Örökváltság.*
Örökváltság.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 13-ik számából. K. F.
Mi már legelső számunkban kimondottuk, hogy a javítva haladás ösvényén a teendők sorában mindenek előttinek e szót tartjuk: »szabad föld«, s elannyira megvagyunk győződve, miképen e nélkül legbuzgóbb törekvéseink sem hoznak kellő eredményt, sőt néha tán számolásunkban egészen is megcsalatkozunk, hogy a Cato-féle »caeterum censeo«-kint, minden felszólamlást közhelyen, minden beszélgetést magánkörben ezzel szeretnénk végezni: »egyébiránt a földet szabadítsuk fel s hozzunk szabadságot és biztosságot a javak világába«. – Ez állapot hasznáról közgazdasági, közpénzügyi s népvagyonossági tekintetben a költővel szólva: »még Marczi kanász is, a ki nagy Á-t se tanult soha« – meg van már ma győződve, minélfogva a földesuraknak saját magánérdekök hozza magával, minél gyorsabban létesíteni urbéri örökváltság-kötéseket.
Minden kornak megvan saját eszméje, mely egy világrésznek életszükségeiből önként fejlődvén ki, oly világerővel hat, hogy nincs nemzet, mely attól magát elkülönözni képes legyen. Nézzük a sajátlagos elemeket, mik a magyart, itt az európai polgárosodás határvonalon a nyugati eszméktől mintegy elszigetelni látszottak, és gondolják meg, mi verhet mélyebb gyökeret egy nemzet szivében, mint az ősök őséről öröklött istenek; gondoljuk meg az elfoglalt ország felosztásában személyesített nemzet családi viszonyokat s az ázsiai jellemmel rokon ázsiai népszokásokat, és emlékezzünk mindezeknek daczára és a nemzetnek ezekhezi hő ragaszkodása daczára, miként kellett engednünk a kereszténységnek, a frank capitularék eszméinek, az alkotmányunkkal oly merőben ellenkező feudalismusnak, a boldogtalan ősiségnek, a reformatiónak, az állandó hadsereg tartásának, a földhözragadt szolgaság s földesúri kényhatalom eltörlésének és a többi; – s miután mindezt végig gondoltuk és meggondoltuk, miként e szavak: »személyszabadság, földszabadság« korunk hatalmas világeszméje, és megemlékeztünk, miként a földnek felszabadítása szabad egyezés utján a világon sehol egészen végbe nem ment, a kényszerítő törvényt sehol a világon ki nem kerülte: szivre kezünket, Uraim! hisszük-e, hogy mi kikerülhetjük? Senki se altassa magát a gondolattal hogy a tulajdon sérthetlenségének elve a kényszeredett váltságtól meg fog óvhatni. A rabszolgaság s földhözragadtság eltörlésének is a tulajdon sérthetlenségét vetették mindig ellene; de ember keblében sokkal elevenebb a jog érzete, sokkal tisztábban ki van fejtve tudományban és törvényhozásban a lényeges különbség, mely az örökké szent és sérthetlen »magánjogi« tulajdon s a pusztán tényleges (positiv) törvényen épülő s azért minduntalan tényleges törvény által rendezett »nyilvánjogi« tulajdontól éles vonalban különválasztja, mintsem hogy amannak örve alatt, ennek körébeni oly intézkedéseket, minőket épen a jog, az örök igazság s ezekkel »in ultima instantia« mindig egyező közérdek parancsolnak visszataszítni lehetne. Kivált pedig honunkban csodásan hangzik ez ellenvetés, miután törvénykönyvünknek mindenik lapja Szt. Istvántól 1840-ig, még azon törvények is, miket a Dózsa pórhada miatt bosszura gyuladt törvényhozók írtak, s lázadókat és nem lázadókat s maradékaik maradékait örök szolgaságra kárhoztatták – még ezek is egyhangulag kiáltják, hogy a jobbágyföld tisztán, a földesúr korlátlanul szabad rendelkezésétől soha sem függött, s úr és jobbágy között mindig tényleges törvény határozott. Épen honunkban csodásan hangzik ez ellenvetés, hol (valljuk meg őszintén) jóformán már ma sem tudnók megmondani, kié tulajdonkép a jobbágyföld! földes úré, vagy közadó fundusáé, vagy pedig a jobbágyé? Ha tehát elvégre is ki nem kerülhetjük a kényszerítő váltság-törvényt: mit lehet időközről jósolni? Canova mester egy igen szép szobrát (Venere vincitrice) mindig csak egy pislogó mécsecske homályvilágánál szokta látogatóinak mutatni. Szabad legyen nekünk is csak ily pislogó mécsvilágnál mutatni vázlatunkat: Lehet, hogy azon érdek, melyről írva van: miképen sem okulni nem akar, sem felejteni nem tud, a világerővel ható »szabad föld« kiáltásra még évekig palástoló fellépés kékkel fog felelni; lehet, még nem egészen éltük le az időt, melynek kénytelenség elleni harczát Nagy Pál ama gyermekekhez hasonlítgatá, kik a felbőszült tenger árjait egy ív papirossal megakasztani, a várost borító lángokat egy gyűszűnyi vízzel kioltani, a hatalmasok várait porba rázó földingást egy földbe vert szöggel megállítani, a tölgyeket döntő orkánt hálóval felfogni akarják; ám legyen így, mi lesz következése? Minden országgyűlésen egy-egy úrbéri törvényczikk-pótlék, s minden pótlék törvényben egy-egy »concessio«, ma csirke-, tojás-, báránydézsma, ugarkilenczed, holnap más valami, mivel a jobbágyon gyökeresen segítve nincs, a földesúrnak pedig tetemes anyagi kárt teszünk; s végtére mégis csak elkövetkezik az örökváltság szentségtelen kénytelensége; de mikorra reá kerül a sor, az aprólékos concessiócskák már úgy megnyirbálták a dolgot, hogy alig lesz mit még megváltani. Avagy tegyük fel, hogy a váltság kényszerítő törvény hamarabb elkövetkezik, úgy hogy még legyen mit megváltani: mi lesz a következés? Valamint mindenütt széles e világon, úgy minálunk is részletbe taglalva fog számolgatni a törvényhozó. Ha olyanra talál, mely még netalán a személyes szolgaság rommaradványa, azt alkalmasint váltság nélkül elfogja törölni, a többi adózások közt különbséget teend, a mint köz vagy magánjogi természetüek; amazok közt lehet oly közadózási eredetü, melynek czélja vagy megszünt, vagy ugyanazon személyek által más alakban még egyszer viseltetik; ezeket is, meglehet, elfogja törölni, s ha el nem törli, legalább mérséklettebb kamatlábat veszen föl; vagy a tehernek egy részét leveszi a jobbágy válláról s a Státus tömegére rójja, vagy legalább például a dézsmánál (ha mint közadó eredetűt el nem törölné) e szavakat: »kinek az Isten tizet adott, tizediket az Istennek, vagyis a papnak adja«, taglalni fogja, s talán úgy találandja, hogy a földbe vetett mag, minthogy már midőn tavaly megtermett, megis tizedelteték; és a munka, melyet a földbe fektettünk, a számolásból ki is maradhat, mert az Isten csak azt adta tulajdonkép, a mi tiszta haszonul termett; vagy a kilenczednél felfogja venni, hogy a földesúrnak nem mint tiszta haszna, mit a jobbágytól elveszen; mert annak huszadrésze útközben kihull, azt csépeltetni, nyomtattatni kell, annak tisztet, töltőházat stb. kell tartani; annálfogva ahhoz méri a váltságbért mit a földesúr nyer, nem ahhoz, mit a jobbágy elveszít. Ilynemü tekintetek a váltságdíjszabást nagyon megcsonkíthatják. Mi tehát boldognak, háromszor boldognak tartjuk a földesurat, ki az engedő törvénynek életet adva, addig eszközlé az örökváltság-kötést, míg szabad alkuképen tehette, mert nemcsak hogy hamarabb állítá saját gazdaságát oly lábra, minőre az urbáriálinomadicus rendszer mellett soha sem állíthatja, hanem nagyobb váltságpénzt is kap, mint a ki kétkedőleg elkésett, és e nagyobbat hamarabb kapja. A szentesiek, midőn magukat megakarák váltani, többet igértek, mint birtokuk ért. Miért teszitek ezt? – kérdé valaki. A szabadságért, volt a felelet. – Legyen egyszer kényszerítő törvény, s a szabadságért többé fizetni nem fognak; mert azt a törvény ingyen megadja. De boldog, háromszor boldog a jobbágy is, a ki sietett magát megváltani; mert váltsága napjával jólétének napja kezdődik. A tulajdonnak kedves érzete előbb nem ismert ipart hoz be házához; és ez oly tőke, melynek kamatja is kamatozik legelső percztől. Ily bizonyos hasznot jövendőben Isten tudja mikor lehető, de bizonytalan olcsóbbságnak feláldozni merő balgaság. Azért hát »Carpediem«, mert »Hora ruid«.
