Városi belszerkezet.*
Városi belszerkezet.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 90-ik számából. K. F.
– – Ha sz. kir. városaink országgyűlési szavazatjoga elrendezéséről van szó, magát a várost, nem pedig annak körébeni egy vagy más olygarchicus testületet kell a jogszabályozás candidatusának érteni. Ebből természetesen következik, hogy a kir. városok belszerkezetének jog- és alkotmányszerü szabályozása egy kikerülhetlen előzvény. Ha valamit, ezt közvéleménynek lehet mondani. Azt tehát a bevégzett tények közé sorozván, egyenesen a »mikép« kérdésére térünk.
A nemzetiség és alkotmányos fejlődés érdekében szerencsétlenségnek nyilatkoztattuk, hogy a városi polgárok néposztályának az alkotmány sánczaiba befoglalása nem assimilatio, hanem oly formák meghonosítása által történt, melyek a magyar institutiók kertjében idegen növénykint állanak. Ha van, ki ebben egyetért, az bizonyosan egyet fog érteni velünk is abban, hogy a historiának intését, mely e tényben fekszik, tanulságul kell vennünk és vezérfonalul a czélbavett elrendezésnél; miszerint a belszerkezet úgy idomíttassék, hogy az idegen növénynek a nemzeti tetthez boldogtalanul elmulasztott assimilatiója a lehetségig helyrehozassék. Forrasszuk össze tehát, a mennyire csak lehet, formát és castát és érdekeket, különben félni lehet, még soká és sokan lesznek, kik amaz elhíresztelt szót, melylyel egykor Lyndhurst lord a zöld »Erin«-nek sok szenvedésü fiait idegeneknek bélyegzé, e honban a városok nagyobb részére alkalmazandnák, s így mégsem oszlanék ama régi átok: »ne legyen egység soha köztetek«, melynek súlyát egy évezreden át annyiszor érzé a szegény magyar. Ezen assimilatiót még két fontos tekintet támogatja, úgy mint 1-ször a territoriális birósági elv tekintete; 2-szor az a tekintet; hogy alkotmányunk, ha békés fejleményét a végvonagló feudalismus fanatismusával meg nem zavarja, előbb-utóbb képviseleti rendszerré minden bizonynyal át fog olvadni.
A mi az elsőt illeti: nem gondoljuk, hogy hosszas okoskodással kellene bizonyítanunk, miképen oly helyeken a rendre s közbátorságra ügyelő politia örökké a nevetségig rossz lábon fog állani, a hol személykülönbség szerint többféle törvényhatóság, azaz tulajdonkép senki sem parancsol, s lehetnek emberek, kikhez, bármi rendellenes betyárkodást is kövessenek el, a helyhatóság tisztviselőinek közeledniök óvakodni kell, hacsak magokat s a törvényhatóságot, melynek képét viselik, a kiváltságolt lét alázó gúnyjának kitenni nem akarják. Midőn ezt írjuk, előttünk a rendőrségi ügyek lebegnek; emlékezünk azonban, hogy az 1832/6-ki országgyűlésen, midőn az itélőszékek elrendezése forogna szőnyegen, a kir. városok (1834 ápr. 10.) azt kivánták, hogy a városi biróhatóság hatásköre kiterjesztessék: 1. minden benlakó nemetlenekre, az úgynevezett honoratiorokat, a kétséges nemeseket, s a nemeseknek nemetlen szolgáit is odaértvén, ügy- és személykülönbség nélkül általánosan; 2. a nemesekre nézve nemcsak a városi házak és telkek, hanem a polgári jogok és javadalmak gyakorlása, ottan okozott károk s erőszaktételek és ezekkel összekötött birságok s pénzbeli díjak iránti perekre, a köztörvényes terhekből eredő tartozásokra, házbérre s városi értékkel biztosított adósságokra, s 3. még a folytonosan városban lakó s polgári foglalatosságot űző, vagy városi szolgálatban levő nemesekre nézve is, csak minden dologügyi kereset iránt; a személyig, bárha csak rendőrségi tekintetben is, a territorialismus követelését kiterjeszteni még csak eszökbe sem jutott; s mégis legelső kivánatuk ápr. 11-kén 25 megye s a Hajdúkerület voksával, 22 megye s minden kir. városok igenlő voksa ellenére; és így tovább a többi mind is megbukott. Ezen nap az, melyre a kir. városok indulatos keserüséggel hivatkoznak: midőn kérdezvék, mikor veszték el országgyűlési szavazatukat? ezen nap az más részről, mely a megyéknek kétségtelen bizonyságot adott, hogy kiket kir. városok követeinek nevezünk, a polgárságot a mint választatásuknál fogva nem, ugy érdekben sem képviselik. Mert min bukott meg a territorialis biróhatalom melletti minden küzdelem? Somsich Miklós, Somogy vmegye nagyérdemü követe, indítványt tőn: hogy a bírák választásában minden polgár részt vegyen; és ez indítványt, mely a polgároknak polgári jogokat adandó vala, a polgárok követei közül melegen csak Eperjes, Szeben és Kassa, mintegy kényszerülve csak Újvidék s Beszterczebánya pártolák; 44 város ha egyenes ellenzésre nem, legalább elmellőzésre szavazott, s a somogyi indítvány, 25 megye s az egyházi rend szavazatával, 24 megye s a kerület ellen megbukott. Igaz ugyan hogy mi nem találtunk és nem találunk logikát a következtetésben, mely innen a városok ellen vonatott; mert a megyék követeié volt az ország és hatalom, s a kir. városok nem voltak okai, hogy 25 megye a helyett, hogy a somogyi indítvány ellen szavazna, nem inkább mellette szavazott: annyit azonban bizonyossággal jósolhatni, hogy valameddig a kir. városok belszerkezete minden tekintetben úgy nem szabályoztatik, miszerint az állandóan városban lakó, városi birtokot bíró, városi vagyis inkább polgári keresetmódból élő nemesség, úgy a választásokban mint a közigazgatásban, alkotmányszerü befolyást nyerjen; mindaddig az érdekek s velök a rendek összeolvadásáról, s így a territorialis biróhatóság kiterjesztéséről is, mely nélkül azonban jó rendet, kivált ezer meg ezerekre terjedő néptömeg között, nem is képzelhetni, még csak álmodni sem lehet. Mi jónak, üdvösnek, kivánatosnak véljük, hogy kellő biztosítékek mellett, a territorialis bírói hatalom elve hazánkban mindenütt úgy kifejlődjék, mint a Jász-Kun kerületek »írott malasztjai« közt olvashatni (de nem ám gyakorlatban láthatni). Mi jónak, üdvösnek, kívánatosnak véljük, hogy nemes és polgár nemzetiségben, jogban, törvényben, kötelességben s ezekkel együtt minden érdekben összeolvadjon; kivánjuk, hogy a polgár, kit a gondviseléstől megáldott becsületes szorgalom vagyonossá tőn, ha munkás élete fáradalmaitól mezei birtok szelid gyönyöreiben megpihenni vágy, a megyei jogok részesévé legyen a nélkül, hogy eredetét gyáván megtagadni kénytelen legyen; kivánjuk, hogy a munka nemesíttessék, hogy nem az ipar és a szorgalom, hanem a dologtalan hereélet legyen megvetett és utálatos, s azért kivánjuk, hogy a vagyontalan nemes sem szégyennek ne tartsa, sem a városi institutiók irigy kizáró szelleme által ne gátoltassék a polgárias műhelyekben keresni fel a jólétet, mely tízbarázdás ősi föld szalagján három szilvafája árnyékában reá soha nem várakozik. Nem akarjuk ez óhajtásoknak ellentéteül rajzolni a dolgot, a mint most van; a polgárt, ki mihelyt kereskedésben, gyártásban, kézművességben meggazdagodott, eredetét mintegy megszégyenelve, az isteni gondviselést, mely őt megáldá, mintegy gúnyolva, azonnal nemeslevél után sóvárog, és sietni elhagyni a rendet, melyben született, melyben boldogult; nem akarjuk bonczolgatni a »civismus« nemes önérzétének eme hiányát, melyet pirulva száműznénk szívünkből, ha polgári rend tagjává születtünk volna, s melyet felfogni sem volnánk képesek, ha nem tudnók, hogy a casták rendszerének sajátságihoz tartozik, fölfelé sóvárogni, lefelé nyomni; nem akarjuk másrészről festeni a mágnást és nemest (a többségről szólunk, mert vannak igen szép kivételek) miként veti meg a polgárt, s a mi polgári:* viszont a polgárt, miként gyűlöli, tán titkolt, de keserü érzéssel a nemest, ki őt megveté; mellőzzük az élethű képeket, miket e feszült viszonynak botrányos köreiből íveken át rajzolhatnánk; elég legyen annyit említenünk, hogy e viszonynál fogva igen is tudjuk érteni az indulatot, mely Sz.-Fejérvár városa követét hevítheté, midőn az országgyűlésen oda nyilatkozott: »miképen annak, hogy valaki a polgárok kenyerét nemesi kiváltságokkal egye, a polgárok keresményét nemesi immunitással űzze, s e kiváltságosak a polgárok uraivá, ezek pedig amazoknak örökös legényeikké, szolgáikká legyenek, természeti, atyai, polgári követségi és alkotmányos jogainál fogva, az országgyűlésen is, otthon is, a királyi szék, az egész világ s a mindenható Isten szent szine előtt is örökké ellen fog kiáltani.« Nekünk úgy látszik, hogy a viszonyok, miket itt futólag említénk, s miket még ezek nyomán sejteni lehet, hazáját szerető, minden igaz magyarnak kötelességévé teszik, a feudalismus nevetséges pöffeszkedései ellenében, vállat vállhoz vetve, azon iparkodni, hogy nemes és polgárrend között a kiváltságos különözések erőszakító boldogtalansága megszüntessék. Ez azonban mindaddig nem történhetik, míg a városi institutiók a patricialis nepotismus hínáraiból ki nem szabadíttatnak, s természetszerü alapjokra vissza nem vezéreltetnek, mely alap abban áll, hogy mindazok, kik a majdan kifejtendő qualificatiók szerint a városi polgárság néposztályába sorozhatók, mint alkotmányos polgárokhoz illik, a »semmit rólunk nélkülünk« jóvoltiban nemcsak képzeletben, de valósággal is részesüljenek. Ezért gondoljuk mi, hogy a városok belszerkezetének alkotmányos életünk typusába kell beléillesztetnie, következőleg az assimilatio szempontjából szabályoztatnia.
Még csak épen most történt, hogy egy úri családfő leányát egy pesti igen derék nevelőintézetbe vala adandó; az intézetnek szerkezete és személyzete minden gáncson felül ált, de leányát mégis visszavette, csak azért, mivel a növendékek közt egy derék gazdag nagykereskedőnek leánya is volt!! K. L.
A másik tekintetről, mely hasonló tanácsot nyujt, csak keveset lehet s kell szólanunk. Mi már több ízben, midőn az adóról szólanánk, világosan kimondók: hogyha majd egykor alkotmányunk sánczaiba az egész nép be lesz foglalva, megyei municipális szerkezetünk természetesen nem fogja megtarthatni ősnépgyűlési typusát, hanem képviseleti rendszerré kell fejlődnie. Ez az, mit gróf Széchenyi István – kivel, ha modorunk rosszaltatik is, elvben találkozni kebelnyugtató édes öröm – a »Kelet népé«-ben imígy fejez ki: »Hazánknak egy elkopott féligmeddig feudális, féligmeddig alkotmányos szövevényből emberhez illő; minden álfénytől kitisztult képviseleti rendszerre kell minden ingadozás nélkül átvarázsoltatnia.« Hogy ez megtörténhessék, s történhessék municipális lételünk ama nemzeti sajátságainak épségben tartása mellett, melyek a mint multunkat fentarták, úgy jövendőnket biztositandjuk: szükség közjogi reformjainknál kerülni minden anomaliát, s úgy idomítani polgári szerkezetünk lánczolatának minden gyürüjét, hogy természetesen beleilljék az egésznek azon idomába, melybe nemzetünk őrlelke s a haladásnak istenereje eljutnunk segítendnek. És ez a második fontos tekintet, mely a városi belszerkezet szabályozásánál az assimilatio vezérelvét tanácsolja.
Mindezeknél fogva igénytelen véleményünk abban határozódik: 1. Hogy sz. kir. városokban a követválasztások az egész polgárság által történjenek; kiket kivánunk a »polgár« nevezet alatt érteni? majd kifejtendjük. – 2. Hogy ugyancsak az egész polgárság által, három évre választassék, s egy harmadrészben minden idén megujíttassék egy, a mostani úgynevezett választott polgárságnál számosabb, de a város népességéhez arányosítandó testület, mely épen úgy, mint a megyei KK. és RR., nyilván közgyűléseket tartson, s e közgyűlések jogban, törvényben, törvényhatóságban tökéletesen a megyei gyűlések activitásával birjanak, szóval: a vármegyei municipiumok fokára emeltessenek – hivatalos nyelvük természetesen csak magyar lehetvén. – 3. Hogy a városi tisztviselőkar, melynek munkálatában a törvénykezési kört a politikaitól egészen külön választandónak véljük, az említett városi képviselők gyűléstestülete irányában tökéletesen oly viszonyban álljon, minőben a megyei tisztviselők a megyei közönség irányában áll. Tehát ne legyen status in statu, hanem egészítő része a közgyűlésnek s határozatinak felelős végrehajtója. Választassék pedig 6 évre, s minden másod évben egy harmadrészben megújíttassék.
