Választási rendszer városokban*
Választási rendszer városokban*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 94-ik számából. K. F.
Miután meg lesz határozva, kikből áll a városi polgárság összege, Werbőczynek ama civium unitása, melyet s csak egyedül ezt – őseink a magyar alkotmány bohózatának negyedik oszlopául fogadtak, önkényt következik a választás kérdése, minélfogva a polgárság az országos törvényhozásban aránylag képviselve legyen, a városi beligazgatásban pedig kellő befolyással birhasson. Már megmondottuk, hogy nézetünk szerint, az országgyűlési követeknek az összes polgárság által kellene választatniok, mert mi maiglan is úgy vagyunk meggyőződve, hogy a hol törvényhozási képviseletről van szó, ott az 1812-iki spanyol alkotmányszerü indirect választási diluitio nem egyéb, mint a népképviselet mystificatiója. Mikor eredett még e választási rendszerből oly törvényhozás, melyet a tények a nemzeti közvéleménynyel összhangzónak mutattak volna? De mondottuk azt is, hogy az országgyűlési követeken kívül, még a városi képviselőknek is az összes polgárság által kellene választatniok; mely képviselőtestület a tisztviselőkkel egyetemben megyeközgyűlési szerkezettel birjon, s mint ilyen a megyei közgyülések minden jogait és hatóságát gyakorolja.
Itt mindenek előtt meg kell jegyeznünk, hogy nézetünk szerint e képviselőtestületnek oly számosnak kell lenni, miszerint egyrészről a polgárság benne mindennemü érdekeit képviselve feltalálhassa, másrészről magok a választottak is az időknek minden viszontagságain a nemzetélet jó s balszerencséjén keresztül önmagokból annyi erkölcsi önállást meríthessenek, a mennyi kell, hogy a városi gyűlések az alkotmányos jogok valódi rakományosainak, a királyi szék tehetős védjeinek s törvény és szabadság hatályos őrjeinek bizonyodjanak. Talán hogy városaink különböző népessége szerint 200 és 1000 közt lehetne a számnak forognia; mire nézve azonban biztos statistikai adatok hiánya miatt bajos határozottan nyilatkozni.
A mi már a választás módját illeti: szabad legyen erre nézve is a porosz rendszert megismertetnünk. Poroszországban a városi képviselők a szavazatjoggal biró polgárság által választatnak. És pedig, az 1808-iki rendszer útmutatása szerint, a 800 lakosnál kevesebbet számláló városok nincsenek választási kerületekre felosztva; a 800-nál népesebb városok pedig geographice több kerületekre osztvák, melyeknek azonban nagy városokban sem 1500-nál több, sem 1000-nél kevesebb lakost nem szabad számlálniok; kisebb városokban e szám 400 és 1000 közt változik. – A választandó egyedeknek száma ezen kerületek közt a szavazattal biró polgárság számaránya közt felosztatik, s a választás kerületenkint, nem pedig czéhek, rendek vagy testületek szerint történik, s tekintet nélkül állapotra s magánviszonyra, a választók egyedül mint a városi polgárság tagjai választanak. Ezen rendszabályt igen megegyezőnek találjuk az idézett királyi szó irányával, mely a volt városi szerkezet hiányai közé számítá, hogy a polgárok érdeke osztályok s czéhek szerint el volt darabolva. Azonban változás nem mindenkor javítás. Az európai életfejlemény kiáltó bizonyságot nyujt, hogy ipar és szorgalom a szilárdult sociális állapotban nemcsak kellő védelmet nem talál, sőt az anyagi érdekek talán túlnyomóssággal is dicsekedhetnek, különös szövetkezésekre tehát korántsem szorultak: Poroszországban mégis a testületi önzés szelleme rést tudott magának találni; minélfogva a választási mód 1831-ben oda változtaték, hogy az első törvényben világosan tilalmazott czéhek s osztályzatok szerinti felosztás s a választó polgárságnak foglalatosság vagy életmód szerinti széttagolása megengedtetnék. Mi szemünk előtt tartva, hogyha valamely nemzetnek, minden bizonynyal nekünk magyaroknak a javítva haladás ösvényén minden lépést akként kell intéznünk, hogy a szakadozott nemzet osztályai egybeforrasztassának, s magántestületek szűkkeblü érdeke a közérdeknek ellene ne szegeztessék, sőt inkább állapot, születés, vallás és személyes viszonyok a honpolgár magasztos nevezetében együvé olvadjanak, – a vezérelvül tűzött assimilatio s egy testté forradás érdekében óhajtjuk, hogy az életmód s czéhek és testületek szerinti elkülönözés szigorúan mellőztessék, s a választás kisebb városokban egyetemesen, nagyobbakban pedig városkerületenkint történjék.
A választási cselekmény részleteibe bocsátkozást nem tarjuk körünkbe tartozónak; de igen is ide tartozónak véljük két elvet kimondani. Egyik az: hogy minden választás a választók absolut többségének legyen eredménye, mert a választók összegét csak a többség személyesítheti, s a kevesebbségi választás – miként ezt a szegény hannoveraiak tapasztalák – nagyban-kicsinyben országgyűlési követ vagy városi képviselő választásánál, csak gúnynak valóság, jognak satyra. És így a kik absolut többséget nem, de mégis relativ többséget nyertek az első választáskor, azoknak új választás alá kellene nézetünk szerint bocsáttatniok. Másik az: hogyha már legyen a hatalmi elemek súlyegyenlítésének helyes vagy helytelen theoriája: legyen a lelki függetlenséget külviszonyokban kereső féltékenység, legyen a népműveletlenség ürügyét kizárásra használni szerető, de arról, hogy jog és szabadság által válik az emberfia leghamarabb éretté a szabadságra, örömest felejtkező nemakarás, legyen akármi jó vagy baltekintet, mely a városi fekvő vagyonnal nem biró polgároktól, a választási jog gyakorlatára bizonyos censust kíván: ebben béke kedvéért örömest nem ellenkezünk; különben is tudjuk, hogy e kérdés a határozatlanok közé tartozik, miszerint itt a census szükségét absolutisták és szabadságbarátok, amott pedig az általános választási jogot lángoló legitimisták s ábrándos republicanusok egyaránt védelmezik; és tudjuk azt is, hogy míg az octroyirozott alkotmányu badeni nagyherczegségben az 1831-iki községtörvény censust nem határozott, másrészről az alkotmányozó nemzeti gyűlés által hozott 1791-iki franczia alkotmány a választási jogot három frank adóhoz kötötte, sőt a republicanus Északamerikában is, például Vermont status semmi censushoz, Massachusets ellenben három font sterling (30 frt) tiszta jövedelemhez, sőt a rabszolgatartó földbőséges Virginia épen 25 hold föld- vagy városi házbirtokhoz köté a választási qualificatiót: ha tehát – a mint mondánk – e határozatlan szinezetü kérdésben a félemlékeny tartózkodásnak örömest engedünk is, de már azon divatos eszméhez, hogy a ki választó, az még azért nem választható, hacsak még bizonyos számu forintja nincs, véleményünkkel egyáltalában nem járulhatnánk. Értsük meg egymást. Vannak hivatalok, melyek a városi község vagyonát vagy jövedelmét kezelik, ezeknél igenis helyén lehet, helyén van, nem valamely általánosan kiszabott censust, hanem a kezelenendő vagyon arányához mért értékbiztosítást kivánni; de itt nem hivatalról, nem tisztviselőről van szó, hanem arról: valjon országgyűlési követté avagy közgyűlési képviselővé választhatás ne legyen e közös minden választóval, hanem még magasabb census által korlátozott? Mi e kérdésre kereken nemmel felelünk. Ám szabjátok meg a politikai nagykoruság föltételeit, melyek a státus terheiben osztozó lakost a status jogainak is részesévé tegyék, csak ne oly pénzaristocratiai gyűlöletességgel, mint ama nagy nemzet; mely 32 millió közül 180 ezernek ad választási jogot, s mégsem szégyenel népsouverainitással kérkedni. Mi azonban nem ismerünk képtelenebb gondolatot, mint azt, hogy valaki elég politikai érettséggel birjon képviselőt választani; de mivel nehány forinttal kevesebb jövedelme van, mintha annyival többje volna, képviselővé ne választathassék. Ily politikai jogdestillatiók mindig abnormis közállapotot idéznek elő. Ily képtelen kisérletek teremtik a Fourrier- s Owen-eket.
Még a városi képviselők gyűléséről kell egy-két szót szólanunk; nem formáiról, nem hatóságáról szólunk, mert ezekre nézve véleményünket elég határozottsággal kifejezettnek itéljük, midőn kimondók, hogy a városi közgyűlést a megyei közgyűléshez óhajtanók assimiláltatni; hanem szólani akarunk azon közérdekről, mely még az alkotmány érdekénél is fontosabb, se szóban fekszik: »nemzetiség«. Hazánk szépreményü ifjai legjeleseikének egyike, a már is sokat tehető, még többet igérő Gorove István, e napokban egy könyvet adott ki, ugyancsak e jellemző czím alatt: »Nemzetiség.« Az embernek örömében szive repes, midőn az utánunk következő nemzedékben viruló vállakon annyi érett fejeket lát. Még néhány rövid év, s a küzdelmek szakának munkásai korban s erőben meghanyatlanak, de a halhatatlanság előizletét kell majd érezniök hanyatlásukban, midőn életerősen látják növekedni a csemeték erdejét, melynek magvait annyi küzdelmek közt szórogaták. De semmi sem nyujt oly biztos kilátást nemzetünk jövendőjébe, mint azon tapasztalás, hogy a nemzetiség fontos tekintetenek méltánylata az utánnunk következő nemzedékben – mondhatnók – egy nemzeti religió szent lángjával ég. Gorove idézett könyve azon sarkelv körül forog, hogy alkotmányos életünket úgy kell javítanunk, miszerint a reform minden lépésével nemzetiségünket biztosítsuk. És mi – habár a kivitel részleteinek minden pontjánál egyet nem érthetünk is – a czélt szentnek, az irányt üdvösségesnek ismerjük; és különös örömünkre válik, hol a részletekben is a derék szerzővel egyetérthetünk. Egyetértünk pedig abban, hogy midőn a városok szerkezete kijavíttatik, midőn a polgári rend politikai életünk nevezetes factorává emeltetik; ez csak oly feltétel alatt történjék, hogy a városok igazgatási nyelve annak minden ágaiban magyar legyen. Voltak idők e földön, melyet magyarok laknak, midőn a rómaiak a meghódított dákokra nyelvöket a magánélet szent rejtekében is felparancsolák. Távol legyen tőlünk e kényszerítés; mi csak annál kivánunk maradni, mit minap az augsburgi Allg. Zeitung-ban egy szlávbarát maga is jogszerűnek ismert el: t. i., hogy hazánkban jogunk van megkívánni, hogy a közigazgatás minden ága magyar legyen. Ez elég, több sem jogszerü, sem törvényes. Miután már törvényileg parancsolva van, hogy az ország határai közti törvényhatóságok ő felségéhez csak magyar felirással járulhassanak: miután másfél év mulva, még csak az anyakönyvek is magyarul vezetendők, elkövetkezettnek s elég mérséklettel előkészítettnek véljük a törvényt, mely elrendelendi, hogy a közéletnek minden ága s mindenütt, a magyar hon határai közt, kivétel nélkül, magyar legyen. És ez a szögletkő, mely a királyi városokat a magyar alkotmány jogépületébe nemcsak írott malasztként, de valósággal is bekapcsolandja; az által lesz bevégezve a szép növénynél a mennyire idegen is volna, a meghonosításnak nagy munkája.
