Simonyi Ernőnek
Simonyi Ernőnek
2. Via Bertholet. Turin, 1874. márczius 10.
Kedves Barátom!*
* Simonyi Ernőnek. K. F.
A lapokból látom, hogy az én irományaimat, melyeket volt archivariusom, Veress Tóni, gondviselése alatt hagytam, ennek halála után simpliciter nemzeti tulajdonnak declarálták és betették a muzeumba, azaz confiscálták.
Veress Tóni mint köztisztviselő (leltárnok) kezelte hivatalos irományaimat. Ezeket Veress Tóni, midőn elfogták, a hadi törvényszéknek megadta ezekre nézve azon felvilágosításokat, melyekkel mint hivatalnok tartozott. De ezenkivül mint életre-halálra hű barátom, ki iránt (és méltán) határtalan bizalommal viseltettem, gondját viselte magánlevéltáramnak is, a hivatalos levéltártól különválasztva. Ez nem tartozott hivatalos köréhez, s azért mint becsületes ember és hű barát ezekre nézve nem is tett semmi felfedezést Haynau hadbiráinak, bármennyire faggatták is, hanem mint magán becses tulajdonomat minden veszély daczára megőrizte emberségesen.
És ime, most előáll a »nemzeti kormány« s azt a nemzet számára konfiskálja.
Ez mégis minden mértéket meghalad. Ilyesmire nem hiszem hogy volna példa a történelemben.
Ez magánlevéltáram. Életem nem lévén nyomtalan a nemzet történelmében, valószinü, hogy irományaim között vannak olyanok, melyek történelmi becscsel birnak és történelmi kútfőt képezhetnek. De hát megszüntek azért az én tulajdonom lenni? Ok ez arra, hogy a nemzet konfiskálja? Hiszen akkor csaknem minden magánlevéltárt konfiskálnia kellene, mert hála alkotmányos intézményeinknek, melyekre az osztrák-magyar kormány irtó fejszét mért, alig volt kissé tekintélyes család, melynek levéltára a történelemhez adatokat nem tartalmazna.
Veress Tóni mint bizalmas hű barátom tulajdonomul őrizte a levéltárt (s vele még egy kis könyvtáramat is, melyről nem látok a lapokban említést), azt mindig tulajdonomnak tekintette s mintegy öt éve levélben kérdezett, hogy kiküldje-e vagy mikép rendelkezem felőle? Én azt feleltem, hogy csak viselje gondját mint eddig tevé, míg máskép nem rendelkezem. Hogy mindig tulajdonomnak tekintettem, bizonyítja az is, a mit a lapok is említenek, hogy felhatalmaztam Veresst, közölje Horváth Mihálylyal (kit akkoriban még más embernek ismertem) azon adatokat, a melyekre nézve hozzá kérdést intézend.
Hiszen, kérem, még ha meghaltam volna is már, nekem vannak örököseim, tulajdonom rájok szállna s azt nem volna szabad a nemzet számára konfiskálni.
Pedig hát tetszik, nem tetszik másnak, még élek, a tulajdonos él s mégis konfiskálják a »nemzet számára«.
Én nem loptam meg a nemzetet. Üres, de tiszta kézzel fogtam kezembe a hontalanság vándorbotját. Jutalmat a nemzettől sem nem vártam, sem nem kivántam, sem el nem fogadnék. De azt várom is, kivánom is, követelem is, hogy engem a nemzet nevében tulajdonomból ki ne fosszanak.
Én követelem tulajdonomat. Én tiltakozom az ellen, hogy engedelmem nélkül az én irományaim közt akárki is kutasson.
Bátor vagyok Önt felkérni, legyen szives e követelésem érvényesítésére a kellő lépéseket megtenni, mire Önt ezennel fel is hatalmazom.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
