Bóné Gézának
Bóné Gézának
22. Via dei Mille. Turin, 1883. ápril 10.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Fehérmegye alispánja, Bóné Gézához intézett e levél a közönség által oly határtalan lelkesedéssel fogadtatott, hogy az elnöklő főispán kiüríttetéssel fenyegette a karzatot. Meszlényi Lajos azon indítványa, hogy Kossuth e levele teljes egészében jegyzőkönyvbe vétessék, azonkívül kinyomattatván, a megye közönsége közt emlék gyanánt kiosztassék – id. gróf Cziráky János heves ellenzése, továbbá Nyirák Sándor és Szüts Péter felszólalásaik daczára, – viharos éljenzések közt elfogadtatott. K. F.
»Az ember élete, terjedjen bár hosszura, csak egy röpke pillanat.« E szavakkal vezeti be Alispán úr szivélyes sorait, melyekke1 tudósítani méltóztatott, hogy Fehérmegye közönsége is kegyes volt engem üdvözletével megtisztelni 80-ik életévem betöltésének alkalmából.
Nagyon érzem, tisztelt Alispán úr szavainak igazságát. – »Hát már 80 évet éltem!« – E felkiáltás tolult ajkaimra, a mint azon reggel felébredtem, melyen 29,220-adszor kelt fel a nap életem felett. S a mint e rövid álomként letünt hosszu multba elmém visszamélyedett a gondolat szárnyain, melyeknek röptéhez képest a villam sebessége csak csigalépés, az egy egész napi hosszu életü kérész (Ephemeris) jutott eszembe, melylyel egy természettudós nagy bölcsen elbeszélteti az ifju nemzedéknek, mely egy másik 24 óra alatt szintúgy lefutandja élete pályáját, hogy minő más szine volt a világnak azon »régmult időkben«, midőn ő, a sokat tapasztalt bölcs kérész, magasan látta az égen fényleni azt a tűzgolyót, mely amott nyugaton melegét vesztve szállófélben van. Gunykaczajt hozott ajkaimra a magát a teremtés urának álmodó ember hetvenkedését lefőző kérész bölcselkedése. Ember mint kérész »pulvis et umbra rumos«. – A nyolczvan év s a huszonnégy óra, amint a telhetetlen kronosz elnyelte, egyaránt röpke pillanat, mely volt és nincs.
De, tisztelt Alispán úr, hosszu életemről szólva meteort említ. Fényre nem vágytam. Fényről nem tudok. Egy csepp harmat szerettem volna lenni, mely hazám jövője számaira a föld egy porszemét megtermékenyíti. Az a föld-porszem is kiszáradott. Vetni próbáltam s becsületes igyekezetem vetésén gaz verődött fel. Ha eljő-e még a gyomláló? – De hagyjuk ezt. Hanem bármi voltam vagy nem voltam is én, a ki elenyésző semmi vagyok, kérem az istent, hogy az elv, mely czéltvesztett életem vezére volt, ne legyen nemzetem életében meteor, mely eltünik, hanem legyen poláris csillag, mely egéről soha le nem száll. Legyen utvezére a nemzet hajójának a kikötő felé, melyet rendeltetéseül jelölt ki a jog, a nemzeti önérzet, az ősök hagyománya, a történelem.
Tisztelt Alispán úr sajnálatát fejezi ki a felett, hogy »hazánk alkotmányos átalakításának fáradalmaiban részt nem vehetek«.
»Alkotmányos átalakulás!«
Arany »Buda halálának« e verspárja jut eszembe:
»Megfogyatád önként hatalmad egészét,
Hogy a fele árán megváltsd fele részét.«
Hogy a fele árán megváltsd fele részét.«
A magyar nemzet ilyesmit tett. És önként tette. És kinek adta oda azt a felet (ha ugyancsak is felet), a minek árán a másik felet (ha ugyan fél) megváltotta? A magyar királynak talán? Ha ekként volna, akkor a dolog igen is alkotmányosság körüli transatió szinével birna; mert az alkotmányosság nem államiság kérdése, hanem kormányforma-kérdés, hatalom részeltetés kérdése a nemzet s a nemzetnek első tisztviselője – királya – közt. De nem a magyar királynak, hanem az osztrák császárnak adta. Alkotmányos formákban állami közösségbe lépett az osztrák császár birodalmával.
Ezt téve egy állam complexum részévé, töredékévé törpítette magát, tehát megszünt állam lenni.
Bizony mondom, port szórunk saját szemeinkbe, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy itt alkotmányosságról van szó. Magyarország s az osztrák birodalom közt alkotmányosság kérdése nem is foroghat fenn. Csak internationális viszonynak, csak államiságnak, csak közös szolgaság repartitiójának s formájának kérdése foroghat fenn; s minthogy e kérdés akként oldatott meg, hogy Magyarország az osztrák birodalommal állami közösségbe lépve ezer éves külön államiságát önként feladta, hát ez bizony átalakulásnak nagyon is átalakulás, de végtelenül szomoru.
Annyira szomoru, hogy még Arany verse is kevésbbé szomorut mond. Nem hatalma fele részét váltotta meg nemzetünk a másik felének árán, hanem egy nagy valóság árán egy kis alakot váltott.
Ez annyira igaz, hogy noha alkotmányossággal (minthogy az csak kormányforma körül forog) még provincián is birhatnak, Magyarország államiságának feladásával olyan helyzetbe tette magát, hogy még azon érdekek körében sem bir az alkotmányos rendelkezés valóságával, melyek a provinciális körbe tartoznak; alkotmányossága mindössze is annyira terjed, hogy alkotmányos formákban tagadja meg magától a jobbat vagy jót, a mit a nemzet érdeke tanácsol, s alkotmányos formákban fogadja el a rosszabbat vagy rosszat, a mit az osztrák birodalom érdeke imponál, még jó, ha itt-ott valami keveskéit lealkudhat.
A ki ez állilásomat kétségbe vonná, azt bárminő párthoz vagy iskolához tartozzék is, csak arra kérném, vesse fel magának azt a kérdést: hogy, ha Magyarország egészen szabadon rendelkezhetnék saját érdekeinek ellátása körül, mikép rendezte volna a vámtarifa, a bank, a közvetett adók kérdését? minő alapon rendezte volna pénzforgalmát (currentia)? mikép fedezte volna productiv beruházásainak kellékeit? miként gondoskodott volna az ország zugának szükségeit ellátó könnyü és olcsó hitelről? minő rendszerrel építette volna vasutait, melyekre csak kamatgarantia fejében már eddig 150 millió forintot fizetett? és így tovább a culturális, a nemzet háztartási, a közgazdászati érdekek minden, de minden terén; – a feleletek különbözők lehetnek e kérdésekre, de arra esküt merek tenni, hogy egyetlen egy ember sem akad az egész országban, a kinek felelete összevágna azzal, a mi e kérdések körül azóta történt, hogy Magyarország az osztrák birodalommal államkormányzati közönségbe lépett. Nem vágok elébe saját nézetemmel senki véleményének, hanem azon kérést szeretném intézni pártkülönbség nélkül minden gondolkozó magyar emberhez, hogy abstraháljon egy pillanatra a közössügyesség nyomásától s feleljen meg magának »in foro conscientiae« ezen provinciális érdekkörü kérdések akármelyikére, a mint keblének istene sugallja, aztán hasonlítsa össze saját feleletét azzal, a mi e kérdések körül 1867 év óta történt: s ha ezt megtette, bizony mondom, bátor férfiunak kell lenni, ha állítani meri, hogy Magyarország még csak a tartományi érdekek körében is valóban alkotmányos életet él. A ki alkotmányt mond, semmi idegen akarattól nem feltételezett nemzeti önkormányzatot mond. Magyarországon ez nincs, csak provinciális statutarius hatóság van, mely a municipiális statutarius hatóságtól csak annyiban különbözik, hogy ennek a törvényhez, amannak a közösügyességhez kell alkalmazkodnia. A különbség nem válik az országos statutarius jog előnyére. Törvény uralma nem zárja ki az önkormányzatot, idegen érdekek uralma kizárja. Amaz: rend, emez: szolgaság.
Hát még ha a nemzeti érdekek azon magasabb régióiban nézünk szét, a hol egy-egy felkényszerített tény átkát törvényváltoztatással többé nem lehet elhárítani! – e régiókban már is történtek dolgok, melyek oly fergetegekkel fenyegetik a magyar haza jövendőjét, hogy hátam borsózik, ha a következésekre gondolok. És azok a dolgok a magyar nemzet határozottan kijelentett közakarata ellenére történtek. De »Magyarország alkotmányos ország« – úgy mondják. – »De Brutus tisztességes derék férfiu.«! Hát mi más az alkotmányosság mint a nemzeti akarat uralma? – És mi az absolutismus, ha a nemzeti akarat semmibe vétele alkotmányosság?
Bizony-bizony mondom, sehogy sem tudom fellelni azt a »fele részt«, melyet nemzetem oly iszonyu nagy áldozattal megváltott.
Esedezem is tisztelt Alispán úrnak, ne sajnálkozzék a felett, hogy én ennek az alkotmányos átalakulásnak fáradalmaiban részt nem veszek. Méltóztassék elhinni: jobb az, hogy nem veszek.
De nem folytatom az elmélkedést, bocsánatot kérek, hogy csak ennyire is átengedtem magamat az eszmék lánczolatának, melyeket tisztelt Alispán úr becses sorai agyamban felköltöttek.
Meghatott szivvel mondok köszönetet Fejérmegye közönségének kegyes üdvözletéért s Alispán úrnak a szivélyességért, melylyel annak hiremül adását kisérte.
Meghatott szivvel mondok köszönetet, mert nagyon jól esik lelkemnek a szives megemlékezés hazámból ily igen hosszu távollét után. De nem tagadhatom, hogy, ha az alkalomra gondolok, mely e jótéteményben részesít, nem menekülhetek azon bús benyomás alól, hogy a mi »üdvözletül« indult meg a távol hazából, »mint bucsuszó a viszont nemlátásra« érkezik hontalan magányomba.
Alispán úr sokat szenvedettnek mondja nemzetünket. Bizony sokat szenvedett szegény nemzetünk, s ha helyzetének természetével számot vetek, félek, találnak az idvezítő azon szavai, hogy »még nem leszen vége«. De én mondhatlanul szeretem azt a sokat szenvedett nemzetet, s bizony hiába öltögetem a resignatio pánczélját, a sziv ott a pánczél alatt megsajdul, annak, a kit ennyire szeretek, bucsuszavára, mely »viszont nem látásra« szól. – Pedig arra szól!
Bennem erős a hit annak a sokat szenvedett nemzetnek független szabad jövőjében. Rendíthetlenül erős, s ha csak husz-harmincz évvel kevésbbé öreg volnék is mint vagyok, abból »a viszont nem látásra« szóból a »nem«-et határozottan kitörülném. De nyolczvan év igen nagy ide abban a »röpke pillanatban«, melynek neve emberélet. A számtáblán, melyre a rohanó idő nyolczvanszor irta fel az életév számot, a »remény« szó számára hely nem maradt.
Tehát a »viszont nem látásra«, sokat szenvedett, szeretett hazám!
Fogadja, Alispán úr, hálás köszönetemet s megkülönböztetett tiszteletemet. Alázatos szolgája
Kossuth Lajos.
