Birtoktalanság.*
Birtoktalanság.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 9-ik számából. K. F.
Látogatónk volt. Egy tisztes öreg. Magyar vagyok – mond – de nem nemes. Nekem nem jutott a szerencse, őstől öröklött földbirtok áldását éldelni. A két szó, mely Epictet egész philosophiáját magában foglalja: »tűrés«, meg »nélkülözés«, e két szó jutott osztályrészemül életem legszebb éveiben, és egy harmadik, mit a zsidó átoknak mond, de én Istenünk legszebb áldásának hiszem: a munka, Uram. Nekem van pénzem, fáradságom gyümölcse, és szétnézek a honban, hol van egy hely, hol éldelni szeressem a nyugalmat családom körében, éltem alkonyán? De a helynek magaménak kell lenni, Uram; mert e szavakban: »enyém, sajátom, véres veritékkel szerzett tulajdonom«, e szavakban igen sok báj fekszik, ha mellette lélekismeretünk csöndes és tiszta. És a helynek falusi birtoknak kell lenni. A város életzajos kéjei nem nekem valók; én szelid örömek után vágyódom, szeretnék kéjelegni a soká nélkülözött természet kebelén. De itt ám a bökkenő! Nem vagyok nemes. Azt mondják: ha veszek egy kis birtokot és elrendezem magamnak inyem szerint, és építek és ültetek és javítok a gondolatban, hogy gyermekeimre száll, és ők ízlelvén gyümölcsét a fának, melyet én ültettem, emlékezetemet megbecsülik; mert szeret az ember nem felejtetni. Azt mondják: eljő egy nemes úr, kinek kertem stylje vagy szomszédom valamije megtetszik, leteszi pénzemet s kikerget saját lakomból »ex incapacitate«, vagy mikép mondják. Én magyarnak születtem, viseltem a statusnak minden terheit, neveltem a honnak gyermekeket és magyarokká neveltem; igaz-e, hogy én oly kitagadott gyermeke legyek e honnak, miszerint nekem egy talpalattnyi mezei földet sem szabad vennem széles Magyarhonban? Pedig lám, mennyi puszta van még itt, sivatag, mint a »Tur« Indiában, melyre még ipar és szorgalom nem üték az emberkéz bélyegét, és mennyi föld van, melyet békán kívül állat sem használ. Igaz-e, hogy nekem pénzem után annyi jogom sincs e honban, hogy bűzhödt posványt termékeny földdé változtathassak? – Ez volt tisztes vendégem kérdése. – Uram, – felelém – Magyarhonban e kérdésre: quid juris? nem oly könnyü felelni, mint gondolnók. Mert nem tudja az ember: törvény-e a törvény, vagy szokás a törvény, vagy a decisio, vagy mit én tudom. Elméletileg csak megmondhatnók, hogy törvény az, mit a fejedelem s ország rendei együtt alkottak; de gyakorlatban nem mindig így van. Lássa az úr, itt van Kálmán I-ső könyvének 75-ik fejezete, ez azt mutatja, hogy törvény szerint zsidónak is szabad birni Magyarhonban ingatlan jószágot. Különösen vagyunk mi ezzel a Kálmán királylyal. Ha szemünkre veték a XIX. században, miképen szörnyü szeretetlen nép vagyunk, vallásuk miatt kitagadjuk polgári jogból az embereket: nyomban előkerestük Kálmán törvényét s büszkén feleltük: nézze meg az úr, mi ezen a balitéleten már a XI. században túl voltunk. Megégették a boszorkányokat (láthatjuk Szirmayban, nem régi dolog), s ha szemünkre veték, ismét Kálmánnal álltunk elő bizonyítványul, miképen mi már a XI. században tudtuk, hogy nincs boszorkány. Ámde törvény nincs, mely azt mondaná, hogy pénze után zsidó nem birhat ingatlan jószágot; törvény nincs, mely azt mondotta volna: van boszorkány, s a boszorkányt mégis égettük 674 esztendeig, ingatlan jószágot pedig – mint sokan hiszik – nemcsak a zsidó, de még keresztény magyar sem birhat, hacsak az, kitől nevét öröklé, nemes nem volt. Mi ezenfelül igen-igen sok törvényt tudnánk mutatni, meg-megannyi bizonyságokat, hogy nemcsak nemesek, de nemetlenek is birhattak s birtak is ingatlan vagyont egészen a XVIII. század második feléig. Ha tud az úr latinul (mert latinul kell ám érteni, a ki Magyarhonban tudni akarja, mit mond a törvény 1836 előtt) tessék megolvasni az aranybulla 26-ik czikkelyét; Verbőczy III-ik része 26-ik czíme 4-dik §-át, 19. cz. 3. §.; az 1458: 2-ik cz. 2-dik §-át; 1474: 1. cz. 1. §-át; 1523: 19., 1537: 3.: 1556: 21. és 26.; különösen Mátyás király VI-dik k. 1.4. cz. 5-dik §-át, mely azt mondja: hogy bizonyos eskütételből a nemetlenek, bárha birtokosok is, kitiltvák. És most jő még a legkülönösebb: Az 1715: 23. t.-cz. azt mondja: külföldiek, hacsak nem honosítvák, ne birhassanak a honban jószágot, ha pedig mégis szereznének, azt tőlök minden, a ki magyar (quiscunque ex natione ungarica) magához válthassa. Tehát nemcsak nincs törvény, mely megengedné; hogy a nemetlen magyart csak azért, mivel nemetlen, a nemes csak azért, mivel nemes (mert az ősiségi jog egészen más) igaz keresetéből kizavarhassa; sőt világos törvény van, mely ily kedvezést külföldiek ellen nyujt minden magyarnak különbség nélkül. És ez a legutolsó törvény, melyet e tárgyban mutathatunk. »Igy hát vehetek?« – kérdé vendégünk. – »Az még nem bizonyos« – volt a felelet. Lássa az úr, 1769-ben, felsőbb parancs következtében, a királyi curia egy munkát dolgozott ki, mit maiglan is terv-nek, Planum tabulare-nak ismerünk. Hogy az 1760–70. korszak a legnépszerűbb szak volna nemzetünk szellemének évkönyveiben, nem állíthatjuk. Ezen időszak az, Uram, melyben avagy csak az urbariumot is hatalom-szóval kellett behozni. Ily szellemü korban készült az említett terv, melynek 193-dik lapján olvastuk: hogy ámbár a fent idézett 1715: 23. t.-cz. világosan csak külföldiek ellen szól, mégis a magyarhoni nemetlen polgárt is kiszoríthatni a nemesi birtokról, mert Verbőczy III-dik része 23., 30-dik czímében megvan, hogy a nemetlenek nemesi jószágot nem birhatnak. Mi tudunk latinul, eleget elkínoztak vele; szegény Verbőczyt sok vétek nyomja, de ez, Uram, valóban nem az ő bűne. Egy szó sincs ott arról, mit a Planum beszél. Az ott van, hogy a földesúri föld a földesúré s nem a jobbágyé; s nem is nagy philosophia kell kitalálni, hogy a mi másé, az nem a mienk; de hogy midőn valaki nem jobbágy lenni, hanem szabad földet venni akar, azt ne tehesse, erről Verbőczyben egy szó sincs. S hát az, mi a tervben van, erősebb törvény, mint a törvények? »Hiszen a mi terv, az még nem törvény!« – mondá vendégünk. S mi a jámbornak nem tudánk felelni. Tudjuk ugyan, hogy a curialis plánumban sok dolgok vannak, melyek praejudicium erejével birtak, például: hogy zálogot nem lehet kiváltani egyszerü zálogos pörrel, hacsak meg nem mutattatik, miképen a jószág zálogos czímen ment kézről-kézre és nem máskép; de azért nincs biró az országban, ki márig ezen praejudicium szerint itélne; tudjuk azt is, miképen a nemetlenek birhatlansága (incapacitas possessorii) az ősiséggel legkisebb kapcsolatban sincs; mert valamint a királyi fiscusnak mindegy, akárki kezén kóborol az adományos birtok, valameddig az adományos család ki nem hal, csak ekkor ismét visszakaphassa: úgy az ősi jogunak is mindegy akárkinek kezén van az ősi jószága, csakhogy ellene ősiségjogát követelhesse; de hogy Pál valakit birtokából kivethessen, azon oknál fogva, mivel Pál úrnak a kérdéses birtokban ősi joga nincs: ezt épen oly kevéssé tudjuk az ősiségből leszármaztatni, mint a mai havazást abból, hogy sétabotunk tegnap a szögletben állt. Meglehet tehát, hogy biráink ma már nem a »plánum«, hanem a törvény szerint itélnének; azonban ki tudna erről bizonyost?
Előttünk fekszik naplónk az 1832–6-ki országgyűlésről, melynek a polgári törvényjavításról szóló részét – minthogy a dolog országos ülésre nem kerülvén, országos irományok között nyoma nincs – egykor talán a nagy közönségnek átadandjuk. 1834 nyárelő 4-kén került az »incapaccitas« kérdése kerületi ülésben vitatás alá. Nógrád megye tőn indítványt: ruháztassanak föl birhatási joggal a nemetlenek. Akkor még csak 16 megye, a jász-, kun- s hajdukerületek s királyi városok pártolák. A tizenhat megye ezekből áll: Zemplén, Ung, Borsod, Torna, Bihar, Csongrád, Békés, Csanád, Temes, Krassó, Trencsén, Zala, Somogy, Hont, Baranya, Tolna. – Ki mondja meg, mennyit haladt ezóta a közvélemény? Talán már ekkor is több pártolást nyert volna Nógrád megye, ha indítványát nem mint újítást s korszellemi eszmét hozza föl (hat év előtt e szavaktól még sokan borzadtak) hanem egy soha el nem törölt, de merő gyakorlat által erejében megfogyatkozott törvénynek (1715: 23) világosítását indítványozza.
