Birtokaristocratia.*
Birtokaristocratia.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 96-ik számából. K. F.
A naponként élesebben kitűnő politikai szinezetek egyhangúlag mondják, hogy az átalakulás korszakát éljük, vagyis – miként nemrég mondatott – »honunk a mult századok elavult formáiból kivergődni s az idő s körülmények kellékeivel magát összhangzásba tenni törekszik«. Ezt igaznak vallja minden szinezet, ez tehát a nép szava, miről írva van, hogy: Isten szava. Ebben ki van a czél, ki van az irány fejezve, mely felé politikai életünk minden léptének gravitálni, ez a »kibleh«, mely felé fordulnunk kell, mint Mecca felé fordul az imádkozó muzulmán. Ha ez igaz és való, nem gondolunk ellenzésre találni, midőn az átalakúlás eme korszakában az idő s körülmények kellékeivel, a nyiltan vallott czéllal s iránynyal minden törekvés merőben ellenkezik, mely a helyett, hogy az osztályzatokat egybeforrasztani, hogy az érdekek szertevonulása által szakadozott nemzeti testet összeolvasztani iparkodnék, még azon túl is menve, mit csak imént elavultnak vallott, alkotmányellenes suprematia követeléseivel az osztályzati különbségeknek új meg új nemeit igyekszik felállítani. És pedig vannak, kik ezt cselekszik, vannak, kik bár magok in praxi alkalmasint kívül esnének az igényelt suprematiai qualificatio vonalán, elméletileg mégis oly tant hirdetnek, melynek tév doctrinái vészt rejtenének méhökben s különösen azon érdekeket, melyeknek legyezésére számítvák, veszélyeztetnék, hahogy nyilaik mindazoknál, a kik mellett szólani látszanak, mindazoknál is, kik ellen sokszor epés gúnynyal szólanak, a felvilágosodott józan értelem, jogszerűség s politikai bölcseség paizsán meg nem törnének. Ekkorig nép és nemzet között jogtanilag különbség vala, s hogy e két nevezet nem egyértelmü, hogy a jog és érdekegység hatalmas kapcsa még ma is jámbor óhajtás, ezért vagyunk így, a mint vagyunk, hogy átalakulásról kellene gondoskodnunk; de bár nép s nemzet között egység nincs, ekkorig alkotmányunk szerint legalább az aristokratiát egy testnek hittük, melynek körében törvény szerint jogban különbség nincs, s ha jogban nincs, politikai hivatásban sem lehet. És mi – szegény tévelygők – azt gondolók, ép ezen egység, jogban, hivatásban teszi lehetségessé az átalakulás békés, nyugalmas processusát, mert a magyar aristocratia eléggé számos, hogy a sánczokon kívül esők érdekeivel igen sokakban találkozzék, mely találkozás megannyi horogkapocsnak tekinthető az összeolvasztás nagy munkájában. Majd ismét azt gondolók, oly időt élünk, melyben az értelmességnek szava van, bárha nem kastélyból szólal is föl; azt gondolók, hogy midőn arról van szó: mi jó, mi nem jó; mit kell, mit nem kell tenni, ok harczoland oknak ellenében, nem pedig gyermeki dacz, mely így kérkedik: »legyen bár jó, én még sem teszem, mert Te javaslád«, azt gondolók, nincs senki közöttünk, ki Brennus-ként kardjának (vagy akármi súlynak, legyen bár birtok avagy más súly) mérlegbe vetésével akarná dönteni a kérdéseket, miknek csak jogszerűség s ennek körébeni józan politika által kellene dönteniök. Mindezeknél fogva megemlékezénk, miként a magyar aristocratiában vannak nagy és kis urak, van fő, van közönséges aristocratia; de oligarchiáról törvény s alkotmány semmit sem tud, s ha nemzetünk leélt viszontagságai közt ily vágy mutatkozott, az egész nemzetnél mindig a leghatározottabb ellenzésre talált s vagy engedni vala kénytelen, vagy a hont s a királyt veszélybe dönté; és ha ez emlékezet folytában lelkiismeretünk mélyében önmagunknak kérdést tevénk, kik hivatvák honunkba az átalakulás munkásaivá? Keblünkön átrezgett a meggyőzödés, melyet már máskor is nyiltan kimondánk s kimondunk most is, hogy hivatva van: általában a honszeretet szent érzelmeivel s kölcsönös türelem indulatával ikerített értelmesség, bárhonnan, bárkitől jöjjön; mert a bitorlott reputatiók ideje lejárt s ész a hatalom, ész és tudomány, mely privilegiumot nem ismer, s melynek valamint az istenszeretet csillagos mennyezetü nagy templomának ajtai nyitvák minden halandó előtt, ki parányisága szerény körében is emberi méltóság indulatával érzi keblében az istenszikra szelíd melegét: hivatva van tehát ész és értelem általában is; de mivel körülményeink természetében fekszik, hogy a békés átalakulás csak a fennálló alkotmányos formák körött történhetik, különösen hivatva van az ész és értelmesség a magyar aristocratia egy és osztatlan testületéből, melyben minden érdek találhat s talál képviselőt. E nézet mellett azonban nyiltan kimondjuk – örökké elevenen áll emlékezetünk előtt, hogy a jogszerűség, civilisatio s alkotmányos élet legfőbb faktorát a nemzeti erő valódi megtörhetlen magkövét, a középrendben keresendőnek mutatják a történetek évkönyvei, azon középrendben, mely nem áll oly magasan, hogy osztályzati érdekeit a nemzeti tömeg érdekeivel ellentétben képzelné, s azért mások fölött kény és kedv szerint uralkodni vágynék; nem áll oly alant, hogy mások suprematiai vágyának eszközeivé alacsonyulna; mely szerény szükségeinek szerény vagyonában, vagy munkás szorgalma gyümölcseiben kielégítésre talál, s függetlenségének alapját önkeblében lelvén föl, magát sem pénzért, sem csillárokért árúba nem bocsátja; mivel pedig aristocratiai alkotmányunk mellett a privilegiált osztályok sánczain kívül e középrendet hasztalanul keresnők, azt egyedül a középrendü nemesség soraiban véltük föllelni, azon középrendü nemességben, melynek politikai cselekvősége a municipális élet körében forog, melyet mi e szerint a közvélemény képviselőinek tartunk, oly képviselőknek, kiknek szemei előtt a municipális rendszer a haladás érdekeivel testvéri kapcsolatban áll, kik tehát a kettővel együtt, nem egymás ellenében, élni tudnak, szeretnek, akarnak is. Azonban midőn a középrendü nemességben ennyi erőt helyezünk, azt korántsem osztálykülönzési, hanem inkább egybeforrasztási szempontból tesszük, nem felejtők és soha sem fogjuk felejteni, hogy a nemesség egy és osztatlan; nem felejtők, hogy e nemzet élete históriai alapokon nyugoszik; s azért fejeztük ki mindjárt hirlapszerkesztési pályánk kezdetén, hogyha oly név tünik föl e nemzet előtt az életben, melyhez nagyszerü históriai emlékezetek csatolvák, a közvélemény őt bizodalomteljesen fogadja vezérévé s kétszer meleg lelkesedéssel követendi az ős neveket a béke útján, miként egykor ősei követék a harcz mezején; ha tudniillik nem követelnek imperatori igényeket, miknek ellenében minden másokra csak hallgatag engedelmesség vár; ha őszintén összeolvadnak a közvéleménynyel, melyről gróf Széchenyi már évek előtt mondá, hogy e honban már van, s hogy tanácsosabb azt követni, mint neki ellenszegülni. Mi úgy vélekedünk, hogy dicső szerep az, mely e nézet szerint a históriai nevekre várakozik, csakhogy senki ne vélje, mintha e szó »históriai név« a fő aristocratiával, vagy épen a gazdagsággal egyértelmü volna; mert ez utóbbit az alkotmányos lét szellemi részeiben faktornak részünkről elismerni soha sem fogjuk, hanem nyomadéknak igenis, melynek értékét azonban a személyesség föltételezi; az elsőben pedig vannak oly nevek, mikhez vagy semmi, vagy csak kedvetlen históriai emlékezet csatlakozik; ezek birjanak bár terjedelmes uradalmakkal, a nemzet bizalmára foglalót még nem nyujtottak; s ha észnek, értelemnek, hazafiságnak s a municipális élet körében nyilatkozó közvéleménynek ellenében csupán gazdagságuknál fogva igényelnének túlnyomó suprematiát, szerepök Brennuséhoz hasonlítna, ha hátok mögött győztes gallusok, előttök legyőzött rómaiak állanánk; de minthogy sem az, sem ez nem így van, csak sajnálkozással találkoznának.
Ez a mi véleményünk a kérdés iránt: hogy kik hivatvák honunkban az átalakulás munkásaivá? Ennek ellenében legközelebb egy egészen új doctrinát hallottunk, azt: hogy a fekvő birtoknak kell átalakulásunk processusában túlnyomó befolyással birnia; és ámbár minden gyermek tudja, miképen a birtok-aristocratia nem egyéb, mint a pénzaristocratiának egyik neme: mégis mivel ez utóbbi szó hazánkban – s méltán – gyülöletes, a magyar alkotmány szellemével merőben ellenkező doctrinának azzal akarnak bemenetijegyet szerezni, hogy azt mondják: »a birtokaristocratiának a pénzaristocratiával semmi köze«, s a mi még ennél is különösebb, a fekvőbirtok túlnyomó befolyásának hasznait Anglia példájával akarják igazolni; csakhogy mondhatlanúl rossz kútfőkből meríték példájokat, minthogy a dolog Angliában merőben, de merőben ellenkezőleg áll, mint ők állítják. Itt már nem vélemény, melyben különbözhetünk, hanem históriai tény forog kérdésben; s mégis csak különös gondolkozással lehet a statushistóriai tudományok ismerete felől hazánkban, ki oly tényt állít föl, melyet egyhangulag megczáfol a história:
