Podharszky Máriának
Podharszky Máriának
Turin, 1890. január 15.
Tisztelt Urhölgy!*
* Podhorszky Mária, székesfehérvári lakosnő, »Egy államfogolynő naplója« czímü művét megküldte Kossuth Lajos nővérének: Ruttkaynénak. K. F.
Hugom közlötte velem Önnek levelét s átadta elolvasás végett, az Ön szomoruan érdekes munkácskáját, az: »Egy államfogolynő napló«-ját.
Bánatos megilletődéssel olvastam el az Ön méltatlan üldöztetésének vázlatát, mely saját családomra vonatkozásaival megújította a sebek sajgását, melyeket édes anyámnak s nővéreimnek az Önével egykoru s egy kutfőből eredt kegyetlen üldöztetése ütött szívemen.
Irtózatos idő volt a nemtelen boszuvágy féktelen dühöngésének amaz ideje, melynek emlékére oly borzasztóan ráillenek a költőnek ama szivrázó szavai, hogy »árulás volt a hazát szeretni, és védeni halál«.
Több, mint egy emberöltő folyt le azóta. Az idők megváltoztak, s az idők változtával emberek is megváltoztanak. A nemzet fátyolt borított a elszenvedett iszonyatosságok emlékére. És legyen neki, az ő hite szerint. De a szív meg-megdobban a fátyol mögött is, feledni a felejthetetlent ember akaratának nem adatott. Én megirtam egykoron, mikor a boszuvágy dühöngése fáradni kezdett, hogy a legyilkoltak csontjai elporlanak, a könyek árja kiapad, az özvegyek és árvák gyászruhái elrongyollanak, de az emlékezet megmarad«.
Daczára a lefolyt emberöltőnek és a megváltozott viszonyoknak még sokan vannak a magyar hazában, kiknek asztalánál ott ül ez az elpusztíthatatlan emlékezet s keserüvé teszi eledelüket és ürmöt vegyít a szomjuhozónak italába.
Ön is ezek közé tartozik; de Önnek nemcsak a leélt szenvedések emlékezete maradt fenn ama rettenetes mult hagyatékául, hanem tönkretett élete jelenének anyagi gondja is.
Tizenkilencz éves leányka volt Ön, midőn a bitor zsarnokságban mindenkiben, még a szegény kóbor tótokban is politikai emissáriust szagláló bérenczei Önt jólétben élő békés családja köréből kiragadták, s anyjával együtt fogságra vétették azon »főben járó bűn« gyanuja miatt, hogy Önök, a helyett hogy feladnák a házukhoz vetődött üldözöttet, hajlékot adtak a hajléktalannak és kenyeret az éhezőnek; s még azt is meg merték tenni, hogy barátságos viszonynyá fejlődött ismeretségben állottak az én anyámmal, az én nővéreimmel! – Három és fél évig faggatta Önöket mint vizsgálat alatt lévő foglyokat amott a siralmas emlékü újépületben egy hadi törvényszék, de elitélésükre ügyet nem talált, hanem mikor a katonai törvényszék helyét »Cs. kir. országos törvényszék« foglalta el, az már talált? s magyar bírák irták alá az itéletet, mely Önt tiz évi súlyos börtönre itélte! – Újabb egy évi fogság után az, a mit közamnestia kegyelmének szokás nevezni, kitárta Ön előtt morvaországi börtönének ajtaját, s Ön, amint idegen könyörület segélyével hazájába visszavergődött édes anyját, kit az Ön sorsa feletti bánat szélhüdötté tett, nyomoréknak s koldusbotra jutottnak találta, mert vagyonuk elkoboztatott, értékeiknek nyoma sem maradt fenn, s egykor oly boldogító házi tűzhelyük pusztulásra jutott. Valóban szívrázók az Ön naplójának emez egyszerü szavai: »Mehettem szélhüdött anyámmal koldulni!« Ilyen az a hagyaték, mely fogsága szomoru emlékezetén kívül azokból az iszonyatos időkből az Ön tönkretett életére szállott.
Ön mehetett, de Ön nem ment nyomorék anyjával koldulni, hanem megküzdötte a nehéz küzdelmet a létért becsületes munkával, tisztességesen; és most, midőn az egy emberöltő folytán vivott küzdelem s haladott korának súlya alatt kifáradott, államfogsága emlékeinek töredékeit azon reménynyel adja át a nyilvánosságnak, hogy munkája megvételével a magyar közönség rokonszenve Önnek anyagi gondjain enyhíteni fog.
Szerény kivánság; szint’ oly szerény, mint a minő jogosult; jogosult nemcsak az Ön szenvedéseinél fogva, hanem azért is, mert az Ön munkája becses adalék a történészet számára azon időszak jellemének helyes felfogásához, a melyre vonatkozik.
Lelkemből kivánom, hogy Ön minél szélesebb körben megtalálja a rokonszenvet, a melyre számít, s hogy reménye kielégítőleg megvalósuljon.
Ha valaki képes, én képes vagyok megérteni az Ön helyzetét. Sohasem értem reá magamnak élni, hát nekem is kijutottak, öreg napjaimra bizony bőven kijutottak a létfentartás gondjai, ráadásul a hazafiu életczélvesztés fájdalmához. Tudom én, nagyon is tudom, hogy mi az, midőn azok, kiket a küzdelem a létért munkára utal, megfogyatkozni érzik munkaképességöket koruknak súlya alatt. Hát természetes, hogy én meleg részvétet érzek az Ön sorsa iránt, bár nincsen szerencsém Önt személyesen ismerni. Jól esnék lelkemnek, ha ajánlatommal Önnek segítségére lehetnék, hogy a magyar közönség érdeklődésébe vetett reménye minél nagyobb mértékben megvalósuljon, de ezt a segítséget Ön csak otthon, a társas érintkezések minden alkalmát felhasználó részvétben találhatja fel; a távolból jövő röpke szó elvész az élet árjának hömpölygésében; és még az is kétséges, vajjon, az én ajánlatom nem ártana-e Önnek többet az egyik oldalon, mint a mennyit talán a másik oldalon használhatna. – De ennek megfontolása Önre tartozik. – Én kérem Önt, vegye rokonszenvem tanuságának, hogy tisztelettel s őszinte részvéttel bocsátom rendelkezésére jelen soraimat tetszése szerint használatul.
Kossuth Lajos.
