Madarász Józsefnek
Madarász Józsefnek
Turin, 1874. február 20.
Tisztelt Barátom! Képviselő úr!*
* Madarász József. K. F.
Rendkivülileg összetorlódott elfoglaltságok miatt ezúttal csak röviden válaszolhatok febr. 12-ki becses levelére.
Köszönettel veszem azon jóakaratu véleményt, melylyel előbbi levelemet fogadni szives volt; noha bizony, minden álszerénykedés nélkül legyen mondva, nem gondolom, hogy azon levelem tartalma különös méltánylásra érdemes volna.
Nyilvánosságra hozatala ellen nem lehet semmi kifogásom, noha tudom, hogy a közönségnél, a mindennapi köz- és magángondok változatos hullámzása közt, a rég szem elől vesztett öreg számüzött szava most is, mint mindig 25 év óta, nyom nélkül siklik el, mint a játszi hab.
Ön azt mondja, hogy az én szózatom a távolból üdítő szellő az ország fojtó legében. Bár úgy volna. Örülnék neki, bizony nem hiuságból, nincs reá sem szükségem, sem hajlamom; hanem mert, ha ugy volna, valami hasznuk lenne a hazára nézve. De megvallom, ezt nem tapasztalom.
A mióta számüzött vagyok, nem tudok reá esetet, hogy szavamnak valaha sikere volt volna. Soha sem volt! Soha!
Ép azért megvallom, nem is igen szeretem szavamat hallatni, legkevésbbé gyakran. Mert nagyon hálátlan munkának tartom gyenge szavammal bekiáltozni a »történelem logikájába«, s csakis kivételesen vagyok hajlandó fel-felszólalni, s jobbadán csak olyankor, midőn azt kell hinnem, hogy a »multak sirjából« kötelesség beleszólani a jelenbe és jövendőbe.
Ilyen alkalom az a merénylet, »attentatum« melyet a megyei intézmény romjai ellen akarnak elkövetni.
Ebben alkalmasint fel fogok szólalni nem sokára.
Értem én a bécsi sugalmak engedelmes sáfárjának logikáját. Borzasztó logika az; de módszeres – mint a Hamlet őrültsége. Ki kell irtani a nemzet történelmi önéletének minden gyökerét; szét kell tépni minden kötelékeket, melyek területenként egy-egy politikai családdá fűzték az embereket, miszerint a mi eleme lehet még a nemzetben a hagyományos organismusnak, elhaljon a gépies reglementirozás nyirbálása alatt; s a történelmileg fejlődött nemzeti életnek még csak emléke se maradjon fenn, – különben a »vegyes házasság« tartós nem lehet.
De persze ezt nem vallják be. Hanem hangzatos phrasisokhoz folyamodnak, minő előbb az, hogy »a megyei önkormányzat a miniszteri felelősséggel össze nem egyeztethető«; – most meg az úgynevezett kikerekítés szüksége, a jó és könnyü közigazgatás szempontjából s több más ily politikai haeresisek, – valóságos káromlások.
Én pedig, ki a parlamentaris kormányzat alapítói közé tartozom hazánkban, én épen a kormányrendszer eltorzítatlan valósításának szempontjából azt mondom, hogy, ha kérdeznének: »minő törvényekkel lehet a nemzetet regenerálni?« az e végre szükséges törvények közt kiváló súlyt fektetnék arra, mely így szólna:
»A megyei intézmény, a magyar alkotmányos élet eme védbástyája – tisztán népképviseleti alapra fektetve történelmileg fejlődött teljes hatóságába visszahelyeztetik.«
Én ismerem a megyei életet, mint már nem sokan ismerjük – bölcsőm volt.
Talán lendíthetek valamit a szándékosan reá hárított balfogalmak homályának eloszlathatására.
Meg fogom kisérteni, habár a szavam a pusztában kiáltónak szava legyen is – mint 25 év óta mindig.
Hogy a lég otthon fojtóvá válik, – veszem észre.
Hogy szaporodik azoknak száma; kik e fojtó légben magukat kényelmetlenül kezdik érezni, – sejtem: s mint a népdal mondja: »fel is rovom rézfokosom nyelére«.
S ezt biztató jelenségnek is venném, ha annak tudata nern csüggesztene, hogy a magyar jellem sok jó vonásai közül kettő hiányzik: az initiativa és a kitartás.
No de az életfentartás ösztöne ezt is meghatározhatja, – s a világtörténelem logikájának solidaritása lendíthet rajta.
Talán.
Reméljünk és dolgozzunk.
Parlamentaris állásukról adott felvilágosításait köszönöm, – érdekesek és tanulságosak.
A pártalakulás iránti nézeteit tökéletesen helyeslem. Nemzetünk államéletének feltételei nem apró részletek eltérést tűrő rovátkáiban, hanem nagy vágásokban feküsznek.
Nagy előlépésnek tartanám, ha az árnyalatok háttérbe szorításával oda lehetne vinni a dolgot, hogy csakis két tábor álljon szemben egymással az országban.
Egyik az, mely a közös ügyek kapcsaihoz ragaszkodik. Másik az, mely, miként Ön magát kifejezi, a közös ügyeket megszüntetni s a haza önállását kivivni kivánja.
Ezt véve fel a pártok demarcationalis vonalának, úgy hiszem, a helyzet nagyon tisztáztatnék.
S én sem mult tévelygés, sem személyes tekintet miatt senkit sem illetnék ostracismussal, ki a haza teljes önállásának zászlója alá kész állani.
– – – – – – – – – – – – – –
Sem kizárólagosságot, sem canapé-processust nem helyeselnék, sőt örvendenék, ba minél több árnyalatot összehozhatnék. – – – – – – – – –
Dixi.
Úgy látom, Ön már interpellatiót intézett a kormányhoz a nép hitel-szükséglete tárgyában. – S a mint irja, Somssichcsal is szólott e felől, ki ha nem csalatkozom, a »Hitelintézet« igazgatóinak egyike (kérem, alkalmilag adja át neki üdvözletemet).
Csalatkozom-e, hogy a hitelintézet nem pénzben adja kölcsöneit, hanem csak hitellevelekben, melyeket azután a kölcsönvevő értékesít eladás által?
Ha ez így van, akkor természetes, hogy nem fedezheti a földbirtok hitelszükségletét, mert ha igen sok hitellevél dobatnék a piaczra, áruk nagyon leszállana.
Mit mondanak Önök hozzá, ha (feltéve, hogy nem csalódom) utóbbi levelemmel kapcsolatban azt javasolnám, hogy azokból a consortionalis bankjegyekből a hitelintézet mindig annyit kapjon kölcsönadásul, a mennyit teljes biztonságu adóslevelekkel fedez, – s hogy ezen intézet, országos hatás végett, a vidéki takarékpénztárakat egy kis bizományi díj mellett fiókokul vagy – ha tetszik – ügynökökül használja. Nagy dolgot lehetne ez eszméből kifaragni.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
