bajtársa vagyok, egy nemével a büszkeségnek szoktam e levél aláirását mutogatni azoknak, kiket méltóknak tartok, hogy kérkedjem előttük rózsáimmal, melyeket Önnek szivességéből birok, s melyek egy sor gyönyörü testvéreik előterében félholdba ültetve virágkertem fődíszét képezik, s azok közt, kiknek e rózsák mellett Önnek levelét megmutattam, még nem találtam emberre, ki tisztelettel ne emelt volna kalapot az aláirás meghallgatásánál, miként én emelek mindig olvasásakor.
Tehát elhiheti Ön, vitézlő Barátom! hogy szivemből örvendenék, ha ajánlásomnak azon eredménye lenne, hogy Ön a kivánt állomást elnyerje.
Meg kell azonban vallanom, hogy ehhez igen kevés reményem van. És pedig azért, mert a honvédmenház nagyon szegény alappal bir. Nagyon sülyedtünk, Barátom uram! Az uralgó szél befolyása alatt a nemzet – mely 49-ben hős volt, mint hősiesebb talán senki – gyávává lett. Annyira gyávává, hogy még csak a becsület szavával fogadott tartozást sem merte leróvni azok iránt, kik ezer halálnak néztek szemébe, hogy a nemzet jogait megvédjék, s kik roncsolt tagjaikkal mint megannyi eleven szemrehányás állának a nemzet előtt. És a nemzet e mulasztását egyesek kötelességérzete csak nagyon szűken pótolta. Nyomoruság az, Uram! valódi nyomoruság, a mi a honvédmenházra begyült. Bánatos szégyen rezg végig idegeimen, ha meggondolom, mily kevés gyült be. S a kevésnek, a mi begyült, rendeltetése: annyi roncsolt testü munkatehetetlen honvéd ellátása, a mennyit ellátni lehet. Félek, a szerény terjedelmü menház jó része pénzhiány miatt üresen marad. A dolog e helyzetében igen meglehet, hogy az igazgató bizottmány nem itélendi akár helyesnek, akár szabadnak egy oly felügyelőt nevezni ki, a ki, mint keresetképes, nem tartozik azoknak rovatába, kiknek ellátására a menház vagyona rendeltetve van. Meglehet, azt fogja, gondolni a bizottmány, hogy valamint pl. a párisi invalid palotánál – bár gazdag alappal bir – minden állomás a legfölsőbbtől a legalsóbbig invalidusok számára van feltartva; úgy kell ennek lenni a honvédmenháznál is, annyival inkább, mert ez nagyon szegény, s egy a rokkantok során kivül álló felügyelőnek kinevezése egy vagy két munkatehetetlen romjától a haza dicsőségének vonná el az ellátás szűk falatját.
Adja Isten, hogy az alapítványok ereje e sejtelmemet tévesnek s aggodalmomat túlzottnak bizonyítsák. Én megtettem Önre nézve az ajánlást, ajánlottam Önt melegen, mint Ön megérdemli s mint Ön iránti nagyrabecsülésem sugallotta,
Megirtam Vidats úrnak, hogy személyes lekötelezettségnek fogom tekinteni, ha ajánlásomnak eleget teszen.
Válaszát – mihelyt veszem – Önnel közölni fogom.
Régóta töröm fejemet, hogy mivel viszonozzam irántam tanusított szivességét – addig is, míg valamire akadnék, a miről reménylhetem, hogy Önnek örömet okozhat; kérem, vegye szivesen ide rekesztett arczképemet emlékül, s fogadja nagyrabecsülésem biztosítását s üdvözletemet
Kossuth Lajos.
