A védelemmód.*
A védelemmód.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 55-ik számából. K. F.
Mondók, hogy némely kérdést kell megfejteni, miután Nyáry Pál indítványát a védelem iránt elvben jónak vallottuk. És pedig legelőbb is szükséges megvizsgálni: nem haladja-e ezen indítvány a törvényhatóságok statutumi jogának körét? Mi erre teljes meggyőződésből »nem«-mel felelünk. Okaink a következők: Nincs pozitiv törvény, melyet ez indítvány elfogadása sértene. A törvényhatóságoknak pedig alkotmányos jogaikhoz tartozik, törvénynyel nem ellenkező statutumot alkotni; tartozik pedig kétszeresen: midőn Isten és természet törvényével, sőt a positiv törvények szellemével is egybehangzólag az igazságszolgáltatás érdekében alkotják. Bármennyire felcsigázzuk is emlékező tehetségünket, nem tudunk törvényt, mely a büntetőjogilag vádlottaktól a védelmet megtagadná; ellenben mindenütt világosan kifejezve találjuk törvényeinkben az óvatasságot, mely gondoskodni parancsol, hogy az ártatlan ne büntettessék. Idézhetnénk e részben igen sok törvényeket, ha meg nem emlékeznénk, hogy nem könyvet, hanem hirlapot írunk, melynek körébe a cathedraticus fejtegetés nem tartozhatik. Azért csak kettőről teszünk említést. Egyik az 1514: 13. t.-czikkely; ezt azért idézzük, mert oly időben hozatott, melyben Dózsának dühöngő csordái felforralták a szenvedélyeket, míg a törvényhozók szellemi hangulata sokat hasonlítana ahhoz, melyet az 1831-iki borzasztó események után egy megye rögtönzött törvényszékeinél tapasztalánk; s az ily hangulatban hozott törvény mégis azt mondja: »gondoskodni kell, hogy ártatlanok ne büntettessenek«. Ám gondoskodjatok, hahogy védelmet nem engedtek! A szőrszálhasogató casuistica korában, midőn angyali tanárok egész foliantokat írtak a kérdésről: hány angyal tánczolhat egy tűhegyen, a nélkül, hogy egymásba ütközzék? Ama casuisticus kórban a Rota Romana kérdést kapott az egyházi törvényszékektől: valjon, ha megtörténnék, hogy az ördög törvényszék elébe kerülne, kellene-e neki védelmezőt engedni? miután tudva van, hogy egész lénye vétek és gonoszság. S a kérdés »igen«-nel fejteték meg; mert – úgymondának – a beszámításnak az ördögnél is lehet fokozata: igazság szerint tehát tőle sem lehet megtagadni a védelmezőt. Valóban, még a legjobb törvény is emberi mű; emberi műre pedig Isten kezétől van felütve a tökélytelenségnek bélyege. Megközelíthetjük végetlenségén át a tökélyt, s e végetlenség nemünknek nemes levele: de el soha nem érhetjük. Azért még a legbölcsebb törvények, kezeltessenek bár oly bírák által, minőket csak az arany képzelgés ismer, sem lesznek képesek eszközleni, hogy az ártatlanság néha véteknek ne lássék, s a törvény súlyos keze ártatlant is ne sujtson. De ép ezért kötelesség óvatosnak lenni, ép ezért kell mindent, mi a büntetőjog főczéljával, a bűnösnek büntetésével megegyezik, segédül venni: hogy a tévedés legalább minél gyérebb legyen; és pedig tévedhetünk ártatlant bűnösnek és lehet bűnöst bűnösebbnek tartva tévednünk. – És azért van szükség a védelemre. »Adsit regula peccatis, quae poenas irroget aequas; ne scutica dignum horribili sectare flagello«; mint a költő szól. A másik törvény, melyet idézni akarunk, az 1791: 41. t.-cz.; és jól jegyezzük meg, az 1791-ki törvények azok, mik a büntetőjogi eljárást ideiglen szabályozák. Itt e czikkben pedig megengedtetik, hogy a kik József császár büntetőjogi rendeletei (Sanctio criminalis) szerint fogságra itéltettek, legyenek bár nemesek, avagy nemetlenek, ügyvédők vagy a tiszti ügyész által, kinek a pártfogas kötelességében áll, ügyöknek új fölvételét sürgethessék, s ha tetszik, magokat ujólag is védelmezhessék. Itt tehát ki van mondva az ügyvéd választásnak, ki van mondva a védelemnek s védelmezésnek törvényessége; nem is lehet pedig ellenvetni, hogy ez csupán a »Sanctio criminalis« szerint elitéltekről szól, mert a mit a törvényhozás ezektől nem vélt megtagadhatni, még kevésbbé tagadhatná meg azoktól, kik sem e szerint, sem más szerint még el nem itélvék; a minthogy a tek. kir. táblának lapjaink 20-ik számában közlött itélete a védelem s védelmező hiányát csakugyan hibának, fogyatkozásnak s törvénytelenségnek vette, ámbár az ott szóban forgó eset sem volt a »Sanctio criminalis« szerint itélve; s ha valaki ellenvetné, hogy ott írott perről, itt pedig csak rövid eljárásról van szó: kérnők, emlékezzék meg, miként a törvény lelke, mely az ártatlanokat a büntetéstől óvni akarja, véleményünket a rövid eljárással végezni szokott ügyekre nézve még inkább erősíti; mert az írott perek némely eseteiben a fölebbvitel egy biztosítékkal többet nyujt a törvény czéljának elérésére; de amazok minden biztosítékban megfogyatkozvák. Ha mindezekhez hozzá vesszük: miképen az 1836: 10. t. cz. 5-ik §-a az önkénytőli mentesség elvét, a földesúri viszonyokon túl is, minden tekintetben kimondotta: ennek tehát alkalmazása a törvényhatóságoknak kötelességökben áll; ha megfontoljuk, hogy a megyék, a törvény korlátain belől, tisztviselőikre s törvényszékeikre nézve organicus szabályozásokat folyvást gyakorolnak, sőt még itt dolgozó-, amott magánfogházak építgetésével a büntető rendszeren gyökeres módosításokat jogszerűen tesznek: lehetlen meg nem győződnünk, hogy Nyáry Pál főjegyző úr indítványa a törvényhatóságok hatalomkörébe tartozik. – Most már önként következik a második kérdés: miként történjék a védelmezés? – Igénytelen nézetünk szerint mi ekként látjuk a két végpontot: Minden megyének főügyésze vádló: legyen hát minden megyének első alügyésze, vagy váltogatva alügyészeinek egyike védlő, és soroztassanak ezen védlők sorába más ügyvédek is, kik az emberbaráti szolgálatra magokat önként kötelezik, s hűséget és törvényességet esküvel fogadva, midőn a vádlottat védelmezik, egyszersmind önmagokat az ügyvédi hivatás magasabb polczára, nemesebb részébe felküzdik, és föl magokkal a polgári társaságban oly nagy fontosságu ügyvédi kart, melynek tekintetét a pervadászó zug-rabulák naponkint mélyebbre sülyesztik. És s legyen bár így, legyen a tiszti ügyészekre szorítva, a mint a vádló ügyész jelen van a törvényszéken, úgy legyen jelen a védlő is; ez aztán magától leendő, vagy az elnöknek benyujtandó kérdések által ép úgy, mint a vadló befolyással lehet a vallatások vezetésére, kérést tehet az iránt; mit az igazság kipuhatolására szükségesnek lát; és miután a vallatások bevégezvék, s vádját a vádló szóval előterjeszté, a védlő viszont szóval rögtön védelmet mond, és a törvényszék itél. Ez a javaslat nadir pontja; mert fel van téve, hogy a védlő a vádlottal, vallomásának hitelesítése előtt nem beszél. – A zenith-pontot pedig így gondolnók: mihelyt bűngyanu miatt letartóztatás végett valaki a megyeházához behozatik, a várnagy, vagy porkoláb, vagy miként nevezik, midőn a foglyok lajstromába beírja, egyszersmind megkérdi: van-e ügyvéde? s ha van, azt külön rovatba följegyzi; ha nincs, fölolvassa, szabad választás végett, előtte a védlő ügyvédek lajstrómát, s a nyomban bejegyzendő választásról a törvényszék elnökét, a vádló tiszti főügyészt s a választott védlőt értesíti; ha pedig a fogoly választani nem akarna, e körülményt az elnöknek tudtul adja, a ki védlőt rendelend. – Ezzel a védlőnek joga, sőt kötelessége származik a vádirományokat megtekinteni, a fogolylyal szólani, a mentő tanúkról s védeszközökről gondoskodni, hol a törvény engedi, kezességre bocsátást eszközleni, különben pedig gonddal lenni, hogy az ügy eldöntése ne késleltessék és midőn az itélet órája elközelgetett, védelmezni a vádlottat, miként fentebb mondottuk. – E két végpont között forog nézetünk szerint az alkalmazás. Mi az utolsót fogadnók el. Vannak, kik ellenvetik: hogyha vallomásának hitelesítése előtt a vádlott ügyvédjével tanácskozandik, hitelesítéskor minden vallomást visszahuzand. De mi ez ellenvetést nem találjuk igen fontosnak. Alapszik ez némi bizalmatlanságon, mely az »ügyvéd« szó alatt egy szőrszálhasogató furfang-rabulát képzel, ki a vádlottnak majd mindenféle rossz tanácsot ad; azonban midőn az ily gyanusítást általában lehetlen nem rosszalni, midőn lehetlen meg nem győződni, hogy az institutiónak, melyről most szólunk, hasznai között ama jótékony hatáson túl, mit az igazságszolgáltatásra gyakorolna, talán épen az ügyvédi kar jellemének nemes kifejtése a mellékhatások legfontosbika: csak azt legyen szabad kérdenünk, miképen áll az ellenvetés oly helyütt, hol a vádlottak gyakorlott bűnhősök közé, mintegy vétek, ármány és hazugság iskolájába járatnak, s ez ellen nem bizalmatlankodunk; de a művelt ügyvéd ellen, ki eskü mellett szolgál, ki felett a nyilvánosság őrködik, kinek becsületét minden nemtelen lépésektől szeplőtelen épségben tartani élte szerencséjének érdekében áll; egy ily férfiu elleni bizodalmatlanságból tagadjuk meg azt, mit az örök igazság; Isten törvénye követel! Aztán hiába, Uraim, hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a faggatórendszer fölött, mely vallomások kicsikarására építi az igazságszolgáltatást, ép az igazságszeretettel karöltve járó szelíd erkölcsiség maholnap bizonyosan pálczát törend. Lám! az angol-szász népfajnál Európában úgy, mint a világ többi részeiben, korlátlanul divatozik az elv, hogy a vádlott nemcsak minden megszorítás nélkül tanácskozhatik ügyvédjével, de még a bíró által világosan is figyelmeztetik, hogy vallani vagy nem vallani, s a kérdésekre felelni vagy nem felelni, avagy úgy felelni, miként legjobbnak látja, teljes szabadságában áll; hogy hallgatás, vagy nem vallás miatt semmi sérelemtől nem tarthat, s azért beszédeit jól megfontolja, nehogy magának ártalmára legyen; mind e mellett az igazság ép úgy, sőt talán bizonyosabban kisül, mint azon országokban, hol minden törekvés a bűnvallomások kicsikarására intéztetik; és személy- s vagyonbeli bátorlét is képes az egyenvonalt akármely nemzettel kiállani. Bár nézzük, ha úgy tetszik, Angliát. Egy részről a közszabadságnak tág köre, a birtokegyenetlenség, a nagy városok és számtalan gyárak; más részről az idegeneknek minden világrészekbőli összesereglése, kiknek sem útlevélre nincs szükségök, sem az országból ki nem utasíttathatnak, – mind ez mennyire növeli a vétkek számának lehetségét! s mégis a közbátorság és törvényes rend ép úgy fentartatik, mint másutt akárhol, a nélkül, hogy tizedrésznyi elfogatás történnék, s a mi kevés történik, felényi ideig is tartana, mint minálunk, és a nélkül, hogy a titkos faggató-rendszernek csak árnyékát is ösmernék. – Véleményünk mellett tehát törvényünk szelleme, véleményünk mellett a tapasztalás és az élet szól. Azonban kinek a zenith nem tetszik, álljon a nadir pontjához; – ez is végetlen nyereség. Az acta kórságos faggató-rendszer ép azon ok miatt, melynél fogva a fölebbvitelt minden perekre ki nem terjesztheté, az írott perlekedést sem vala képes mindenre kiterjeszteni. Igy maradott meg szerencsénkre épségben a horogkapocs, melyhez a régi jogot az újkor fejleménye szerint hozzáköthetni. És érezni fogja mindenki, hogy ezen egy lépéssel a nyilvános és szóbeli eljáráson sarkalló procedurának, mely némely lényeges részeiben megyékben jelenleg is megvan, tökéletes modorbani törvényesítését nem kis hatással előkészítők.
