A szegény vakok.*
A szegény vakok.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 38-ik számából. K. F.
Hagyjuk egy kissé a politikát. Érdekbarázdás komor mezején a fontolgató hideg ész lakik; nekem most szív kell, áldozatra kész, melyhez a nyomor mindenhatón szól. Legyen távol a szeretetlenség, mely a véleményharczot a jótékonyság birodalmába is átviszi, s még jót sem örömest teszen, ha más is teszi, a kit nem számít barátaihoz.
Minő boldogság látni, Uraim! A szemvilágban egész menny lakik, mert a természet oly mondhatlan szép. A ki boldog, vessen egy ájtatos tekintetet a ragyogó csillagoktól a fénybogárka kis csillámaig és boldogsága magasztossá lesz. A ki boldogtalan, keressen vígasztalást künn a szabadban, és ha szétnézett és nem érezte, hogy minden erkölcsi rosszak mellett is mik az emberélet árnyékrészei, Isten világa mondhatlanul szép; ő menjen magát eltemettetni, mert ez az élet nem neki való. És ki a polgár férfias lelkét, az áldozatra kész resignatiót, az igazságnak meggyőződését szemben tükrözni sohasem látta, ki a szemfénynek nedves sugarában emberi részvétet, barátságot, szerelmet soha nem olvasott, azt a földnek legszebb látványától fosztá meg az Ég, annak nincs a mennyről előérzete. De épen mivel a látás ily kincs: kőszívnek kell lenni, mely meg nem indul, ha egy vakot át. Gondoljuk csak meg az örökös éjt, mely őt környezi egész életén, a veszteségnek, nélkülözésnek minden nemeit, a gyámságra kárhoztatott kiskoruságot s tehetetlenség minden bajait, – és érezni fogjuk, mit értett amaz óvilági bölcs, midőn azt mondá: hogy a vak feje, még az Istenek előtt is szent. »Sterben ist nichts – doch leben und nichts sehen, das ist ein Unglück«, – a mint Schiller mondá. Bocsássátok meg, Uraim, a komor férfiúnak egyszer az érzés meleg szózatát! Nekem okom van méltányolni az élet kincseit, s mivel van, kettős erővel hat reám a szerencsétlenség szemlélete; hármas erővel, ha eszembe jut, hogy egy kitünő hazafi, kinek barátsága az én büszkeségem, szinte vakulással küzd. Engedjétek a messze távolban őt üdvözlenem nevetekben is, engedjétek, hadd legyen ím e lap a közönséges részvét hírnöke.
Mindig irigyeltük a mennyei éldeletet, melyet egy szemorvos érezhet, valahányszor egy vaknak szemevilágát visszaadja. De soknak, igen soknak vissza nem adhatni. A statisztikai lajstromok oda mutatnak, hogy Magyarhonban mintegy 500 emberre egy vak esik, tehát mindössze 24.000. Arról van hát szó, hogy a kiknek szemök világát vissza nem adhatjuk, gyujtsuk meg legalább kebelökben a szellem fáklyavilágát, mely felderítse örök éjöket.
Ötvenhat éve, mióta a hallhatatlan emlékezetű Haüy a vak Lesueurt, kit a szent germaini templomajtóból fogott fel, a philanthrop-egyesületnek bemutatta s módot nyert vaknevelő-intézetét fölállítani. Ő a vakoknak azzá lőn, a mi de l’Epée a siketnémáknak. Mindketten az emberszeretet szeliden-nagy bajnokai. Haüy megoldá az évezredes problémát; a vakok nevelésének lehetségét gyakorlatilag megmutatta; emberszerető gondolata visszhangra talált; immár tudtunkra mintegy 30 helyen nyitott a szegény vakoknak nevelőházat az emberszeretet; s közöttük – nemzetünk becsületére legyen mondva – a magyarhoni kitünő helyt foglal, ha segédkezet nyújtunk újra támadnia romjaiból, melyekbe az 1838-ki árvíz döntötte. És mi nem fogunk reménységünkben megcsalatkozni; mert igaz, a mit többször mondottunk, hogy az irgalom érzete nem hiányzik e nemzetben. 1825-ben történt, hogy a bécsi vaknevelőintézetnek érdemteljes igazgatója, Klein tanácsnok, Beitl Rafaelt rábírta, menne Pozsonyba az országgyűlésre, egy hasonnemű intézet felállítását megkisérlendő. A főherczegnádor által kitünő pártfogásra méltatva, intézetét magányadakozásokból nemsokára megnyithatá; mely is 1826-ban Pestre tétetett át, s kivált 1833-tól fogva, mióta t. i. Dolezsálek úr által igazgattatik, naponkint több és több részvétre talált, mert naponkint szebb és szebb eredménynyel dicsekhetik, elannyira, hogy mi kételkedünk, ha van-e vaknevelő-intézet a föld kerekségén, mely úgy erkölcsi képzés, mint testi és szellemi nevelés tekintetében, hasonló erővel, aránylag több eredményt mutathatna; van pedig oly része a magyarhoni intézetnek, mire nézve kétségtelenül csaknem minden más intézetet felülhalad; és ez a testi nevelés. Duzan még 1837-ben csudálkozva említé, hogy a vaknevelő-intézetek a szegény vakok számára sajátlagos gymnastikáról nem gondoskodtak; de panaszos csudálkozását nem terjesztette volna ki általánosra, hahogy a pesti intézetet ismeri, mert ennek már 1834 óta gymnasticája van. Ki a testgyakorlati egyesületnek Pesten a Beleznay-féle kertben Clair úr igazgatása alatt levő gymnasticai iskoláját látta; ha később a vakok intézetét meglátogatja, egy bizonyos nemével a szent bámulatnak fogja szemlélni, minő szabatos bizonyossággal mozognak a vak gyermekek sok nemében a testgyakorlásnak, mihez, hogy erő és ügyesség kell, már amott a látóknál is gyönyörrel szemlélhetők. Csaknem kételkedik az ember, ha valósággal vakok-e ez ifjoncz gymnazisták, s midőn kétsége, fájdalom, igen is bizonyosan eloszlik, erővel eszébe jut az embernek ama hatodik érzék, melyet a görögök »cocuestesis«-nek neveznek s melyről az állati magnetismus párthívei állítják, hogy annál erősebben fejlik ki, minél inkább csonkul a speciális érzékek egy vagy másika. De hiszen ép azon alapszik Haüy emberszerető rendszere, hogy a természetnek minden hiányt fedezni, minden csorbát pótolni törekvése szerint, a legnemesebb érzék hiányát is, a többi érzékeknek, különösen a hallásnak és tapintásnak nagyobb fokra kifejleszthetése pótolhatja; s így lesz a szegény vak oly oktatásnak elfogadására képessé, mely őt (hacsak egyszersmind nem buta is) az irgalom koldúskenyerére kárhoztatott nyomorultak közül az önerejökre támaszkodó hasznos polgárok sorába emelheti. Az érzékek e kifejlésének minden nyomon meglepő példáit láthatni ez intézetben, különösen a tapintat érzékére nézve a kézműhelyben, hol a legcsinosabb, legszabályszerűbb asztalos- és esztergályosmunkákat készítik, a hallás tekintetében pedig egy valódi csudafit mutathat ez intézet egyik 9–10 éves növendékében, ki előtt zongorán bárminemű accordot vagy discordot vegyünk, annak egyes hanga betüit a legszabatosabb művésztudományi analysissel azonnal megmondja; általában az egész oktatást, legyen az tudományos, hangászati avagy kézműtani, és az egész nevelést, legyen testi, legyen erkölcsi, lehetetlen amaz édesbús melancholia bánatos öröme nélkül szemlélni, mely midőn szemünk pilláit a részvét könnyűivel nedvesíti meg, egyszersmind élénken késztet, hogy az emberszeretet e szép műhelyének virágzását, jótékonyságának minél többekre terjesztését adakozásunkkal segítsük. És valóban az irgalmas érzet nem hiányzik e nemzetben. 15 év sincs még ez intézet parányi kezdetétől s tőkéje már 90.000 frtot halad s jelenleg 12 növendéket saját értékéből, 13 fizetőt és 14 alapítványost számlálhatna, hahogy mostani ideiglenes szűk s évenkint mégis 2000 váltó forintban kerülő szállásán (Budán messze künn a Horváth-kert házban) avagy csak ezt is mind befogadni képes volna; holott Pesten az 1838-iki árvíz által rombadőlt saját házában 80, egész 100 növendékre volt helye. És e körülmény maga mutatja, miképen a pesti lak ujdon építésének siettetése e jótékony intézetre nézve csaknem a »lenni vagy nemlenni« kérdéssel azonos. Egy-egy alapítványra 2400 pengő frt szükséges; nem is kételkedünk, hogy az eddigi alapítványok számát úgy magánosok, püspökségek, káptalanok, mint törvényhatóságok is (a mint Békés vármegye és szabad kir. Kassa városa szép példát mutattak) szaporítandják s már ekkorig is szaporították volna, de meg kell vallani, miképen erre korántsem biztató körülményt tudni, hogy az intézet a már alapított helyek betöltését sem képes mostani szállásán mind elfogadni. Igy van az egyesek adakozásával is. Ez intézetet látni, csak látni kell, Uraim, s e látvány a szívhez hatósabban szól, mint egy Demosthenes ékesszólása; a mint hatósabban szól az utcza szögletén némán ülő vak hallgatagsága, mint a nyomorát hangosan panaszló koldús szava; azonban oda kimenni, a hol most van az intézet, egész utazás; csak a Zugliget zöldjét keresők rohannak el mellette; pedig az örömet vadászó seregnek nincs ideje jót tenni. És valóban ama mellékes segedelmek, mik az intézetet Pesten csaknem naponkint táplálák, gyarapították, mostani szállásán legnagyobb részben meg is szüntek. Hozzájárul még a belső rendezet hiánya is. Nem kell részletekben mutogatnunk, hogy egy vaknevelő háznak egészen más szükségei vannak, mint a minőket egy kerti mulatóház fedezhet; világos az is, hogy a pestmegyei első alispán elnöksége alatt levő kormányzó biztosság a felvigyázást távolból kevesebb sikerrel gyakorolhatja; ellenben az intézet igazgatója, kinek mindenért egy hosszú utat kell tenni, sokkal több időt kénytelen az intézeten kívül eltölteni, mint növendékeinek java engedné. Mindezen s vele rokon több körülmények a szentségtelen kénytelenség parancsszavával nógatták a kormányzó választmányt, hogy az építés megindításával tovább ne késsék. És csakugyan el is kezdették az építést. És e körülmény az, melynek említésénél szívünk melegét szeretnénk tollunkba önteni, hogy szavunk el ne hangozzék sikertelenül. Van az intézetnek – igaz – szép tőkepénze, de ha házának felépítését ebből kénytelen fedezni, tíz évvel vettetik vissza belső élete, s a mint most egyebe csak van, de alkalmas laka nincs, úgy majd laka lesz, hanem egyebe alig marad. Ne engedjük, Uraim, hogy az életerős férfiú a gyermekkorba visszavettessék; ne engedjük, hogy az izgalom tizenötéves munkáját Dunahullámok meghiúsítsák; legyen erősb az erény, mint az elemek. Itt az adakozásnak legkülönszerűbb nemére nyílik alkalom; a leggazdagabbtól, ki meg sem érez egy marok hiányt tömött erszényeiből, az egylovas szekeresig s a napszámosig, kinek vagyona két ép erős kéz. Adjon pénzt, kinek pénze van; fát, követ, téglát, cserepet, meszet, a ki ezekben bővelkedik; segítsen munkával, mesterségével, a ki ezekhez ért (a pesti czéhek már több ily alkalommal emberszeretetöknek szép jelét adták); tegyünk bár keveset, de tegyünk sokan: egyesítsen az irgalomnak önkéntes buzgalma egy gondolatban száz meg százakat; szerezzük meg magunknak minél többen az éldeletet, hogy elmondhassuk: »Ez a mi művünk!« A gyönyör, Uraim, melyet az emberszeretet istenszikrája szívünkbe lövelt, hű kisérőnk marad keresztül az életen ama hatalmas perczig, melyben minden elhágy, csak tetteinknek árnyékszellemei lebegnek körül. És a nyomorenyhítés felszámíttatik ama mérlegben, mit egy Isten tart, és felrovatik a végtelenség márványkönyvébe annak számára, ki embertársai nyomorát megenyhítette. Ime! itt az alkalom egy szép rovatra szert tenni; ne szalaszszuk el használatlanul.*
Kötelességemnek ismerem azt, a mit szóval ajánlok, csekély tehetségem szerint tettel is megkezdeni. – Aláirást nyitok a vakok intézete felépítésének segedelmére, s azt részemről 10 pengő frttal kezdem meg. K. L.
Még egyet. Pünkösd vasárnapján a magyar szinházban a vakok intézetének javára Mendelssohn oratoriuma: »Pál« nagyszerű zenekarral magyarul fog adatni. Legelső magyar oratorium!! – Zeneéldelet, nemzetiség és jótékonyság!! Reméljük, elég három rugó, hogy a szinház lehetséges tele legyen. Szomorú volna, ha csalatkoznánk, kivált ha a lámpavilág üres páholyokba nézne be, mint Schiller »Harangjában« a felhők a leégett ház puszta ablakán.
