Helfy Ignácznak III.
Helfy Ignácznak III.
Turin, 1886. szeptember 26.
A szövetségi tárgy, melyről még közölni akartam Önnel nézeteimet, történészeti visszapillantást igényel. Ez nem lehet oly rövid, mint a hogy Tacitus Róma történelmének első kétszáznegyvenhárom esztendejével végez, mondván: »Róma városát kezdetben királyok birták« (Urbem Romam a principio reges habuere), de mégis úgy kezdhetem.
Kezdetben volt porosz-orosz szövetség. Ezt Andrássy, a mint mondá, készen találta. Austria és Poroszország versenyeztenek az Imperium felett Németországban. Régi keletű verseny; a westphaliai békekötésig nyulik vissza (1648), mely az akkori háromszázötven német államocskákat csaknem függetlenekké tette a császártól s Poroszországot a protestáns Németország élére helyezte, ellensúlyául a katholikus Austriának. A versenyt az 1866-ki háboru a Hohenzollern-ház előnyére döntötte. A Habsburg császári ház Németországból kiszoríttatott. E nagy horderejü háborunál a porosz-orosz szövetség Poroszországnak az orosz neutralitását biztosította. Ily szolgálatot nem adnak ingyen.
A Habsburg-háznak Németországból kiszorításával Bismarck a magyar nemzetnek jó szolgálatot tett; eszében sem volt erre vagy ezzel gondolni, de jó szolgálatot tett, az egyedüli jót, melyet ekkorig a magyarnak tett. Megszabadította a németesítés örökletes törekvésétől. Henczeghet a Schulverein, gorombáskodhatik München et consortes. – Mindez lehet boszantó; az is; hanem bizony csak amolyan pohár vizvihar. Az elnémetesítésen túl vagyunk.
Aztán jött 1870-ben a porosz-franczia háboru. Ennél a porosz-orosz szövetség Poroszországnak nemcsak azt a szolgálatot tette, hogy számára az orosz neutralitását, »barátságos« neutralitását biztosította, hanem azt is, hogy oly állás elfoglalására birta, a mely biztosítékul szolgált a porosznak, hogy, ha Austriánál velleitások találnának ébredni, hogy németországbóli kiszoríttatása miatt a porosz-franczia háborut kedvező alkalomnak tekintse a »revanche«-ra, azok a velleitások szép csendesen elszunnyadjanak. El is szunnyadtak. A német birodalmi egység megalkottatott. A porosz király német császárrá lett.
Ez is oly szolgálat volt az orosztól, melyet nem adnak ingyen.
A két szolgálat ára az volt, hogy a már Németországgá nőtt Poroszország ne csak maga egyezzék belé, hogy az orosz a törököt tönkre tegye s hatalmi spheráját a keleten kiterjeszsze, hanem a bécsi udvart is reá birja, hogy ennek ne gördítsen elibe akadályokat.
E nélkül az orosz nem kezdhette volna meg az utóbbi háborut a török ellen; Ázsiában talán, de a Dunánál, a Balkán-félszigeten nem. Ez a földrajzi helyzetnél fogva evidens dolog. Képzeljünk magunknak csak egy százezer főnyi osztrák-magyar nem is hadakozó (erre nem volt volna szükség), hanem csak figyelő sereget Erdélyben felállitva, aztán menjen át a Dunán az orosz, a kit az a plevnai török oroszlán maga is megállított, megvert, megfutamlasztott, tönkre is tett volna, ha a corrumpált diván s a török hadvezérek nyomorult irigykedése magára nem hagyják.
Ha Bécs nemet mond, a 76-ki háboru elmarad. Törökkel s Austria-Magyarországgal egyszerre kikötni akkor bizony oly kemény dió volt volna az orosznak, melybe minden foga beletörik.
Pedig hogy nemet mondjon Bécs, azt létérdeke parancsolólag követelte. Az orosz hatalmi terjeszkedés keleti szomszédunkban annyira belevág ebbe a létérdekbe, annyira praegnanssá teszi azt a veszélyt, melyet én a bou constrictorral s a százkaru polyppal szoktam jelezni, miszerint a józan ész előtt lehetetlenségnek tünik fel, hogy valakinek sikerülhetett a bécsi udvart igenre birni.
Bismarcknak sikerült. Reá birta. Két argumentummal bírta reá. Az egyik brutális fenyegetési izü, a másik a kapzsisághoz szólt.
Im barátságra nyujtom Németország kezét, neked Haus Oesterreich, mondá Bismarck, azon feltétel alatt, hogy az orosznak, tervezett háborujához »barátságos« neutralitást kötelezz. Akarom, hogy megtedd az orosznak e szolgálatot, mert azt Németország érdeke kivánja. Vagy barát, vagy ellenség. Vess számot magaddal, mi sors vár reád, ha a barátságra nyujtott kezet visszautasítva, Németországot ellenségeddé teszed.
Bécsben megijedtek. Pedig nem kellett volna megijedniök, mert bármi hatalmas ember legyen is Bismarck Németországon, az nem állott hatalmában, hogy Németországot háboruba vigye Austria ellen csak azért, mert nem akar saját vesztére s Európa szabadságának kiszámíthatlan kárával az orosznak hatalmi terjeszkedésére kaput tárni. S ha Bismarcknak még ez a lehetetlenség is sikerült volna, Austria-Magyarország nem maradt volna egyedül.
Hanem hát megijedtek. Erre figyelmet kérek, mert ez az a fekete fonal, mely a német-osztrák-magyar szövetség egész történelmén mind a mai napig végigvonul. A következtetésről majd alább; most folytatom a történészeti visszapillantást.
Tehát: a reábirási első argumentum fenyegetési izü volt; a másik a kapzsisághoz szólt. Neve: Bosznia.
Bismarck, a mióta kiszorította Németországból a Habsburg-házat, mindig arra tuszkolta, hogy a keleten keressen kárpótlást a veszteségek hosszu soraért, mely a breslaui szerződéssel 1745-ben Szilézián kezdődött s ekkorig Velenczén végződött. Igaz: könnyü Katát tánczra birni, a mint a közmondás szól; de hát tuszkolta. Bismarck úr számító ember; minél jobban belesüpped a régi német császári ház a keleti lápba, annál kevésbbé juthat eszébe a letünt régi dicsőség; annál kevésbbé fogamzhat meg agyában a gondolat, hogy adandó alkalommal a Németországba visszatérést tán még meg is lehetne kisérleni, már akár úgy, hogy a Hohenzollern-házat leszállítsa a magasból (s nem újság, sokszor változott már Németországban a császári háza akár azzal az eszmével, melyet nekem egyszer III. Napoleon e szavakkal jelzett: »passe pour deux Allemagnes«. (Két Németország, hagyján.) Egyik protestáns, a másik katholikus – így gondolta.
E két argumentummal Bismarck megcsinálta a lehetetlent. Reávitte a bécsi udvart Milton hidjára, a mely, tudja Ön, hogy hová vezet.
Így csinálta meg Bismarck orosz érdekben az első német-orosz-osztrák szövetséget (már mondám, nem tehetem, hogy az osztrák mellé a magyart is odairjam). Andrássy készen találta – – a vermet? hát hősiesen beleugrott. Mit tehetett? A »Politik meines Hauses« parancsolt vele.
Ezt ilyen szépen elintézve, Bismarck úr külpolitikájának azóta csak két czélja volt. Az egyik állandó: elszigetelni Francziaországot; a másik ideiglenes: elodázni minden oly conflictust, a békének minden oly megzavarását Németország közelében, mely az ő jó öreg császárjának élete végalkonyán nyugtalanságot okozhatna, Bismarckot pedig a particularisták ellentállásának legyőzésében, az újdon szerzett tartományok ellenszenvének lecsitításában s általában a birodalmi egység consolidatiójában, és háboru esetére a francziával a védelem előkészítésében akadályozhatni, megzavarhatná. Az összeütközés lehetsége, mely Bismarck calculusait össze-vissza keverheté, leginkább azon kiegyenlíthetlen érdekellentétben fekszik, mely Oroszország s Austria-Magyarország közt fenforog. Elodázni a kikerülhetlent, a meddig csak lehet, legalább addig, míg a jó öreg Vilmos császár él, ez volt a czél Bismarck előtt.
Ez kulcsa, magyarázata a kiváló gondnak, melyet a hármas császári szövetség fentartására fordított, a mely szövetség német érdekben az orosz szekerének tolásával, az osztrák-magyar létérdek feláldozásának árán hozatott létre, s egyenesen és kirekesztőleg német érdekben tartatik fenn.
De – és erre is figyelmet kérek – ez a német érdeket – csakis azt – szolgáló hármas szövetség épen lejárófélben volt, kikötött tartamidejéből már csak pár hónap volt hátra. Bismarck lépéseket tett Szent-Pétervárott, hogy megújíttassék? Hogy ne? Hiszen ha meg nem újíttatik, Francziaország elszigetelésének egész apparatusát felbomlás fenyegeti, s épen most fenyegeti, midőn Boulanger hadügyér oly erélyesen készül a revanche-ra, a jó Vilmos császár öreg napjait háboruság érheti, a német egység consolidatiójának munkája, a védelmi előkészület felakadnak.
Német érdek; mindig csak az, egyedül csak az.
A czár azt felelte, hogy csak úgy fog a megújításhoz hozzájárulni, ha Berlin és Bécs beleegyeznek, hogy ő elkergesse Sándor fejedelmet Bulgáriából; mert hát szörnyüség! az az ember nem akar orosz szatrapa lenni, függetlenné akarja tenni Bulgáriát az orosztól, gátat akar az oroszok ellen csinálni abból a Bulgáriából, a melyet a czár azért vett ki a török uralma alól, hogy az orosznak országutja, az orosz érdeknek vasallusa, az orosz politikának eszköze legyen. És – kétszeres szörnyüség! még nem is elég neki egy szabad kis Bulgária, Nagy-Bulgáriát akar. A czárnak Európa nem engedte meg, hogy vasallusnak a maga számára Nagy-Bulgáriát csináljon; Sándornak meg elnézi, hogy a szabadságnak csinálja meg. Ezt a czár nem türi – elkergeti.
És Bismarck azt gondolá: ha bele nem egyezem a czár kívánságába, vége a hármas szövetségnek, mely az én politikámnak erős vára volt.
Hát lett a kissingeni-gasteini találkozás. Nem hallgatóztam a kulcslyukon; de a józan ész olyan hangfogó, melyhez a helyzet logikájának telephonja a titkos diplomatia suttogásait is elviszi.
Bismarck azt mondá: nekem kell a hármas szövetség, hát akarom, hogy a czár kivánságát teljesítsük, de megirjuk neki, hogy Bulgáriát occupálni, Sándor fejedelmet orosz fegyverzettel elkergetni, mégis csak bajos dolog volna, bonyodalmakra, összeütközésekre vezethetne s én akarom, hogy minden összeütközés kikerültessék, legalább a míg az én jó öreg császárom él; találja módját a czár, hogy Sándor fejedelem elkergetésének oly szine legyen, mintha maga a bolgár nép kergetné el, még pedig egyenesen azért, mert hálával viseltetvén felszabadításáért a török járom alul, nem türhette, hogy fejedelme a czárral ujjat huzzon s magát az orosz politikával ellentétbe helyezve, felharagítsa Bulgária ellen a czárt, kit a bolgár nép hálával tisztel a multért s patrónusának óhajt a jövőre. Ha ily módon történik az elüzés, senki sem szólhat ellene és szent lesz a béke közöttünk.
Bismarck így akarta, hát persze bécsi barátja is akarta, ki örökségbe kapta azt a situatiót, hogy az osztrák-magyar külügyérnek minden kérdésben Bismarckhoz kell fordulni barátságos – – rendeletért. Mit akar Ön? »Kend ide megyen, kend ezt teszi«, mondja a káplár a közlegénynek s a közlegény azt mondja: »értem, káplár uram«.
Hát meg is irták Szent-Pétervárra s a czár módját is találta. Így született az augusztus 21-ki otromba, gyalázatos orvtámadás mezébe burkolt orosz államcsíny, így a hatalom ugorkafájára felkapaszkodott orvtámadók ismeretes proclamatiója, hogy Sándornak oroszellenes politikájaért kellett lemondania (olvasd eltolonczoltatnia), mert Bulgária, mint szláv ország, mást, mint orosz politikát, nem követhet.
A pánszláv sajtó az egész monarchiában ezt rivalgó örömújongással fogadta. Aludtak Bécsben? nem hallották? »Dum Caesarum domus in propriam fureret ruinam« ez s ez történt, irja Tacitus. A Habsburg-ház hanyatlásának s bukásának majdani Gibbonja ezt fogja irni: »Dum Caesarum in propriam dormiret ruinam«, az orosz boa constrictor megnőtt, a pánszláv polyp ezer csáppal ragadt a test minden tagjába, a boa constrictor támadása kívülről, belső dissolutióval hozatott kapcsolatba és lett belőle egy »allmighty smash« (mindenható összereccsenés), mint a yankee mondja.
Horváth Boldizsár nem hiszi, hogy Kissingenben, Gasteinban tudtak a Sándor fejedelem eltávolítására intézett fondorlatról; Irányi Dániel hiszi. Mindkettőjüknek igazuk van. Hogy azzal az otromba rút támadással fog a terv végrehajtása megkiséreltetni, arról nem tudtak; de hogy történni fog a forradalmi szinü eltávolítás, azt tudták, e felől lehetetlen kételkedni; ha százszor eltagadnák is, a helyzet, a tényállás világra kiáltják, hogy tudták; sőt hozzá teszem: az eljárás formáját úgy, a miként említem, ők maguk suggerálták.
De a bolgár nép s a bolgár hadsereg nélkül számítottak, mely ott a néppel egy szív, egy lélek. Stambulow és Mutkurow vezénylete mellett nép és hadsereg egy lélekzéssel mint pelyhet fujták le a bitorlás ugorkafájáról a conspiratorokat, orosz politikás proclamatiójukkal egyetemben: és Sándor fejedelem, kit Lembergben a lengyelek oly határtalan lelkesedéssel fogadtak (ezt sem hallották Bécsben? s ha hallották, nem értik, hogy mit jelent az, a mint nem értették a pánszláv sajtó örömrivalgását az attentatum és proclamatio felett?), igen, Sándor fejedelem utra kelt, hogy mint triumfator népének, hadseregének szeretete s határtalan lelkesedése által környezve, térjen vissza Szófiába.
És lőn egy újabb találkozás Franzensbadban: csak orosz és német találkozás, az osztrákot nem hívták meg. Minek is? »Tudnia kell Önnek, hogy mikor én Oroszországot mondok, Austriát is mondok«, így szólt Miklós czár Sir Hamilton Seymournak 1853-ban (ott van az angol kék könyvekben), tudnia kell Önnek, hogy a mit Berlin mond, Bécs is mondja«, így szólott Bismarck Giersnek Franzensbadban (mindig az az első argumentum).
Giers figyelmeztette, hogy a Kissingenből tanácsolt államcsiny nem sikerülvén, az orosz nem tűri meg Battenberg Sándort, occupálni fogja Bulgáriát, elkergeti.
Bismarck azt felelte: lassan! nincs erre szükség; mi figyelmeztetjük Sándort, hogy jó lesz, ha szép alázatosan devotióját jelenti a czárnak, ti adjátok tudtára válaszul, hogy rosszul cselekszik, ha vissza megyen, s üssetek a körmére, tudtára adva, hogy ti csakis az orosz érdektől kértek tanácsot; mi pedig, én és Kálnoky barátunk, peremtoire tudtára adjuk, hogy reánk ne bizakodjék, nem támogatjuk; legyen esze, ne provocálja a czár haragját, mert az lesz belőle, hogy Bulgária occupáltatik, ő maga meg Szibériába vándoroltatik. Hát mondjon le. Le fog mondani.
És úgy lőn.
Ilyen a német-orosz-osztrák szövetségnek történelme, czélja, értelme; ilyen a kapcsolat ennek megújítása s a bolgár tragoedia közt.
Hallottam rebesgetni, hogy a hármas császári szövetség mellett még volna valami külön német s osztrák-magyar szövetség is, melyhez Olaszország is hozzájárult. Lehet, hogy van, s valószinübbnek hiszem, hogy nem formális szövetség, hanem csak amolyan eszmecsere, nézetegyetértés fordult elő, melynél alapeszme gyanánt a berlini congressushoz ragaszkodás tolatott előtérbe, nem azért, hogy megtartassék (bizonyság reá Batum és Rumélia), hanem hogy Olaszországnak (a mely bizony már nagyhatalom) alkalom nyujtassék Németországhoz s Austria-Magyarországhoz közelíteni, miszerint Bismarck nagy czélja, Francziaország elszigetelése, kiegészíttessék. – Ez is sikerült Bismarcknak. Olaszország Tunisz miatt, és sok más ok miatt feszült viszonyban volt Francziaországgal, nem volt kizárva a lehetség, hogy ez válságig mérgesedhetik, hát kapott az alkalmon közelíteni Németországhoz, hogy e válság esetére támasza legyen. Ilyen válság nincs s nem is lesz, de Francziaország isolálása megvan. Mindezeknek a diplomatiai kártyakeveréseknek czégére: az európai béke fentartása, honorábilis tág köpönyeg; valódi horderejük pedig Bismarcknak azon speciális német érdekei, melyekről szólottam, melyek az osztrák-magyar monarchia érdekein kívül állanak, de melyeknek Bismarck úr isten minden más teremtésének érdekét a legkisebb scrupulus nélkül kész feláldozni; – az osztrák-magyar monarchia létérdekeit a keleten, hármas császári szövetség létrehozásával már effective feláldozata; s azon befolyással, melyet a fentartására fordított gond a bolgár tragoediára gyakorolt és gyakorol, folyvást feláldozza. Engem az nem lep meg, hogy Bismarck az osztrák-magyar monarchia érdekeit Németország érdekeinek kész feláldozni – sőt természetesnek találom; önzés, de természetes; hanem hogy a bécsi cabinet ebbe a feláldoztatásba olyan cynikus resignatióval beleegyezik, hogy be nem látja, miként az a maszlag, mely elibe szóratik, a keleti prédában megosztozkodás maszlaga, nem étek, hanem méreg, e felett, megvallom, még én is csodálkozom, a ki a csodálkozástól rég elszoktam.
Nem mondom én, hogy az a németországgali szövetség még abban az alakban is, a minő most, bizonyos esélyekben Austriának hasznára nem válhatik; czélzatosan mondottam csak Austriát, mert Triesztre gondoltam, de hogy Magyarországra ez a szövetség úgy, a mint van, mi jót hozott vagy mi jót igér? annak én nyomát sem birom felfedezni.
Pedig én, mint magyar, a németországgali jó viszonyra, barátságra, szövetségre igen nagy súlyt helyezek, mindig helyeztem. Miniszter koromban ezt tettleg annyira megmutattam, hogy azt nekem a bécsi udvar pláne bűnül rótta fel. Mondom: nagy súlyt helyezek, de legyen jó viszony, nem szolgaiság részünkről, legyen barátság, nem Bismarck-dictatura, legyen szövetség, nem német pressió. Vagy egy tisztán definiált közös czél, mely mind a két félnek egyenlőn érdekében áll, vagy érdek érdekért, szolgálat szolgálatért. Én egyenlő értékü közös czélt ez idő szerint nem látok, sőt ellentétet látok. Németországnak a hármas császári szövetség fentartása hasznára, igen nagy hasznára van, Austria-Magyarországnak kárára, igen nagy kárára van; mert azon érdekellentétnél fogva, mely közte s Oroszország közt fenforog, Austria-Magyarországra nézve életérdek az, hogy az orosz irányában keze tökéletesen szabad legyen, tanácsot kérni, a körülményektől s érdeke szerint cselekedhetni. Én higgadtan számot vetve a körülményekkel, a bolgár tragoediát oly alkalomnak ítélem, melyet isten különös kegyelme, ingyen kegyelme, ajándokul küldött a Habsburg-Lotharingiai háznak, hogy, ha nem is egészen (mert az lehetetlen), de nagy részben helyre hozza a hibáknak – – azon – – hosszu sorát, melyeket azóta elkövetett, a mióta hátat fordított ősanyja, Mária Terézia azon szavának, melylyel egy levelét Katalin czárnőhöz végezte: »mit meinem Willen nie Nachbarin«, sőt még régibb idő óta, 1736. óta elkövetett, midőn ő is egy »becsületes alkusz« (ominosus minőség!) alakjában szerepelt Niemirowban a támadó orosz s a megtámadott török közt, s a mint hirét vette, hogy Münich orosz vezér bevette Oczakowot s Lascy orosz vezér betört az Arabati földnyelven Krimeába, a »becsületes alkusz« levetette az álarczot s ő is megtámadta a törököt Szerbiában, Boszniában, Oláhországban, és e tettével Krimeát s vele a Fekete-tengert az orosz kezére játszotta. Ez tény! irtózatos, rettenetes következményü tény. És tény az is, hogy azóta mindig az orosz szekerét tolta Lengyelország felkonczolásától kezdve a tiz év előtti háboru barátságos neutralitásáig (Bismarck műve). Bizony ideje, rég ideje számot vetni azzal, hogy mivé nőtte ki magát az orosz ezen szekértolás mellett: s mi hasznára vált az orosznak a bécsi udvar azon politikai maximája: »rabolj, orosz! a prédából nekem is jut«. Itt az alkalom, talán a végső alkalom, e balgatag politika következéseit helyrehozni. Hajdan ez volt az orosz jelszó: »Az ut Konstantinápolyba Bécsnek vezet«, e jelszóra Konstantinápoly végett többé nem lesz szükség, ha Bulgária az orosz politika horgára jutni megengedtetik, hanem ha a bécsi udvar a jelen istenadta alkalmat felhasználatlanul el hagyja röppenni, az orosz jelszó ez lesz: »az ut Budapestre, Bécsbe, Szófiának vezet«. Ha Németország hatalmas cancellárja megfogja a bécsi udvar kezét, hogy ezt a kedvező alkalmat fel ne használhassa, úgy ő barátja, szövetségese az orosznak, de az osztrák-magyar monarchiának nem szövetségese, nem barátja. A ki az én ellenségemnek barátja, az nekem ellenségem.
Hát érdekközösség nincs Bécs és Berlin között; még csak a béke sem az, azon igazságnál fogva, melyet Machiavelliből idéztem; s mert közös érdekü czél nincs, én azt mondom: érdek érdekért, szolgálat szolgálatért, ez az igazság, ez a szövetség, ez a politika.
Ezen alapon szeretem, nagyon szeretem a szövetség eszméjét Németországgal, de azt megvallom, hogy Németország cancellárját osztrák-magyar külügyminiszternek nem szeretem.
Én így gondolkozom.
Gróf Apponyi, igen helyesen, szőnyegre hozta a szövetség ügyét. A magyar országgyűlés fontolja meg bölcsen, higgadtan, vajjon Bismarck úr Németországának szövetsége ekkorig igazán szövetség volt-e vagy csak pressió, s ha úgy sülne ki a higgadt számvetés, hogy biz’ az jóformán csak pressió volt, ideje, hogy a magyar országgyűlés megértesse ott, a hol kell, hogy a magyar nemzet becset helyez Németország szövetségére, mert tudja, hogy annak reá nézve értéke lehet (csak lehet, mert eddig ugyan nem volt), de azt is érzi, tudja, hogy Németországra is értéke van az osztrák-magyar szövetségnek. Hát érdeket érdekért, szolgálatot szolgálatért; mert különben az osztrák-magyar monarchiát kényszeríthetnék létérdekei arra is megemlékezni, hogy bármi nagyhatalom legyen is Németország, azért mégis csak nem Európa, nem a világ-érdek érdekért, szolgálat szolgálatért. Mindenekfelett pedig orosz szövetség nem kell! hármas császári szövetség nem kell!
Bocsásson meg, ha az unalomig sokat beszélgettem; de nagyon komoly ez a dolog, sok megbeszélni való része van, – kimerítve távolról sincs.
Üdvözlöm Önt stb.
Kossuth Lajos.
