Hentaller Lajosnak
Hentaller Lajosnak
22. Via dei Mille. Turin, 1892. október 15.
Tisztelt Képviselő úr,
nagyrabecsült Barátom!*
nagyrabecsült Barátom!*
* Hentaller Lajosnak.
Hugom közölte velem, Önnek a budai honvédemlék leleplezésének kifejezhetlenül botrányos tervére vonatkozó levelét.
Nem szükség mondanom, hogy én a terv felett, a 48–49-ki honvédek által koszorut tétetni Hentzi budai szobrára, melynek felállításával a bécsi udvar valóságos insultust követett el a magyar nemzet becsülete ellen, szivem mélyéig felháborodtam; hát annyira sülyedtek szabadságharczunk még felmaradt romjai, hogy ezt megteszik, s a nemzet annyira kivetkőzött önérzetéből, hogy ezt megengedi, oly piszokfolt fogja bemocskolni a magyar név becsületét, melyhez csak azt tekintem hasonlónak, hogy Rákóczy a »haza« (nem az idegen osztrák uralom, hanem »a magyar haza«) ellenségének nyilváníttatott.
De ezt Ön ép úgy érzi, mint én, hát nem szükség felháborodásomat indokolni, hanem Ön tőlem… a hontalantól tanácsot kér a teendők felől; tanácsot a nemzet jellemének oly elmállása közben, a minőre szomoru tudósítása reá mutat.
Tanácsot én tőlem! Ily körülmények között.
Én ezt a botrányt oly irtózatos merényletnek tartom, melynek megakadályozása végett még a nemzetek ultima ratiójához, a forradalomhoz folyamodni is indokolt volna.
De hát lehetségesnek tart Ön a mai körülmények közt Magyarországon forradalmat? én nem hiszem, hogy lehetségesnek tartson, hát mit tehetnek, mit kell tenniök?
Minden lehetőt meg kell tenniök, hogy a nemzeti becsületet sértő botrány végre ne hajtassék; oly állást kell úgy az országgyűlésen, mint azon kívül elfoglalniok, hogy, ha a botrány mégis megtörténnék, világos legyen a világ előtt, hogy az nem a nemzet közvéleményének kifolyása, hanem egy ügyesen összeférczelt cselszövénynek műve.
Ügyesnek mondom, minthogy Lobkowitz herczeg hadtestparancsnokkal koszorut tétetnek a honvédszoborra, miszerint azt mondhassák, hogy, ha a honvédbizottság viszont megkoszoruzza a Hentzi-szobrot, csak annak adja jelét, a mit úgy szoktak kifejezni, hogy vitéz embernek kötelessége megbecsülni a vitézséget az ellenségnél is. (Persze vitézség volt a védtelen nyilt Pest városának nem nyilt harczban, hanem minden képzelhető szükség és hadi czél nélküli bombáztatása is.)
Jól tenné Lobkowitz herczeg, ha fáradságot venne magának utána nézni az etimológiai szótárban, hogy mi az értelme ennek a szónak »háboru«; akkor belátna, hogy mikor egy uralkodó megszegve mindazon kötelességeket, melyekkel isten és ember törvénye szerint alattvalóinak tartozik, fegyverrel támadja meg jogaikat, nemzeti lételüket, az nem háboru, melyben a vitézséget kölcsönösen becsülni kell, hanem rabló agressio, orvtámadás. Ha a vitézséget, nem tekintve az ügyet, a czélt, melynek szolgálatában kitüntettetett csak azért, mert vitézség, tisztelni kell, úgy az utonálló brigans vitézsége is megérdemli a tiszteletet.
Kölcsönös kiengesztelődés! Hát nem elég, hogy a nemzet fátyolt vetett az orvtámadás emlékezetére, még az is kell nekik, hogy megkoszoruzza hóhérjának emlékét?
Rosszul számítanak; az ily lélekháborító botrány, a minőt terveznek, nem engesztel, hanem ingerel; a megsértett nemzeti becsület indignatiójának olaját önti a nemzeti szabadság aspiratiójának tüzére.
De felesleges volt ezeket érintenem. Éppen most kapom az október 15–16-ki magyar lapokat, már egyebek mellett őszinte elismeréssel tartozom az »Egyetértés«-nek október 16-ki jeles, férfias vezérczikkeért.
Visszatérek a teendők iránti tanácskérésre. Mondám, hogy minden lehetőt el kell követni, elejét venni a gyalázatos terv kivitelének.
Erre legszükségesebbnek látnám odahatni, hogy a honvédegyesületek tiltakozzanak a központi honvédválasztmány és szoborbizottság határozata ellen; még pedig annak kijelentésével, hogy azok a honvéd név becsületét megsértik, és a szerencsétlen eszme indítványozóját, Ivánka Imrét (ki különben is, a mint tudva van, a 48-ki honvédség harczaiban az osztrák aggressio ellen nem vett részt, tehát a honvéd név dicsőségének nem is részese) és Tisza Lászlót, a központi választmány elnökét, ki a Hentzi-szobor megkoszoruzására vállalkozott; – díszes állásuk megtartására méltatlan renegatoknak tekintik…
Nem kevésbbé fontosnak, sőt talán még ennél is fontosabbnak tekinteném azt, ha a fővárosi bizottság tagjai felhivnák a polgármestert rendkívüli közgyűlést hivni össze s a főváros képviselői tiltakoznának az ellen, hogy a 48–49-ki honvédség nevében a Pestet bombáztató Hentzi szobrának megkoszoruzásával a főváros polgársága insultáltassék.
Ha ez keresztül nem vihető, én a magyar név becsületét meggyalázó merényletnek megakadályozására módot nem látok. Persze én mindig csodálkozom, hogy az a Hentzi-szobor, melynek felállítása valóságos insultus volt a nemzet ellen, annyi éven át bántatlanul gyalázhatta a magyar nemzetet; a mint a felett is csodálkozom, hogy még mai napig sem akadt egy csoport régi honvéd, a kik: »La pique ŕ la main, demandant raison du peuple romain« személyes felelősségre vonták volna Ivánka uramat et consortes. Hja! más idők, más emberek!
De akár sikerül az említett két lépést sikeresíteni, akár nem, önöknek országgyűlési tárgyalásra kellene az ügyet vinni, s ott a nemzeti becsület érdekében minden erejöket kifejteni a kormány ellen, legyen propter comissionem, legyen propter demissionem, már, a mint a dolog áll, a mit én nem tudok megitélni.
E mellett szakadatlanul folytatni az izgatást a lapokban, azon lenni, hogy az ügy a törvényhatósági közgyűléseken discussio tárgyává tétessék, és (a mire nagy becset helyeznék) minél több népgyűlés által megértetni a hatalommal, hogy a magyar nemzet nem adta be annyira derekát a hyperloyalitás nyomásának, hogy hallgatagon tűrje nemzete becsületének megsértését.
– – –
Ha otthon volnék, tettekkel beszélnék »ŕ mes risques et perile«, nem szavakkal.
– –
Tartson meg, kérem, szives barátságában továbbra is, s legyen meggyőződve, hogy azt a legőszintébb érzéssel viszonozza
Kossuth Lajos.
