Névtelenség.*
Névtelenség.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 52-ik számából. K. F.
Az időszaki sajtó hivatásában egyik legüdvösb rész az örökös éber figyelem mindenre, mi a polgári közélet s nyilvános erkölcs körében történik. Legfőbb bajaink egyike a hanyagság, mellyel törvényeinket végrehajtjuk, s ama tiszteletlenség, mellyel irántok sokan viseltetnek, hacsak hatalom vagy erő nem készteti megtartásukra. Deák Ferencz-től hallottuk, hogy minálunk a törvény iránt élénkebb részvét csak addig mutatkozik, míg vitatás alatt van; ha egyszer meghoztuk, eltesszük szunnyadni számos elszenderült társai közé, és ismét, új törvényt sürgetünk. Ez – fájdalom – nagyon is igaz. Nézzük bár a legújabb törvényeket. Az ujonczállítást nem is említjük. E részben még sokáig fognak hangzani ezernyi panaszok csaknem mindenütt (Pestmegyét sem véve ki, mint legközelebb hallottuk). A zsidókróli törvény a végrehajtásban gúnnyá változott; fogunk legközelebb Losonczról egy adatot közölni, nem kevésbé szívháborítót durva embertelenség miatt, mint elevenen bizonyítót; hogy a balitélet és szeretetlenség szirtjein a törvény iránti tisztelet gyakran megtörik. De nemcsak balitélet, nemcsak szeretetlenség, hanem az indolentia is útját képes állani oly törvényeknek, melyek annyira az élet szükségeiből merítvék, hogy azt gondolnók, mohón nyúl utána boldog boldogtalan, mint régen áhított kincs után. Ilyen a mezei rendőrségről szóló törvényczikk. Tudunk egész megyéket, és pedig fényes megyéket (ha nem csalatkozunk, Biharról is hallottunk), hol ez üdvös törvény maiglan is csak papiroson áll, de végre nem hajtatik, az életbe át nem szivárgott. Ezt a hanyagságot, ezt a részvétlenséget lelkünkbő1 kiirtani valóban közszükségeink legnagyobbika; és erre alig van más mód, mint a nyilvánosság, s az általa ébresztett tisztább, szilárdabb, élénkebb, határozottabb közvélemény. Mi tehát azt gondoljuk, hogy ha az időszaki sajtó a visszaéléseket, kihágásokat, törvénytelenségeket és törvényes kötelességek elmulasztását napfényre hozni megszünnék vagy megszüntetnék: szárnyának legjobb tollát, hatásának legüdvösb részét veszítené; kivált miután vannak vétkek, miket másképen büntetni, és vannak emberek; kikhez másképen férni nem lehet. Másrészről azonban a személyes becsület áll elő nem kevésbé fontos igényeivel, és minden méltatlan bántalom ellen kezességet követel. E két, csaknem egyenlően fontos tekintetet csupán szabatos határozottságu törvények egyenlíthetik ki, minő például a törvénykönyv, melyet Livingston Edvárd, Louisiana megbizott törvényhozója készített. Nálunk, hol ily törvények nincsenek, a jogérzet individualis ösztöne kényszeríti a nyilvánosság emberét, szétnézni eszközök után, hogy midőn a státusnak használni akar, ne sértsen egyeseket, kik végett s kikből a státus áll. E szempontból indulánk, midőn kinyilatkoztatók, hogy a hol személyes megtámadás forog kérdésben – értünk oly megtámadást, melyet (ha be nem bizonyíttatik) a törvény becsületsértésnek veszen – ott a névtelenséget nem helyeseljük, s névtelen közlést közre nem bocsátunk. Erre nézve kettőt kell megjegyeznünk. Egyik hogy nem szólunk véleményről, nem birálatról s következtetésről, miket – egy bizonyos ténynek valóságát föltéve – levonunk; ez lehet hibás logika, de soha sem lehet rágalom, s az ész fegyverével letorolható; hanem szólunk egyedül csak a személyes megtámadások azon nemeiről, melyek határozott egyedek becsülete körül forogván, puszta logikával meg nem czáfolhatók. Másik, hogy mélyen érezzük, miképen minden visszaélésnél a közlőt megnevezni annyit tenne, mint a becsületes akaratu fölfedezők két harmadrészét vagy örökös hallgatásra kárhoztatni, vagy üldözésnek tenni ki. Mi tehát csak azt kivánjuk levelezőinktől, hogy velünk neveiket minden esetre közölvén, vagy hatalmat adjanak, szükség esetében őket meg is nevezni; vagy nyujtsanak nekünk közléseik valódiságáról a dolognak nem csak velejére, hanem szinezésére nézve is oly alapos meggyőződést, miszerint – helyzetök körülményei megnevezésöket nem engedvén – képesek legyünk a visszaélést vagy kicsapongást saját nevünkben a közvélemény birálatának aláterjeszteni s a felelősséget is elvállalni. Erre kötelezetteknek érezzük magunkat, azon egyszerü oknál fogva, mert valakit megbecsteleníteni szóval sem szabad, bár a szó mindig csak kis körre szorul: annál kevésbé lehet tehát szabad hirlapban, egy egész nemzet közvéleménye előtt; s így ha valaki megtámadtatik, kell valakinek tenni, kit a megtámadott szüksége esetében feleletre vonhasson. – Ha egyszer a személyes becsületet ekképen biztosítottuk: a nyilvánosság organumai, a visszaélések gyérítésére mondhatlan jó hatást gyakorolhatnak. – Ez a mi meggyőződésünk. Azonban a »Budapesti napló« írója erről más véleményt nyilvánított, s nyilvánítását a régi gyakorlat superioritásának érzetében azon legyintéssel kezdi meg, hogy a név utáni motozgatásoktól csak ujoncz borzadhat vissza; utóbb az ember hidegvérrel megszokja. Mit volt ő képes mindent megszokni; nem tudjuk, s nem is vitatjuk; biztatását azonban szíves óhajtásunkkal viszonozzuk; bár soha se akadjan a derék veterán ujonczokra, kikkel úgy járjon, mint Melas tábornok a dijoni tábor ujonczaival Marengónál. A mi már a névtelenségrőli véleményét illeti: ő úgy gondolja, hogy minden sértés helyre van hozva, ha a megsértettnek alapos czáfolatát szilárd részrehajlatlansággal közöljük s állításának támogatásául a szabad sajtóval biró külföldi lapokra s különösen a kilenczfarku macska husvéti hősének, Cardigan lordnak, az angol lapokbani szigoru megrovására hivatkozik, és azt is állítja, hogy angol lapokban, igen kevés kivétellel, minden hirlapi czikk név nélkül jelenik meg, s hogy a megtámadott a maga védelmére más fegyvert nem használhat, mint a mely őt megsebzé, és ez a sajtó. – Mint hogy a büntető-törvénykönyv nemzetünk legközelebbi feladatához tartozik, nem felesleges annak mezején részletes kérdések körül is ösmereteket váltani. Előrebocsátván tehát, hogy mindig oly megrovások forognak szóban, melyek ha valótlan adaton épülvék, a törvény által becstelenítésnek tekinthetők – meg kell mondanunk, hogy ha mi a hirlapszerkesztésben vagyunk ügyetlen ujonczok: a »Budapesti napló« írója viszont, úgy látszik, a külföldi törvények ismeretében ujoncz; mert oly dolgokat állít, a mikből ténylegesen egy betü sem áll. Ugyanis angol és franczia hirlapokban a köztisztviselők hivatalos tetteinek bonczolgatása történik szabadon; mert ez a vélemény szabadságához tartozik, mi nélkül alkotmányos élet merő csalódás; de ezen bonczolgatás épül nyilvános köztudomásu adatokon, melyeknek valódiságát kétségbe hozni senkinek eszébe nem juthat, s mik ha valótlanok volnának is, becsületsértést (injuria) magokban nem foglalnak. De még ezekről sem áll, hogy névtelenül jelennének meg; mert a hol sajtószabadság van, ott minden szóért a hirlapszerkesztő felelős, s így minden, a mi mellett név nem áll, a szerkesztő tettének vétetik a törvény által, s ezekért egyedül, amazokért pedig a névaláirókkal együtt felelős. Egyébiránt a rágalomnak vehető személyes sértésekre erős büntetések szabvák, s korántsem gondolhatjuk, hogy a megsértettnek a hirlapi czáfolat volna egyedüli fegyvere. Innen van aztán, hogy a valótlanság esetében becsületsértő megtámadások az angol s franczia hirlapokban épen nem sürüek; s ha történnek, mindig a szerkesztő rovására történnek. Ezt jól tudván a szerkesztők, e kényes mezőre csak úgy bocsátkoznak, hahogy közléseik valódiságára nézve egészen bizonyosak; különben igen keservesen lakolnak. Nevezetesen Angliában a rágalom (libel) mondhatlanúl szigorúan büntettethetik, annyira szigorúan, hogy a népérzelem megbotránkoznék, mint Shebbeare tanár és Williams életeiről tudva van. Angol törvény szerint a sértett féltől függ hirlapi becstelenítésért polgári vagy büntető keresetet indítani; s amabban tetemes pénzbirság, ebben fogság vagy bírókény szerint még ennél is keményebb a büntetés. És a mi legrosszabb, a »libel« értelme Blackstone szerint is annyira határozatlan, hogy Bentham keserü tréfával mondaná: »Politikai rágalom Angliában olyast írni a hatalom birtokosáról, a mi neki nem tetszik.« – Igy még a szabad Éjszak-Amarikában is, a törvényhozó testület s a kormánynak bármelyik ága mint testület ellenében rágalomról ugyan szó sem lehet, mert ezek eljárásának sajtó útjáni szabad taglalata az alkotmány által minden polgárnak sarkalatos jogához számíttatik; azonban ha ezen jog örve alatt egyes tisztviselők becstelenítésekkel, rágalmakkal illettetnek, ép úgy joguk van büntetést követelni, mint más akárkinek; e büntetésnek maximuma pedig például Louisiánában 3000 dollár birsággal egybekötött egy évi fogság is lehet. – Francziaországban végre a tisztviselők becstelenítése 1835-ig, az 1819 május 17-iki törvény 16-ik czikke szerint, 8 naptól 18 hónapi fogsággal és pénzbirsággal 50 franktól 3000 frankig; magánszemélyeké pedig 5 naptól egy évi fogsággal s 25–2000 frank birsággal büntetteték; mely büntetéseket azonban az elhíresztelt szeptemberi törvény (1835 szept. 9.) 9-ik czikke megkettőzteté; az 1830-ki (október 8.) törvény pedig a 2-ik czikkben minden ilynemü vádak iránti biráskodást még csak az esküdtszékhez sem utasította, hanem az 1819 május 26. törvény 14. czikke szerint a police correctionelle birósága alá vetette. – Legyen elég ennyi bizonyítványul, hogy a személyes becsület megóvására a czáfoló czikkek fölvételét elegendőnek még a legszabadabb nemzetek sem tartották; mi tehát csupán a közönségesen elismert igazság elvének hódolunk, midőn a visszaélések megrovására nézve valódiság tekintetében minél több kezességet keresünk, – ismét és ismét kijelentvén, hogy a hol e részben tisztelt levelezőinktől tökéletes bizonyosságot nyerünk, védpaizsukra szükségünk nincs, hanem minden bizonyos visszaélés ellen minden felelősségnek magunkra vállalásával föllépni – a mennyire tőlünk függ – soha el nem mulasztjuk.
