Példa külföldről.*
Példa külföldről.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 98-ik számából. K. F.
Montesquieu állítja, hogy az aristocratia maga magát kétféleképen korlátozhatja: egy nagy erény által, minélfogva a nemesek magokat en quelque façon a néppel egyenlőknek találják; s egy kisebb erény által, mely őket legalább egymásközött egyenlőkké teszi; és ez az, a mi által magokat fentarthatják. Ez állításnak kulcsát azon erőben véljük feltalálni, melyet egy néposztálynak az egyenlőség érzetéből eredő testületi szelleme nyujt, de ép azért gondoljuk, hogy Montesquieu által idézett nagy és kisebb erény közül amabban még több önfentartási erő fekszik, részint mivel ama nagyobb erény a kisebbet nemcsak ki nem járja, sőt szükségeskép magában foglalja; részint mivel az emberi természetben fekszik, hogy könnyebben s örömest tűrünk némely egyenlőtlenséget azoktól, kikkel különben magunkat igen sokban egyenlő fokon állni érezzük. Itt véljük mi annak kulcsát feltalálni, miérthogy az angol aristocratia magát annyi ellenséges körülmények közt; – és ismét annak kulcsát, miérthogy a magyar aristocratia magát kevesbbé ellenséges körülmények közt fenn birta tartani. Ugyanis históriai igazságnak hisszük, hogy a Montesquieu-ből idézett két temperamentum vagyis két erény közül Magyarhonban törvény szerint a kisebb, t. i, az aristocratia soraibani egyenlőség, Angliában a nagyobb, a néppeli egyenlőség tűnik elő. Ama kisebb erény nem volt volna képes az angol aristocratiát ekkorig fentartani, mert ez soha sem volt a monarchia mellett egyedüli politikai hatalom; mert körülte a nép soha jogtalan állapotban, sem az alkotmány sánczain kívül nem vala. És ez a nagy különbség az angol és a magyar aristocratia között, melyet mindig szem előtt kellene tartanunk, valahányszor gyakorlati tanuság után nézünk szét más szabad nemzetek institutióiban s törvényeiben. Anglia s Magyarhon alkotmánya közt tagadhatlanul sok hasonlat van, a mi korántsem kerülte el publicistáink figyelmét; magunknak is birtokunkban van egy latin röpirat még az 1790-ki időszakból, mely sok tárgyismerettel ép e hasonlat körül foglalatoskodik; de ha ezen hasonlat által angol viszonyoknak például állítására ösztönöztetünk, az eredmények idézésénél soha sem kellene felejtenünk azon concomitans tényeket, melyek az idézett eredményt föltételezik. Igy, ha valaki például nekünk az angol aristocratiát tűzné ki példa gyanánt, ki kellene tüntetnie egyszersmind azon nagyobb erényt is, mely a néppel bizonyos tekintetbeni egyenlőségben gyökerezik: mert ez az, a mi az angol aristocratia lételét fentartotta; – ki kellene tüntetnie, hogy az angol aristocratia adót fizet, ép úgy, mint az utolsó szénégető, ámbár épen az angol aristocratia törvényhozó testülete az, melynek mint aristocratiának az adó felajánlásában s kivetésében még csak szava sincs; hogy az angol aristocratia ép azért létezik, létezhetik maiglan is, mivelhogy adót fizet, s így ama nagyobb erényt, a néppeli egyenlőséget gyakorolja. Nemkülönben ki kellene mondania, hogy Angliában szabad birtokot minden angol birhat, s a pazar angol lord pompás termeiben, terjedelmes vadaskertjében holnap az egyszerü takács vagy fűszerárus uralkodik, kinek váltólevele ellenében a fekvő birtok túlnyomó befolyása szétoszlik mint szappanbuborék. És így tovább keresztül minden viszonyokon. Az angol aristocratia fennáll, mert minden angol adót fizet, mert minden angol birhat fekvő birtokot, mert hogy »gentleman«-ná legyen, privilegiumra angol nem szorult, az csak önmagától, iparától, szorgalmától függ; pedig a ki gentleman, az előtt nyitva áll a dicsőség útja fel egész a premierminiszterségig; mert azon országban, mely a fekvő birtok suprematiójának példányaul idéztetik, egy tamworthi gyapotgyáros ül az ország kormányán, s alatta herczegek szolgálnak, s mert míg itt a nép fia a magas aristocratia valamelyik szülöttjének birtokába lép, amott a lord vagy gyárnokságot űz, vagy kereskedik, s az aristocratiai családokból csupán az elsőszülöttek öröklik elődük kitünő helyzetét, a többiek a polgári életbe, a nép soraiba lépnek át. Igy tünik elő ezer viszonyokban a néppeli egyenlőség, melynek eredményét s vele az aristocratia maradandóságát nem kevéssé erősíti az, hogy az aristocratia Angliában tulajdonképen nem politikai felekezet, ellentétben a népfelekezettel, hanem van tory s van whig párt, s míg amaz sorai közt igen sok népfiat számlál, kik a tulajdonképeni aristocratia körén kívül állanak, addig vannak nagy históriai nevek, roppant gazdagságu aristocratia családok, királyi herczegek, kik – gyakran – nemzedékről nemzedékre tántoríthatlan hűséggel, jó s balszerencsében a liberális párthoz tartoznak.
Montesquieu-vel kezdettük e históriai tény előadását; szabad legyen ugyan ő vele berekesztenünk: »Ha kérdeztek, – úgymond a nagyhirü bölcs – ha kérdeztek, minő előitéleteik vannak az angoloknak? igazán nem tudnám megmondani; nem számíthatom oda a háborút, nem a születést, nem a hivatali méltóságokat, sem a szerencsefiakat, sem a miniszteri kegyelem balga vágyát; az angol azt akarja, hogy az ember ember legyen, s csak két dolgot becsül, a gazdagságot és az érdemet«; mi mellett mi csak azt jegyezzük meg, hogyha becsüli, tán kelletén is túl becsüli az angol a gazdagságot (mert hiszen szójárásához tartozik az ember becsét jövedelmétől mérni. »What’s he worth?« »mit ér ez az ember?« »ten thousand a year« »tizezer fontot évenkint«); ha mondók, kelletén túl becsüli az angol a gazdagságot: de nyitva van ám a kereset minden útja, a gazdagodás minden ösvénye mindenki előtt; minélfogva elég egyetlen pillanatot vetnünk politikai hatalmának terjedelmére, hogy meggyőződjünk, miképen nagyságát nem a fekvő birtok túlnyomó befolyásának köszönheti.
Azonban sokaknak kedvencz thémájok Angol- s Francziaországokat összehasonlítani, s midőn az átalakulásnak oly különböző eredményeit tapasztalják, midőn amabban roppant külhatalom mellett a rend és szabadság szövetségének lélekemelő látványát szemlélik, emebben pedig szüntelen küzdést s belharczokban vonaglást látnak: a különbséget egyenesen a nagy fekvő birtok amott túlnyomó befolyásának, itt nem-létezésének tulajdonítják. Nem akarjuk vitatni mennyire igaz, mennyire nem, hogy Anglia csak rendet és szabadságot, Francziaország csak küzdést s vonaglást mutat; nem akarunk amarra nézve az emantipatio, s reform-bill előtti jelenetekre, nem a boldogtalan Irland hétszázados szenvedéseire utalni; nem emerre nézve Francziaország vagyonosságának, ipar és szorgalma kifejlésének annyi áldozat, annyi veszteség után csaknem hihetetlen emelkedésre hivatkozni, – mi mindezt mellőzve, s rokonszenveinkkel különben is inkább az angol institutiókhoz hajlók, a tényt, úgy a mint állítva van, elfogadva, oda nyilatkozunk: hogyha Francziaország örökös küzdelmekben vonaglik, a beteg népállapot emez irtózatos kórjeleit nagy birtokok nem létezéséből korántsem magyarázhatni, hanem inkább onnan, hogy azon politikai nagykoruságot, melyért az egész nép annyit küzdött, szenvedett, vérzett, sőt vétkezett is; 80 millió közül 180 ezer ember monopolizálja, s csak a pénzaristocratiának ily túlnyomó befolyása képes örökös zavart s küzdelmeket tartani fenn azon országban, melyben ép azáltal, hogy igen sok középrendü földbirtokost számlál, a stabilitásnak legtöbb elemeit vélnők feltalálni, minthogy tudva van, s magának Angolhonnak históriája is kiáltólag bizonyítja, hogy a roppant terjedelmü földbirtokosok valahányszor a más két státushatalom által kellőleg ellensúlyozva nem valának, túlnyomó befolyásukkal nem a stabilitásnak, hanem majd a nép, majd a monarchia ellenében örökös forrongásnak, örökös revolutiónak valának elemei.
És valóban hahogy az angol státusélet fejleményén vizsgáló szemmel körülfutunk, lehetlen ugyan tagadnunk, hogy a nagy földbirtokos aristocratiához szívemelő nagyság emlékezete csatlakozik: de – ha igazságosak akarunk lenni – lehetlen azt is meg nem vallanunk, hogy ezen nagyság csak akkor tűnik elő, midőn a conservatiónak Montesquieu által felállított hatalmas eszközére, ama nagyobb erényre támaszkodott: ellenben azon időtől fogva, midőn Wilhelm a hódító 1066-ban Angliát a hastingsi mező 45 ezer győzői közt felosztotta, valahányszor a nagy fekvő birtok túlnyomó befolyásra emelkedett, mindannyiszor tőben rázatott meg a királyi szék, vagy a közbéke, rend s népboldogság épülete. Nem akarunk bizonyítványul azon időkre hivatkozni, midőn a büszke Warwick-ház kérkedve szereté emlegetni, hogy egyik kezével királyt dönt, másikkal királyt emel. Csak a legközelebbi időkre vessünk egy pillanatot. Nézzük a reform-bill behozatalát, midőn Londonderry s Newcastle palotái leromboltattak, midőn Nottingham, Derby, Longborough, Bristol környékén a nép fellázadt, midőn már a királyi lak előtt is ágyúkra volt szükség, midőn Chester, Hauts; Cornwall, Glasgow tájékán ezerenkint gyült össze a nép; s Anglia ujólag egy rettenetes revolutio örvényszélén állott. Mi idézte elő az irtózatos státushelyzetet? A nagybirtokos aristocratia túlnyomó befolyása, mely Montesquieu nagy erényéről megfeledkezett. S most ismét nem ezen érdek idézi-e fel a gabnatörvény elleni mozgalmakat s a proletáriusok fenyegető szövetkezéseit? Igenis, ama befolyás, a hol s a meddig túlnyomó volt, bajt idézett eleget Angliára; de Anglia bámulatos nagyságát nem ez eszközlé, s nem is ez Angliának életere; nem itt támadta meg őt Napoleon, midőn semmivé tenni akará, nem ez teremté ama csudaerejü associatiókat, nem ez Anglia kereskedő marináját, nem ez szerzé, nem ez alapítá a roppant gyarmati birtokokat, nagyobbakat mint minőnek Róma a világot álmodá.
A ki tehát a magyar nemesség sorai közt törvény s alkotmány szerint jogban s hivatásban fennálló egyenlőséget rosszallaná, s históriai súly után nézve szét, más nemzetek eseményein azt állítaná, hogy Anglia a rend és szabadság szövetségének lélekemelő látványát a fekvő birtok túlnyomó befolyásának köszönheti, az egyoldalúlag venné fel a dolgok állapotját, s megfeledkeznék Thierry August mondásáról, hogy ma már nem szabad egy bizonyos eszme hasznára faragni a históriát.
