Védelem és nyilvánosság.*
Védelem és nyilvánosság.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 54-ik számából. K. F.
A büntetőperekbeni eljárás egyik alapelvének az esküdtszékeket óhajtjuk. Szabad legyen ennek folytán megmondanunk, hogy ez egy másik alapelvet feltételez, melynek amaz már csak képlete, eredménye s ágazata gyanánt jelenik meg; és ez: nyilvánosság és szóbeli eljárás. Hahogy a büntető-törvénykezés históriáját írnók: megtudnók mutatni, miképen nem volt szabad nép, melynek rendszeréből e kettő egykoron hiányzott volna. És elkövetkeztek az idők, mikor a sötétség közepette itt az ármány malomkövet, amott a hatalmas kardot vetett a mérlegserpenyőbe és a másikban két puszta szócska: »jog«, »emberiség« nem ritkán a légbe billent. – Ekkor a büntetőtörvényszolgáltatásból száműzeték a nyilvánosság és a szóbeli eljárás is. Csak kevés népek maradtak a jogeszméknek asylumai (mert jog és szabadságnak minden időben volt asyluma), és ezek után legszerencsésebbek, kiknél a törvényben egy-két horogkapocs épen maradt, melyhez a régi jogot az újkor gyaluló fejleménye szerint hozzáilleszthetni; mert így elnémulásra kárhoztatvák, kik a korszellemet sületlen elménczséggel korszellemnek csúfolva »feszítsd meg«-et szeretnek, a mi új, kiáltani. – Ezt nem tehetik oly eszméknél, melyekről a törvényekből megmutathatjuk, hogy nem új lények, miket teremteni, hanem csak aluvók, kiket ébreszteni kell. – És itt fekszik oka igéretünknek, hogy elmondjuk, mit a büntetőtörvénykezés körében a közelgő országos nagy munkát előzőleg teendőnek vélnénk. – És az időkben egy sajátlagos ösztön van, mely a kor szükségeinek mezejére késztet sok külön erőt; és az ember gondolkozásában szilárdul, meggyőződésében erősödik, ha ily mezőn a gondolatban másokkal is találkozik.
Nyáry Pál főjegyző Pest vármegye mult közgyűlésén indítványt tőn, hogy a rövid úton itéltetni szokott büntetőjogi esetekben a vádlottak szintúgy, mint perekben szokás, ügyvédek által védelmeztessenek. Az indítvány küldöttséghez lőn utasítva, keblünkben azonban több mint egy oldalról visszhangra talált; legyen hát szabad sajtó útján is eszmecserére egy kis alkalmat nyújtani.
Hogy a személybiztosságnak emberi gyarlóság s emberi kény ellen, mely bíróban is (minthogy ember) létezhet, kezességre van szükségre, azt minden törvényhozás elismeri, és e garantia időkülönbség szerint különbözőkben kerestetett. Kezdetben a nyilvánosság s a szabad szónak védereje volt a kezesség; utóbb, midőn ármány és hatalom, mikről fentebb szó vala, e két ellenőrt a törvényszékből kiszorították, helyettök a fölebbvitel nyújtatott. De a poros akták soha sem adják vissza híven az élet eleven képét; soha sem adhatják vissza, habár stenograph tesz föl minden szót, s Daguerre heliographja ragad meg minden arczvonást; és pedig – boldog Isten! – miként készül el gyakran ez aktatömeg! Minőkre nem emlékezünk, kiknek valaha alkalmunk volt ilyen perekből itélet végett kivonatokat készítni; s maga e szó »kivonat« – –– – de hagyjuk ezt most; elég hogy a fölebbviteli kezesség elégtelennek már csak az által is bebizonyodott, hogyha csak egy főtörvényszék helyett 10–12 nem állíttatik, mindenkit, ki előbb a nyilvánosságban és szóvédelemben részesült, a fölebbviteli garantiában részesíteni úgy szólván lehetlen volt. Ámde, Uraim, törvényhozóink érezték a dolog fontosságát, törvényeket alkottak és esküt vőnek e törvényekre királyaiktól, mik nemes és nemzetes személyeinket minden önkénytől biztosítanák; nem lehet egy bűnper, legyen bár egy órai fogság, avagy 100 frt birságfizetés; hogy körül ne sánczoltuk volna magunkat a formalitások védelmeivel, fenn ne tartottuk volna fölebbviteli jogunkat a leg- és legfelsőbb törvényszékig; és ez helyén van, ezt őseink jól, bölcsen cselekvék; de már az, hogy míg magokat és maradékaikat még csak egy bírói pirongás ellen is mindennemű védperekkel körülsánczolák: a többi népnek igazságszolgáltatási képességül majd semmit sem nyujtottanak; hogy magunk egy órai fogság ellen a hétszemélyi tábláig appellálhatunk; nemetlen polgártársunk ellenben csak akkor, midőn halálra itéltetett, s a királyi táblához is csak 3 éves fogság s egyszeri 100 bot esetében; ez, Uraim, szennyfolt nemzeti lobogónkon, melyet nem siethetünk eléggé letisztítani. Hogy őseink az uradalom parancsszavával mondák e honban: »Domini est terra et plenitudo ejus«; hogy a fénypolczokat s a hivatalok méltóságait magoknak megtarták, mindezt, s még más igen sokat, sajnáljuk bár, de meg tudjuk fogni; de hogy a miben igazságszolgáltatási kezességet kerestek, azt másoktól megtagadták, ezt megfogni nem tudnók, ha eszünkbe nem jutna, hogy oly időkről van szó, melyekben az igazságszolgáltatás is azon elaljasodásban részesült, melyet a közsötétség, tudatlanság és egyes hatalmasok, vagy egyes osztályok túlnyomó befolyása egyéb közintézetekre is kiterjesztett. »Igen, – mondjátok – de miként győzne e vagy ama bíróság, ha minden crim. pör felebb vitetnék.« – Szomoru állapot, Uraim! – árva lelkemre mondom, szomoru állapot; – hol a törvényszolgáltatás ily szempontokból intéztetik; és ha csakugyan igaz, hogy a fölebbvitelt így nem győzhetné: kérdjük, minő jog s igazság szerint történhetik, hogy a 3 napi fogságra itélt nemes úr perét megvizsgáltathatja, de ama nem nemesét, ki vasban, közmunkával, hetenkint két napi bőjttel szenvedendő 2 3/4 évi fogságra s félévenkint 50 botra itéltetett, felülvizsgálni ideje nincs? És ha csakugyan igaz, hogy nincs: úgy ez csak oda mutat, miképen az institutio hibás; s másutt kell keresni segedelmet. – Azonban ez csak törvényhozás útján történhetik; addig vigasztalhatnók az illetőket azzal, hogyha fölebbvitelben nem részesülhetnek is mások, mint kikre az 1832–36-ki törvény egy kis engedélyt szivárogtatott, de legalább részesültek védelemben; és mi nem akarjuk említeni, hogy e védelem tíz eset közül ötben valóságos satyrája a védelemnek, és nem akarunk emlékezni azon bűnperre, melyről a tek. kir. táblának lapjaink 20-ik számában közlött itélete mondja; hogy a vádlottak közül ketten akasztófára, többen súlyos fogságra s testi büntetésekre itéltettek, a nélkül, hogy védelmezőjök volna, vagy védelmekre csak egy szó is beiktattatott volna; – nem is akarunk következtetést vonni, hogyha ilyesmi történhetett oly perben, melyről tudva volt, miképen felsőbb bíró elébe kerülve, a megrovást ki nem kerülheti: hányszor nem történik fölebb nem vihető esetekben? – Mindezen ellenvetésekkel önként felhagyva, csupán azt kérdjük: minő biztosítékot hagytunk meg azoknak számára, kiknek ügyei rövid úton itéltetnek el? Kiket több hónapos, gyakran egy-két éves fogságra és súlyos testi büntetésre kárhoztatnak, a nélkül, hogy valaha védelmezőjük volt, vagy védelemről gondoskodhattak, vagy gyakran vallomásuk hitelesítése előtt, midőn nyomban itélet is következik, sőt itt-ott itélet előtt, avagy csak azt is tudnák, hogy tulajdonképen mivel vádoltattak, vagy a bíróból is soha ki nem vetkeztethető emberi gyarlóság, indulat, szenvedély, érzéketlen elfásultság, minden vádlottban bűnöst képzelő szokásosság s a tévedésnek ezer nemei ellen legkisebb biztosítékhoz nyúlhattak volna? – csak egy pirongató szó ellen is mindenféle módon biztosíttatik. Vádoltatván, nyomozás történik ellene, s már ez alkalmat nyújt a védelemre; a nyomozás ügyészi véleményadásra kiadatik, közgyűlésen megvitattatik; – itt magát ismét védelmezheti, s ha bűnper határoztatott, ügyvédet választ, sok esetben vallatásra még csak föl sem szólíttatik, s végre ha 3 napi letartóztatásra itéltetett, fölebbvitellel él egész a hétszemélyi tábláig. – Állítsuk e képnek ellenébe a nemetlen vádlott sorsát, a mint az még mai nap is nem ritkán tapasztaltatik; ezt kisebb gyanura is befogatjuk, vasra veretjük, itt a kőbányában, ott kitudja miben megdolgoztatjuk; végre hónapok mulva egyszer felhozatjuk: vallomását, mi azonban igen gyakran vallomásának nem is árnyéka, felolvassuk; néha, de nem mindig egy-két tanuval – kiről hogy tanu, előbb semmit sem tudott – szembesítjük; s ezzel a nélkül, hogy a földkerekségén egy szó emelkednék védelmére, elitéljük; s ha itéletét halván, szólni akar, értésére adjuk, hogy minden beszéd haszontalan. – Igazság és emberiség oly hatalmat gyakorolnak az ember fölött, hogy midőn igazságtalanul tőn, legalább színét akarja megmenteni, és szépen hangzó szavakban keres mentséget, hahogy a dolog menthetetlen. Szoktuk ugyanis ellenvetni, hogy a bíró részrehajlatlanul tartozván az igazságot keresni, kipótolja a védlő hiányát. Ha istenek ülnének bírói széket: elfogadnók az ellenvetést; de emberekről annál kevésbbé fogadhatjuk el, minél régebben bíró valaki; mert – miként már többször mondottuk – ember szíve megkövesedik az örökös nyomor szemléletén, és annyi gazemberrel van dolga, hogy végre hinni kezdené, mindenki gazember, a kivel dolga van. – Azonban halljuk, mit mond erről Livingston. »Törvényünk elméletében bíráink a vádlott ügyvédeinek tekintvék; gyakorlatban – igen kevés tiszteletre méltó kivétellel – a legbuzgóbb vádolók. A büntetőjog helyes elvei kivánják, hogy egyik se legyen. Tökéletes részrehajlatlanság e kötelezettségekkel össze nem fér. A jó bírónak soha sem kell kivánnia, hogy a bűnös büntetlen maradjon; sem álirgalom, sem helytelen szigorúság ne vezérelje itéletének rendíthetlen egyenességét; nyugodt, ha fontolgat; szilárd, midőn határoz; türelmes, ha igazságot fürkész; hűn ragaszkodó, ha föltalálta; – ilyen legyen a bíró, s benne urbanitás méltósággal, minden gyanút haladó becsületesség tudománynyal egyesüljenek; az ilyen bíró pártfogója lesz a vádlottnak, de nem ügyvéde; bírája, de nem vádlója; nem lesz egyéb, mint a törvény szent akaratjának organuma. Ellenben szállítsátok le a bírói padról az ügyvédi székre, keverjétek össze az egybe nem férő két külön pálya kötelességét, és nézzétek meg, minő bírót teremtettetek.«
Ez, úgy véljük, elég eloszlatni az egyetlen ellenvetést, mit a szavakkal csillogó áltheoria előgördíthet.
