A hegyaljai ág. hitv. ev. magyar egyházmegye előljáróságának
A hegyaljai ág. hitv. ev. magyar egyházmegye előljáróságának
Turin, 1892. szeptember 4.
Tisztelt Uraim!*
* A hegyaljai ág. hitv. ev. magyar egyházmegye előljáróságának. K. F.
Bocsánatot kérek, hogy egyházmegyéjük julius 28-ki közgyüléséből keltezett levelükre csak most felelek. Nagyon öreg ember vagyok; szemeim kifáradtak, kezem megnehezedett; munkaerőm megfogyatkozott, pedig nemcsak szerződési kötelezettség, hanem szerény nevem becsülete is munkára kötelez, melynek még anyagi részét is magamnak kell végeznem, mivel fiaimat, a kik segíthetnének, állásuk tőlem messze tartja, hátralékban is vagyok munkámmal, ami nagyon bánt, levelezésekre időt nehezen szakíthatok, mert az irótoll öreg kezemnek súlyos szerszám, az irás lassan megyen, sok időmbe kerül. Szolgáljon ez késedelmem magyarázatául, ne mondjam mentségeül.
Sajnálattal értettem levelükből, tisztelt Uraim, hogy a tállyai ág. hitv. ev. egyház véginségre jutott, s temploma, melyben kilenczven év előtt a szent keresztségben részesültem, rommá lett, mint én magam is. A mit ember épített, azt, ha rommá lesz ember megújíthatja; de az ember maga »por és hamu«, a mint az ó-magyar halottbeszéd szól. Ez a különbség köztünk, a két rom között.
Érdeklődéssel olvastam tudósításukat a mozgalom felől, mely ama templom-rom megújítása végett már három év előtt megindíttatott; hogy az eredmény a várakozásnak nem felel meg, hogy »az országos közadakozások nem folytak be oly bőségesen, mint a mozgalom megindítói remélhetni vélték, s hogy a kunyhó és a polgári ipar-műhely többet adott, mint a palota«, az engem nem lepett meg, mert természetes következése annak, hogy a közadakozási mozgalom megindításába az én keresztségem emlékezete belevegyíttetett, ha ez nem történik, igen valószinü, hogy a rommá lett tállyai templom megújítása is részesült volna magas helyről a szokásos 100 forint segítségben s ez – szintúgy szokás szerint – visszahatott volna a palotákra. Az én keresztségem felemlítése bevágta Önök előtt e segítség reményének utját, s csak a kunyhó és polgári ipar-műhely kegyeletének cseppforrásai maradtak fel, mert a paloták számítgatnak, a kunyhó s az ipar-műhely lakói keblüknek ösztönét követik. Kövessék is, a nép ösztönei adnak tápláló nedvet a történelem talajának, melyre a röppenő percz opportunismusával számítgatásnak száritó szele szikkasztólag hat. De én sem próféta, sem prófétának fia nem vagyok, hát hagyjuk ezt; hanem az tény, hogy nevem emlékezetének ez ügygyel kapcsolatbahozása akadálynak bizonyult a mozgalomnál, melyet a tállyai romtemplomnak az enyészettől megmentésére a hegyaljai evangelikus egyházmegye vallásunk hitével, reményével, szeretetével megindított, nem személyem miatt bizonyult akadálynak, mert én a 90 éves kitagadott hontalan pária, semmi sem vagyok, hanem az elv és irány miatt; melyhez igénytelen nevemet hozzáfűzte a megmásíthatlan történelem. Óhajtanám, hogy az inségre jutott tállyai egyházat kárpótolhassam a veszteségért, melyet neki nevem okozott, nincsen módomban, de esedezem Önöknek, tisztelt Uraim, engedjenek meg nekem annyit, hogy a kunyhó és ipar-műhely becsületes munkával keresett filléreihez én is csatlakozhassam hasonló módon keresett filléremmel, melynek Radványi István egyházmegyei felügyelő úrra szóló postautalványnyal elküldése felől a vevényt iderekesztem. Meg vagyon irva, hogy »az úr a sziveket rostálja«, erre hivatkozva, kérem elnézésüket.
A megújított tállyai templom felavatása, a mint levelükből tudom, az én születésem napjának kilenczvenedik évfordulójára lett határozva; kilenczven év! egy ember életében, minő rettenetesen hossza idő! tizenegy ily életkor a magyar embert Árpád-korába vezeti vissza! irtózat csak meg is gondolni, hogy én czéljafosztott, örömtelen életem minden más csapásai mellett még azon csapás elviselésére is kárhoztatva legyek, hogy születésem napjának kilenczvenedik évfordulóját megérjem, ha csakugyan megérem; mert bizony-bizony mondom, én reám, a kitagadott, hontalan páriára reá illenének a prédikátor azon szavai, hogy »jobb az emberfiára az ő halálának napja, az ő születésének napjánál«. De legyen meg ebben is az Ur akarata.
Hanem Önök kegyeletet említenek, tisztelt Uraim! mint annak indokát, hogy egyházmegyéjük azt a napot, mely reám nézve a hosszu lelki szenvedésekre visszaemlékezés napja, egyházi ünnepélylyé akarja szentelni. Hiszen igaz, nagy idők voltak azok, a melyek emlékének az a kegyelet szól, hagytak is maguk után elmosódhatlan nyomokat Magyarország történelmében; s még jövend idő, midőn azon nyomai is előtünnek, melyek most elmosódottaknak látszanak, »a leányzó nem halt meg, csak aluszik«, de a korszakalkotó időkből, a minők minden nemzet életében előfordulnak, az utódok kegyelete csak a martyrok emlékét illeti meg, másokét csak igen szerény mértékben, mert a történelem logikája nagy vágásokban mozog; a világrendnek magamagát ellentállhatlan erővel végrehajtó azon törvényénél, hogy ilyen ok, ilyen okozat, egyes emberek csak mint a törvény exponensei, hogy úgy mondjam, csak mint óramutatók szerepelhetnek az idők óralapján, s az óramutatók jelzik az időt, de nem csinálják, azt a közvélemény a népek közérzülete csinálja, a mely viszont a történelmileg kifejlett szükségnek szüleménye; azonban, ha az Önök által említett kegyelet fénycsomójából, mely ama nagy idők emlékére világít, egy halavány sugárba az én szerény nevemre is reá száll, én azt, mint becses kegyadományt, keserves életem hátra lehető kevés napjainak kisérőjeül alázatos szivvel fogadom, el merem fogadni, mert ha sok mindent is elvett tőlem a sors, – még hazámat is! – annak öntudatától nem foszthatott meg, hogy tiszta lélekkel iparkodtam hazafiui kötelességemet teljesíteni.
Többet erről nem illenék szólanom, az arczomat pirító magasztaló sorok miatt, melyekkel Önök tudósításukat kisérik, de válaszszal tartozom azon kivánatukra, hogy a megújított tállyai templomnak születés napom kilenczvenedik évfordulójával kapcsolatos felavatásánál magamat egyik fiam által képviseltessem.
Ne érjen engem, tisztelt Uraim, neheztelés a miatt, hogy tartózkodás nélkül bevallom, miként én e kivánság felett csak azért nem csodálkozom, mert azt jóindulatból származottnak tekintem. De komolyan értettnek nem vehetem. Ha valaki, legyen aggkora, legyen egy hosszu út fáradalmaira való tekintet vagy más ilynemü akadály által lehet tartóztatva valamely ünnepélyen megjelenéstől, melyen jelenléte óhajtatik, ily esetben van értelme azon kivánságnak, hogy képviseltesse magát, ha maga nem mehet; de hiszen tudva lehet, mondhatom, hogy közönségesen tudva van Magyarországon, hogy minő tekintetek indítottak engem azon elhatározásra, hogy, ha hontalanul kell is meghalnom, én nem teszem lábamat Magyarország földjére, a míg az oly fejedelmet ismer el királyának, a ki egyszersmind Austria császárja is, és közönségesen tudva van az is, hogy én e kettős minőségnek Magyarország állami függetlenségével összeférhetlenséget politikai religióm sarkalatos hitágazatának vallom, én e hitvallásommal, melyet a magyar nemzet egykoron az én indítványomra magáénak vallott, több mint egy negyed század óta ellentétben állok nemzetemmel, nem vitatkozom, a jövendő fog itélni az ellentét felett, de én számot vetve nemzetem történelmének tanulságaival, lelkiösmeretemmel s a tényleg fenforgó viszonyok kényszerü logikájával, álláspontomhoz agyam minden erejével, szivem minden melegével megtörhetlenül ragaszkodom mind halálomig, s minthogy én multamnál fogva oly kivételes helyzetben vagyok, melyhez senki másé nem hasonlítható, lehetetlen volt azon meggyőződésre nem jutnom, hogy énreám e kivételes helyzet azon kivételes kötelességet is hárítja, hogy nekem tehetlenül bár a megtörhetlen állhatatossággal egy élő tiltakozást kell önkéntes számkivetésemmel képeznem az ellen, hogy a magyar nemzet megtagadta álláspontomat, e miatt tagadtam én meg magamtól szülőföldem viszontlátásának örömét, boldogságát, ez tett engem azon helyzetbe, minélfogva úgy én, mint fiaim Magyarország polgárai közül kidobattunk.
Hát mit jelentene az, ha én most felkérném velem együtt kidobott fiaim egyikét, hogy menjen azon országba, a melyből törvény által kidobattunk, engem oly ünnepélyen képviselni, a melyet születésnapom évfordulójának megünneplésével szándékoznak jóakaróim összekötni? a nevetségesség határát surló hiuság mellett jelentené azt, hogy én megtagadom, meghazudtatom magam magamat. Bizonyos vagyok benne, tisztelt Uraim, hogy engem ilyesmire felhivni Önöknek nem volt szándokában, ezért mondám, hogy kivánságukat komolyan értettnek nem tekintem; Önök e kivánság kijelentése által is csak azon jóakaratnak akarták jelét adni, melylyel csekély személyemet megtisztelni kegyeskednek, jóindulatukat nagyrabecsülöm, hálás érzelemmel mondok érette köszönetet, s kérem Önöket, legyenek köszönetemmek s tiszteletemnek egyházmegyéjük közgyűlése előtt tolmácsai; de azon okokra hivatkozva, melyeket érintettem, reménylem, természetesnek találandják, hogy kivánságuk teljesítésére még csak nem is gondolhatok.
Isten áldását kérve egyházmegyéjükre, maradok tisztelő hitrokonuk
Kossuth Lajos.
U. i. Az aranyban lefizetett 220 frankot, melyről a mellékelt vevény szól, az itteni postahivatal 100 forint értékünek számította.
