Angol–magyar kereskedés.*
Angol–magyar kereskedés.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 37-ik számából. K. F.
– –
Tavaly szülőföldemen voltam, a szép Hegyalján. Nyolcz év óta nem láttam immár, de örök frisseségben hordozám keblemben a bájképeket, melyek a mint egykor összeolvadtak a gyermek álmaival, ép úgy kisérték munka- és szenvedésviharon keresztül a férfiút. Hallottatok valamit ama velenczeiről, ki örökre számüzetvén, titkos szövetségbe lépett a köztársaság ellenségivel s maga feladta magát, csakhogy Rialtót még egyszer láthassa, mert ily bűnért csak Velenczében lehetett itéltetnie. Én meg tudom fogni e velenczeit. Csaknem leborultam megcsókolni a földet, midőn nehéz nyolcz év után először ismét Zemplénbe léptem. De ha örültem a viszontlátásnak, le nem írhatom, mi fájdalmas érzéssel hatott rám: minden lépésnél látni, mint pusztul, mint szegényedik a gerezddús Hegyalja, mi súlyosan fekszik vidékén az Isten keze. A borkereskedés naponként csökken. Lengyelország volt főpiacza, azt azonban nagyobb mértékben veszíti, elannyira, hogy például Varsó, mely még csak 1829-ben is évenkint 10.000 hordó gönczi hegyaljai bort fogyasztott el, az 1830-iki forradalom óta alig fogyaszt el 2500-at évenkint. És minekünk magyaroknak örök önszerencsétlenségünk volt, hogyha elvesztettünk egy piaczot, sohasem kerestünk mást helyébe, hanem a régi jó idők panaszos emlegetése közt ültünk, mint a szénára fektetett eb, vermeink zárkövén, vagy pinczéink ajtajánál; hagytuk megdohosodni gabonánkat, megeczetesedni borunkat; vártuk, mint Izráel a mannát, ki borunkat, buzánkat féláron elvigye; s csak fogyott, csak fogyott, míg végtére sem pénz, sem posztó; vagy pedig eladtuk előre aratásunkat, szüretünket, mert különben föld, szőlő parlagon marad. Néhány ember meggazdagodott, de egész vidék elszegényedett.
Ugy látszik nekünk, hogy a természet által különösen földmívelésre utasított nemzeteknél, kivált ha geographiai helyzet s históriai események által sok időn át mintegy csigaszerű magábavonulásra voltak kárhoztatva, a kereskedés szelleme nehezen ébred; e nélkül pedig saját zsírjába fulladó szegény marad örökké a legtermékenyebb ország is. E szellemhiányból ered az, hogy mi nem keresünk piaczot termesztményeinknek; miből aztán önként következik, hogy ingert sem érzünk többet és jobbat termeszteni. Most, miután Smith és Fergussen, Mill és Hume és Mac Culloch és száz »és« után a kereskedésnek egyedi és egyetemi jólétre, iparra, tudományra, művészetre, civilisatiora, mindenre, mi embernek kedves, Isten előtt jó, hatalmas befolyásáról immár senki sem kételkedik; most, miután alig vagyunk képesek megfogni, miként vehetett erőt egész nemzeteken a balgatag gondolat, hogy a mit egy nemzet a kereskedésben nyer, azt a másik elveszti; most, miután mindnyájan tudjuk, hogy a szabad kereskedés nem emel egy nemzetet a másik fölibe, hanem mindkettőnek jólétét s éldeleteit nagyobb mértékben megszaporítja, mint egyelőre gondoltuk volna, most, a fogalmaknak ily tisztulása után, alig tudja az ember, szégyenelje-e inkább, vagy csodálkozzék, hogy valaha oly törvényt lehetett hozni, mint például az 1504: 28. cz, mely szabad zsákmányra bocsátás büntetése alatt eltilt minden belföldit, eladás végett marhát kihajtani; de korántsem élelmi vagy tábori szükség tekintetéből, korántsem oly czélból, hogy a marhák ki ne hajtassanak, hanem csak a végett, hogy belföldiek által ki ne hajtassanak; mert az 1-ső §, egyenesen rendeli, hogy »ha külföldiek marhát akarnak venni, jöjjenek érte, miszerint ők s nem az ország lakosai fizessék a harminczadot«. Mintha bizony a vámot egy részben nem az eladó, ki vagyonáért annyival kevesebbet kap, másrészt nem a vevő, ki annyival drágábban veszen, fizetnék. De bármennyire nevetségesnek találjuk is az ilyen törvényt, annyi igaz, hogy a gyakorlati életben maiglan is erővel bír; mert mi ugyan termesztményeinknek piaczot nem keresünk. Ez pedig nemcsak a hegyaljai borról áll, hanem áll minden egyébről is. És mi ezúttal kereskedésünk egyéb akadályinak fejtegetését egy másik czikkre halasztván, jelenleg csak azon meggyőződésünket fejezzük ki, hogy minél inkább taglalgatjuk népgazdasági állapotunkat, annál erősebben hiszszük országunk egész termesztő körére általánosan kiterjeszthetni a meggyőződést, melyet bennünk a Hegyaljának szemlélete gerjesztett, t. i., hogy legnagyobb szükségeink közé tartozik oly valamely közvetítő mód, mely termesztményeinket egyenest a világpiaczra vigye s a termesztőket a vevőkkel közvetlen érintkezésbe hozza. Most három-négy kézen jutnak csak a fogyasztó kezébe termesztményeink; s ezen körülményt elég említenünk, hogy kitessék, mi kevés jut termesztőink kezébe abból, mit termékeinkért a vevő fizet. Tudva van a nemzet előtt, miként e szempont az, melyből Almási-Balogh Pál egy angol-magyar intézet létesítésére irányzott törekvésében kiindult. Munkálkodásinak végeredményét lapjaink előbbi számában szerencsénk volta közönségnek előterjeszteni; jelenleg magának Giffard úrnak felszólítását bocsátjuk közre, miszerint értesíti a nemzetet, hogy a magyarországi termékeknek a londoni piaczon eladását száztól 5 díj mellett magára vállalván, nagyszerű bizományintézetét megnyitotta. Tudjuk ugyan, hogy Kirk Henrik úrnak hasonló czélú vállalata némely részben nem épen alkalmas talán a termesztők tömegében egy hasonló irányú másik iránt nevelni a bizodalmat, de mi őszintén megvalljuk, hogyha egyszer ily férfiaknak, mint Gifford úr és társai, pénzforrásaik gazdagságánál, összeköttetéseik fontosságánál s a kereskedő világbani tapasztalásaiknál fogva sikerülend a magyar termékeket, melyek, mint magyar termékek ekkorig az angol kikötőkben egészen ismeretlenek voltak Britanniában megismertetni: a két kormány közti viszonyok kedvező conjuncturáinak hozzájárultával oly terjedt kereskedésnek kell a két nemzet között kifejlődnie, s a termékekben már is oly gazdag Magyarország, mihelyt egyszer megnyitva látván a világ piaczát, a biztos haszon érzetével ingert is érezend földjének s iparának rejtett kincseit kifejleszteni, termesztményekben annyira bevelkedhetik, miszerint nem egy, nem kettő, hanem 20–30 ily nagyszerű bizomány-intézetnek is egymássali becsületes versenyre bő anyagot képes nyujtani; s azért mi, távol a hiedelemtől, hogy az előzményeket nem biztatóknak tartanók, inkább szívből örvendünk, hogy máris két ház áll fenn, melynek egymássali becsületes versenye e vállalattól az általunk minden tekintetben oly méltán gyűlölt egyedárúság színét már kezdetben eltávoztatja. Örülünk pedig annyival inkább, mivel mind a két vállalatnak keletkezését alkalmunk lévén figyelmes szemmel kisérni; Kirk Henrik úrra nézve csupán azt sajnáltuk, hogy Balogh Pál úrrali meghasonlás után ez ismeretlen földön szerencsétlensége volt ép azon emberek körmei közé kerülni, kiknek ekkorig a termékeladás csaknem egészen kezeik közt volt és így nem lépvén közvetlen érintkezésbe a termesztőkkel, ismét a régi kezek közt sikamlott el minden haszon, melyet útjai- s módjainak szerencsésb választása mellett a termelőknek juttathat s ezzel vállalata iránt bizodalmat gerjeszthet vala. Mi tehát Gifford úrra nézve, ámbár egyrészről ezen előzmények miatt nem örvendhetett oly szives fogadtatásnak, mint a minőre e nemzet ismeretes lelkületénél fogva jogszerűen számolhata, épen ez előzményeket inkább kedvezőknek tartanók, mert ő neki jutott a szerencse más kárán okulhatni; midőn Kirk úr elég szerencsétlen volt csak saját kárán okulni. Azonban reméljük, ő is eljutott immár helyzetének ismeretére s így nincs egyéb hátra, mint szerencsét kivánni minmagunknak, hogy Gifford úr fellépésével az angol nemzetbeli internationalis közvetlen kereskedés első kapcsai immár megforrasztvák; a többit, csak ne hibázzék egyik részről a férfias kitűrés, másikról az önérdeket józanul fölfogni tudás, az események hatalma előbb-utóbb kiküzdi minden bizonnyal. Vannak ugyan külkereskedelmünknek más egyéb akadályai is, melyeknek elhárítása egyrészről nem egészen tőlünk függ, de van sok, mi egyenesen csak mitőlünk függ. Mindkettőről megmondjuk közelalkalommal nézetünket; most két figyelmeztetéssel zárjuk bódító fejfájás közt írott sorainkat: 1. hogy Gifford úr vállalatában nincs semmi egyedárúság eleme; ki vele összeköttetésbe lép, teljességgel nem kénytelen magát kötelezni, hogy neki tartozzék átadni jövendőben is termesztményeit. 2. A nemzet becsülete s az önérdek józan értelme nevében szabad remélnünk, hogy elmultak az idők, midőn a kenderköteg közepén tégladarabok, a gyapjúzsák belében dögbőr-hulladék kevertetett. Ily gazemberek ellen, kik ostoba csalárdságuk által hazánk hitelét s hitelével jövendőjét koczkáztathatnák, ma már a nemzeti indignáczió – meg vagyunk győződve – minden kitelhető súlyával kelne föl.
