Helfy Ignácznak II.
Helfy Ignácznak II.
Turin, 1886. szeptember 25.
A mint megirtam volt, tájékozni kivántam magamat a bolgár szobranye és ideiglenes kormány magatartása felől, mielőtt nézeteim közlését folytatnám. A mint e tájékozást megkaptam, hozzáfogtam igéretem beváltásához, de egy kis egészségi változás jött közbe, mely a munkában akadályozott. Közérdek szempontjából nincs okom az innen eredt késedelem felett sajnálkozni, mert Horváth Boldizsár, Irányi Dániel és gróf Apponyi Albert képviselő urak a bolgár ügyben tett interpellatióik indokolásaival igen eclatáns bizonyságot szolgáltattak előbbi levelem azon nyilatkozatának igazsága felől, hogy minden, a mit én ez ügyben mondhatnék, csak úgy vehetné ki magát Magyarországon, mint fényes nappal a mécspislogás. Én erről örvendve veszek tudomást, csak azt óhajthatom, hogy a minő kielégítő e tárgynál a nemzeti érdek felfogásának világossága Magyarországon, ép oly elhatározottá legyen a nemzetben a tetterő. Mert igen rút játékra keveri a kártyákat az orosz-porosz-osztrák szövetség. Lelkem visszaborzad a gondolattól, hogy e kérdésben az osztrák mellé e szót »magyar« is oda irjam. Nemzetem becsületét vélném megsérteni, ha tenném. Én nem viseltetem ellenszenvvel az orosz nép iránt, s tudom, hogy az sem viseltethetik ellenszenvvel irántunk, mert jobbára még nevünkről sem ismer; azok pedig, kik látták országunkat, rokonszenvvel viseltetnek irántunk, különösen azok, a kik kényszerült részt vettek az istentelen támadásban, melyet Miklós czár 1849-ben szabadságunk elnyomására intézett. Olvastam a derék Thallóczy Oroszországát: s még minapi svájczi utamban is bő alkalmam volt e rokonszenvet tapasztalni. Hát én nem gyűlölöm az orosz népet; tudom, hogy a Katkov-féle pánszláv párt, melynek vezérét, a ki Bulgáriának Oroszországhoz csatolása mellett izgat s Európáról csak mint amolyan rothadt nyugatról beszél, a czár épen most oly tüntetőleg megrendjelezte, tudom, hogy az a párt még nem az orosz nép, de azt is tudom, hogy a hivatalos Oroszország ellenségünk, veszélyes ellenségünk, ismerem hatalomterjeszkedési politikájának czéljait – a mint minden egészséges eszü ember ismeri, – tudom, hogy minden lépés, melyet hatalmi szférájának a Balkán-félszigeten kiterjesztésére teszen, egy lépés arra, hogy a szláv ügy zászlajával kezében hazánk feldarabolására s az osztrák birodalom szétreccsentésére törjön; – tudom, hogy Bulgáriának birtokba vétele, vagy (a mi még ennél is veszedelmesebb, mert megadja neki a birtoklás minden politikai előnyét, az erőszakos foglalás terhe és odiuma nélkül) Bulgáriának a maga hatalmi spherájába belefoglalása a legislegveszedelmesebb csapás, melyet a Balkán-félszigeten ez idő szerint ellenünk mérhet; tehát azt is tudom, hogy Bulgária önállása, függetlensége nekünk becses természetes szövetségünk; a szabad, független Bulgária nekünk becses barátunk, az orosz horgára akasztott Bulgária ellenben mind hadászati, mind politikai szempontból ellenségünknek rettenetesen előnyös, nekünk pedig rettenetesen veszedelmes positio; s így, midőn mindezt tudva, látom, hogy miként nyujtja Bismarck herczeg Németország kezét az orosznak s miként czipeli magával a Habsburg-dinastiát kézfogásra ellenségünkkel, az oroszszal, hogy közös egyetértéssel Bulgáriát az orosz hatalom vontató kötelére akaszsza, tehát az orosz kezébe játszsza, nem tagadhatom, hogy, ha orosz-porosz-osztrák szövetséget hallok említeni, Broglie herczeg ama mondata jut eszembe, hogy »az ellenséggel egyetértve járni el barátaink megrontására, olyan dolog, a mit a világ minden nyelvén, a világ minden országában árulásnak neveznek«. – Ezért mondom, hogy nemzetem becsületét vélném megsérteni, ha annak a baljóslatu szövetségnek czímében az osztrák mellé a magyart is oda irnám. Sőt insultálni vélném magát Austriát is, ha itt az »osztrák« szót nemzeti értelemben venném. Nem teszem; csak cabinet-értelemben veszem.
Bizony, bizony mondom, rút játékra keveri a kártyákat az a hármas császári szövetség. Sürgős, nagyon sürgős szükség, hogy a magyar nemzet a veszélynek megfelelő határozottsággal dobja bele pártkülönbség nélkül akaratának egész súlyát a mérlegbe, hogy az a rút játék el ne játszassék. Valamint az országgyűlésen mind a három politikai párt soraiból kitünő módon felhangzott a hazafiui aggodalom szózata, úgy a nemzetnek is egy testté tömörülve kell a fenyegető veszélynek utjába állapi, midőn a hazát fenyegeti veszély, csak e szót haza szabad ismerni, ezt a szót »pártérdek« nem.
Igen fontos kötelességek állanak mindazok előtt, a kik hatást gyakorolnak a közvéleményre a hazában.
Nem kell a mellett maradni, hogy általánosságban veszélyt emlegessenek, hanem fel kell azt tárni egész meztelenségében, horderejének egész nagyságában; feltárni azon férfiassággal, mely felbátorítja a szívet, lángra lobbantja a tetterőt s megedzi a kar aczél izmait, hogy a felismert veszélylyel bátran szembeszálljanak. Ismerni a veszélyt s meg nem ijedni, nem félni tőle, ez az üdvösség utja, parancsa.
Aztán legelső szükség tisztában lenni a kiindulási pont felől.
A török gát eldőlt, kinek a bűne, hogy eldőlt? azért meg lehet tenni a számonkérést, de a tényen az nem változtat; eldőlt, halottat nem lehet feleleveníteni. Független szabad nemzeteket kell helyébe állítani. Ez az egyedüli meg oldása a keleti kérdésnek. Más nincs. Ez a gát az orosz oly hatalmi terjeszkedése ellen keleti szomszédunkban, a mely, ha utját nem vágjuk, reánk romlást, pusztulást hoz. Ez az egyedüli mód annak elejét venni, hogy hazánk és az osztrák birodalom legyenek egy újabb keleti kérdés tárgyává s a török birodalom sorsára jussanak. Ez az egyedüli óvó szer s nem annak a hatalmi spherafelosztásnak szintoly otromba mint tehetetlen ámulása vagy ámítása.
Az orosz ezt irja zászlójára: Szláv ügy! Az osztrák-magyar monarchiának ezt kell zászlójára irni: Nemzeti szabadság, nemzeti függetlenség? Most mi van a zászlajára írva? Egy család neve! ez nem elv, ezzel nem lehet elvet legyőzni; elvet kell elv ellenébe felállítani.
Sándor fejedelmet a végzet áldásul küldte Európának, áldásul a szabadságnak, mely egyedül képes a keleti kérdést az emberiség érdekeinek megfelelőleg megoldani, s mert áldásul ennek, tehát áldásul különösen a Habsburg-dynastia monarchiájának. Ő kényszerülve volt lemondani, kényszerülve volt nem egyszerüen az orosz nyomás miatt, hiszen jó ideje látjuk, hogy azzal daczolni mer, hanem kényszerülve volt a miatt, mert porosz és osztrák az oroszhoz szegődtek, kényszerülve volt a miatt, mert Bismarck magával vonszolva a bécsi cabinetet is (kiknek a história ezt soha sem fogja megbocsátani), peremptorie tudtára adta, hogy elejti, feladja, magára hagyja. De azért, hogy Sándor lemondott, a bolgár nemzetben megmaradt az önállási vágy, a függetlenségi aspiratio. Erről van akármennyi adatunk. Ezt nemzetünkkel meg kell értetni, mert ebből következik, hogy Bulgária alkalmat nyujt azon politika valósítására, melyre előbbi levelemben rámutattam; s mert megvan az alkalom, nemzetünknek minden erővel követelnie kell kormányától: adja Bulgáriának tudtára, hogy, miután Európa a berlini congressuson Bulgáriát önhatósággal (tehát önállással) ruházta fel, Austria s Magyarország nemcsak tiszteletben tartja ez önállását, hanem minden erejével másokkal is tiszteletben fogja tartatni. A congressus hatalmat adott Bulgáriának, hogy fejedelmét szabadon választhassa, Austria s Magyarország nem fogják megengedni, hogy e szabadságának oly módon használatában, a mely önállásának s függetlenségi aspiratióinak megfelel, akárki által is megsértessék, korlátoztassék.
Ez az eljárás, melyre gyakorlatiasság szempontjából a helyzet rámutat s melyet létérdekünk, a nemzeti becsület s a magyar nemzettel vele született szabadságszeretet parancsolnak.
Aztán nagyon szükséges a nyilvánosság Argus szemeivel kisérni azt az ármányos kártyakeverést, melyet említék.
Nem sokat adok a sok mindenféle »saját táviratunkra«, »saját levelezőnk tudósítására«, tudom, hogy miként keletkeznek s hogy mire szánvák, hanem itt-ott felütik fejüket oly »inspirált« tapogatók is, melyek félreismerhetlenül magukon hordják a helyzet bélyegét.
Ilyen az a bécsi tudósítás, hogy »Bulgáriában a közös egyetértés meglesz, Oroszország minden egy oldalu actiót kerülni fog« (hát ugyan mi az uram bocsáss, minek fárasztaná magát egyoldalu actióval, mikor közös egyetértéssel megkapja azt, a mit akar), »Németország s Austria-Magyarország pedig beismerik Oroszország erősebb érdekének elvét Bulgáriában«.
A nagy eseményeknek szellemük előttük lépdel s a mai napban már holnap jár – irja Schiller. – Ez ilyen. Ez az a kártyakeverés!
Értelme prosában ez: Bulgária közös egyetértéssel átadatik Oroszország mindenható befolyásának, rendelkezzék vele, tegye czéljainak eszközévé, határtalan nagyravágyásának országutjává; ez jó lesz, rendén lesz. Hisz a Balkán-félsziget keleti része az orosz hatalmi spherának dukál, a nyugati része az osztrákénak (magyart ismét nem irok az osztrák mellé, mert az utolsó faluvégi magyarnak is van annyi józan esze, hogy ne instáljon magának ebből a minősíthetlen ostobaságból). És miután ezt így közös egyetértéssel megvétkezték, kérkedve fogják a világnak mondani: »Európa, örvendj! Magyar, borulj térdedre elénekelni a hála hozsannáját, mert elejét vettük annak, hogy az orosz occupálja Bulgáriát! Európa békéjét fentartottuk!!«
Vigyázzon a magyar értelmiség Magyarországon, hogy ennek a rettenetes humbugnak porával a nemzetet el ne vakítsák.
Emelje a magyar értelmiség felvilágosításaival az öntudatos meggyőződés fokára azt a szembetünő igazságot, hogy occupatio eltávolításával kérkedni, mikor Bulgáriát az orosznak kiszolgáltatták, rút ámítás.
Legyen a magyar értelmiség munkás abban, miszerint a közvélemény értésére adja a hatalomnak, hogy a magyar nemzet óhajtja, becsüli a béke malasztját, de egy oly fegyverzett fegyverszünetet, mely az ellenség erejét megnöveli, a kikerülhetlen összeütközést Magyarországra nehezebbé, terhesebbé teszi s oly concessiót ad az ellenségnek, mely fegyver lesz kezében arra, hogy külmegtámadtatásunkat belső dissolutióval hozza kapcsolatba, a magyar nemzet békének sem nem tekint, sem el nem fogad.
S bizony igaza lesz. Már Machiavelli megirta, hogy egy államnak soha sem kell a rosszat eltürni csak azért, hogy a háboru kikerültessék; nem lesz az kikerülve, csak elodázva lesz az államnak nagy kárára s az ellenségnek nagy előnyére. Tagadhatlan szent igazság ez.
Aztán a mi azt a hatalmi spherafelosztást illeti, melyet mint ellenmérget mutogatnak Önöknek az orosz méreg ellen, vegyék Önök a földabroszt kezükbe és az ethnographiai statisztikát, huzzanak egyenvonalt a pretendált két hatalmi sphera között, miszerint a nemzet belássa, hogy az orosznak a concedált hatalmi sphera erő a támadásra, az, a mit az osztrák számára rezerváltnak álmodnak gyengeség a védelemre; amott egy boa constrictor, mely tért nyer, hogy gyűrüit jobban körénk szoríthassa, imitt egy szerteszét huzó laza test, mely a kígyónak elibe mászik, hogy az őt könnyebben szoríthassa; amott egy polyp, mely felénk nyujtja csápjait, imitt egy táplálék, mely a polipnak mintegy kínálja magát; amaz sorakozás a rohamra, emez nem gát ellene, hanem hid számára, amott egy veszedelmes elv, mely szétmálasztással fenyeget, imitt egy puszta név, mely a heterogén elemek cohesiójára nem nyujthat elegendő vonzerőt.
És ne kerülje ki az sem az Önök figyelmét, hogy a minő igaz az, hogy a mára holnap következik, oly igaz az is, hogy a mint az orosz hatalmi túlsúly elhelyezkedik Szerbia tőszomszédságában, Milán király, ki a bécsi udvar iránt barátságos indulattal viseltetik, bizonyosnak veheti, hogy az orosz ármány keres is, talál is szerb Grueveket, Benderovokat egy olyforma gyalázatos attentátumra ellene, mint Sándor ellen ama szófiai volt, azzal a különbséggel, hogy az osztrák túlnyomó befolyás spherájába tartozás eszméje nem gyakorland ám oly hatást a szerb hadseregre s népre, mint az önállás és függetlenség eszméje a bolgárra gyakorolt. »Altro!« A szerb Szobelevekre, Mutkorovokra bizony nehezebb munka vár, mert a szerb nép bizony még nem békült ki, soha sem is fog kibékülni azzal a gondolattal, hogy az osztrák (a család, a cabinet) Boszniát elfoglalta. – Balga ember az, a ki magát erre illusiókban ringatja.
A fenforgó kérdésnek mind ezen oldalai felől, úgy látom, annyira tisztában van a magyar értelmiség, s hogy úgy magyar, mint osztrák birodalmi s dinastiális érdek szempontból más irány, más politikai induló pont nem is képzelhető, mint az: hogy az orosz hatalmi terjeszkedést semmi alakban, semmi szin alatt nem szabad megengedni s az eldőlt török gát helyébe szabad, független nemzeteket kell állítani, ez annyira égre-világra kiáltó igazság, miként lehetetlen azt a tényt kétségbe vonni, melyet egy (kezemhez épen most érkezett) tekintélyes magyar lap e szavakkal constatál: »Horváth Boldizsár, Irányi Dániel és Apponyi Albert interpellatióiban nyilatkozó szellem a magyar nemzet lelkiismeretének szava«.
A magyar nemzet azt hiszi, hogy ő a 68-ki kiegyezéssel, ha mást nem is, de parlamentáris kormányzatot nyert.
Parlamentáris kormányzat a nemzet akarata szerinti kormányzatot jelent. Ha nem az: úgy csalás, ámítás, humbug.
Hát miként történhetik, hogy az ország külügyi politikája a nemzet lelkiismeretének szavával homlokegyenest ellenkező irányba sodortatik, mert hogy sodortatik, az annyira evidens, hogy még a vak is látja.
A magyar nemzetet azzal hitegették belé jogainak feláldozásába, az 1790: X. sarkalatos közjogi törvény feladásába, hogy a bécsi udvarral kiegyezés védelmet, biztosítást ad az orosz veszély ellen.
Hát miként történhetik az, hogy azok, a kik az ország külpolitikáját intézik, az orosz szekerét tolják? miként történhetik az, hogy a bécsi udvar, a helyett hogy az orosz veszélyt elhárítaná, azt növeli, súlyosbítja? a helyett hogy eltávolítaná, az ország nyakára vonja?
Miben van énnek a rettenetes anomaliának magyarázata?
Ebben az egy szóban van: Bismarck.
Nagyon helyesen cselekedett Apponyi Albert, hogy a németországgali viszonyt szőnyegre hozta; nagyon jól lát, midőn úgy látja, hogy ebben az életérdekeinket mélyen érintő keleti ügy lánczolatában a német diplomatia lépten-nyomon az osztrák és magyar érdekekkel ellenkező érdeket szolgál.
Már nagyon is hosszasan beszélgetek Önnel amúgy minden rhetorisálás nélkül irásban, a mint egyről-másról tenni szoktuk szóval, mikor látogatásával nagy gyéren megörvendeztet, félek, megunja, ha még hoszszabbra nyujtom a beszélgetést, de mégis engedelmét kérem, hogy ne ugyan tüzetesen tárgyaltam ez ügyet (ez messze vezetne), hanem csak úgy szegről-végről jelezzem ez iránt is felfogásomat, holnap, mert ma már kissé fáradt vagyok. – Addig is Salut et fraternité.
