88. Pest, 1836 szeptember 8. Lovassy István első, Kossuth fogalmazta beadványa a királyi Táblához fia és unokaöccse letartóztatás…
88.
Pest, 1836 szeptember 8.
Lovassy István első, Kossuth fogalmazta beadványa a királyi Táblához fia és unokaöccse letartóztatása ügyében.
Pest, 1836 szeptember 8.
Lovassy István első, Kossuth fogalmazta beadványa a királyi Táblához fia és unokaöccse letartóztatása ügyében.
Még 1834 nyarán történt, hogy Pozsonyban az országgyűlésen jurátusként, követi írnokként vagy távollevők követeként jelenlevő sokszáz főnyi ifjúság legjobbjai művelődési igényeik kielégítésére társalkodási egyesületet, kaszinót létesítettek. A Pulszky Ferenc, Vukovich Sebő, Lovassy László és Ferenc, az ifjabb Pázmándy Dénes vezetése alatt működő kaszinó kezdettől szálka volt a kormány szemében, annál is inkább, mivel kémeitől értesült, hogy a kaszinóban a társadalmi haladás és az ország politikai függetlenségének kérdései is rendszeres megvitatásra kerülnek. Az országgyűlés alatt azonban nem mert fellépni a kormány a kaszinó ellen, mivel joggal tartott attól, hogy fellépése az országgyűlésen nagy vihart váltana ki. Az országgyűlés bezárása után azonban rögtön cselekedett: elfogatta azokat az ifjakat – a két Lovassyt és Tormásy Jánost – akik az országgyűlés utolsó szakaszában a kaszinó legjelentősebb tagjai voltak, s velük együtt elfogatta Lapsánszkyt is, aki mint a kormány kémje furakodott be az ifjak közé. A május második felében történt, formailag is törvénytelen elfogatások megrázták az ország közvéleményét, s harcra ingerelték az ellenzéki erőket. Pest megye közgyűlése tiltakozó felírást küldött a királyhoz, s körlevélben szólította fel a megyéket hasonló lépésre. A harcot Wesselényi irányította, s oldalán Kossuth a Törvényhatósági Tudósítások lapjain rendszeresen tudósította a közvéleményt a megyék vitáiról, határozatairól, a harc állásáról. De közvetlenebb szerepe is volt Kossuthnak az ifjak ellen indított pörben: Lovassy Lászlót őt kívánta ügyvédjének, s amikor ezt megtagadták, Kossuth a szülők mellé állt, támogatta őket jogi tanácsaival, s ő fogalmazta Lovassy apjának szinte valamennyi beadványát, amelyeket fia érdekében a királyi Táblához intézett. Az első ilyen beadvány szept. 8-án kelt, szövege az alábbi volt:
Tekintetes Királyi Törvényes Tábla!
Lovassy Lászlónak, a katonai hatalommal elfogatott* s közel 4 hónapok óta katonai fogságban sanyargatott Lovassy Lászlónak atyja vagyok. Súlyos a csapás, és rettenetes, melly az atyának férfias kebelét keserves kínokkal szaggatja, az anyának gyengéd szívét halálra sebhette. Én vigasztalást hozandó hagytam el őt egyedül fájdalmával, eljöttem teljesíteni a kötelességet, mellyet Isten és természet parancsol, eljöttem látni fiamat, látásában megerősíteni ama rendíthetetlen hiedelmet, mellyet ártatlansága felől atyai szívemben táplálok, eljöttem reményt és vigasztalást találni arróli meggyőződésben, hogy ő fogva bár, de kínozva nincs; fogva bár, de a törvény fedező paizsa alatt áll, fogva bár, de a szabad védelemtől, ártatlansága kibizonyításának eszközeitől meg nem fosztatott, s hogy pöre (mert kipótolhatatlanok a vesztett szabadságnak órái) közel áll azon ponthoz, mellyben őt a törvényes ítélőszéknek igazságos ítélete szülőinek visszaajándékozza.
Lovassy Lászlót máj. 30-án este fogta el Hollósy József kincstári ügyész és Nagy József esküdt Nagyváradon. Az elfogatás körülményeiről Fráter Mihály bihari első alispán részletes jelentést tett a kancellárnak (vö. Törvényhatósági Tudósítások 4. sz., e kötetben 689. kk.). Az elfogatásra a király máj. 17-én adott utasítást a nádornak; a nádor máj. 20-án utasította Lederer báró magyarországi főhadparancsnokot és Beőthy Sándor kincstári jogügyigazgatót a parancs végrehajtására. (A kir. kéziratot és az utasítások fogalmazványait. l. OL, Nádori lt. Exhibita ad politiam… spectantia 1836: 28. sz. alatt.) Utasítást kapott az elfogatásbani segédkezésre Fráter Mihály bihari és Cseh Ferenc békési első alispán is. (Uo. 1836: 30. sz.) Lapsánszky elfogatását már máj. 22-én jelentette Beőthy, Lovassy Ferencét máj. 27-én Lederer, ugyanazon a napon Tormássyét is Beőthy, Hollósy József kincstári ügyész pedig jún. 3-án tett részletes jelentést az elfogatások végrehajtásáról (Uo. 1836: 33., 37., 39., 48. sz.)
És íme, amit látok, hallok, tapasztalok, nem nyújt fájdalmamban vigasztalást, sőt az atyai szívnek kínjait a nemzeti jusok sérelmeibe ütközött polgárnak aggodalma neveli. De a roppant gondok némák, s én lefojtom keserveimet. Nem jövök irgalomért esedezni fiamnak bíráihoz; irgalomért akkor lehetne könyörögni csak, ha törvényes ítélet mondaná bűnösnek a vádlottat, s akkor sem bírák elébe tartoznék a könyörgés, mert jól tudom én, hogy a bírónak nem lehet, nem szabad másra, mint a törvény s hajthatatlan igazság szavaira hallgatni; de jövök követelni a törvényes oltalmat, mit alkotmányos ország polgárjától megvonni nem lehet. Ez oltalomért pedig alázatos tisztelettel, a Tekintetes Királyi Táblához járulok, mert e magas állású ítélőszéket alkotmányunk a törvények s törvényes jusok egyik őrjévé rendelék. És midőn igazságért folyamodom fiamnak, kinek szavai a katona szuronyokkal őrzött falak néma magányából a Tekintetes Királyi Tábla tisztes színe elébe még nem juthattak, azon reménnyel teszem azt, hogy az atya úgy Isten mint ember előtt igazolva lesz, midőn azokért szóllamlik fel, mikhez az alkotmányos polgárnak joga van.
Tekintetes Királyi Tábla! Fiam törvénytelen módon fogattatott el, mert elmellőztetett a polgári hatóság, s helyét a törvények végrehajtására nézve hazánkban ismeretlen katonai hatalom foglalta el. Törvénytelennek mondották ezt már alkotmány engedte úton Hazánknak számos törvényhatóságai, úgy, hogy midőn én is annak mondom, s az ellen a Tekintetes Királyi Tábla előtt ünnepélyes tiltakozásomat alázatos tisztelettel kinyilatkoztatom, nem teszek egyebet, mint a nemzet szavát ismételem.
De habár méltó ok forgott volna is fenn az elfogatásra, (amit teljességgel el nem ismerek,) ennek következményei bírói ítéletig előző letartóztatásánál, praeventiva detentionál tovább semmi esetre nem mehetnek. Már pedig a fenyítő törvény képzete, a dolog természete, s a szó tiszta értelme szerint is, az előző letartóztatás annyit s csak annyit foglalhat magában, hogy a vádló a vádlottnak személyére nézve az elszökéstől, törvény hatalma alóli elvonástól s az igazság kivilágosításának akadályozhatásától magának biztosságot szerezzen. Ami ezen túl van, az vagy kínzás, vagy büntetés, amarra elég legyen gyöngédeden megemlíteni, hogy a 19-ik században élünk, erre: hogy büntetés ítélet előtt nem lehet.
Ha gyaníthatnám, hogy a vádoló Királyi Fiscus ezen igazságot kétségbe vonhatná, hivatkoznám az emberiségre, a szelídült kor érzelmeire, az igazságnak átalányos képzetére; megemlíteném ama törvényszabályt, mellyet az egész mívelt világon minden kormány tisztel, minden hatalom elfogadott, hogy ti. bűnösnek tartatni s büntetéssel illettetni senkinek sem lehet, míg meg nem ítéltetik; hivatkoznám az 1715: 7-ik czikkely 6-ik §-ra, melly felségsértési vád esetében a kezességre kibocsátást csak azért nem engedi meg, mivel az pro securitate capitis elégtelen, s propter metum profugii veszedelmes, következőleg az elszökés elleni biztosítást tűzi ki czélul, s azon túl nem terjed;* hivatkoznám végre az 1805: 5. czikkely 6-ik §-ra is, melly az elfogatásra nézve csak azt rendeli meg, mit securitas status publici et legum dispositio exigent, ezek pedig az elszökés elleni biztosságnál, s a vádtársakkali összeszóllalkozásnál többet nem hívánnak, nem is kívánhatnak,* de állításom igazsága olly világos, hogy annak bizonyítványaival önkényt felhagyva, csak fiam állapotát panaszlom el egyszerűen és szárazon, minden nagyítás nélkül, lefojtva méltó keserűségemet.
„Fidejussione (quae in aliis etiam simplicibus capitalibus criminibus locum non habet,) in hujusmodi atrociori crimine perduellionis, sub decursu instituendae revisionis, seu processus, velut pro securitate capitis insufficiente, et propter metum profugii tam ipsius rei, quam etiam fidejussoris periculosa, neutiquam admiss.”
Az 1805: 5. tc. a rosszlelkű vádaskodások megakadályozásának módozatairól szól; 6. §-ában úgy intézkedik, hogy „…incusati ad recipiandas poenas actore fisco magistratuali lite conveniantur, judiciumque in ordinaria juris via recipiant, salvo jure regio circa perduellionis notae incusatorum interceptionem, prius etiam, ac lite convenirentur, ea, quae securitas status publici et legum dispositio exigent, disponendi.”
Meglátogattam boldogtalan fiamat, Tekintetes Királyi Tábla! s fegyveres őrök csoportjain keresztül vergődve, egy bűzhödt, dögletes szobában találtam őt. Négy hónapja közel, hogy praeventív letartóztatásban sínlődik, s azóta még friss levegőn nem vala. Igenis nem volt friss levegőn, mellyet még a megítélt gonosztevőktől sem tagad meg a legszigorúbb ítélet, a legembertelenebb tömlöcztartó az egész mívelt világon, s mit minállunk is a főkormányszéknek legközelebbi intézkedése az elítélt legterhesebb rabokra nézve is egészségük teintetéből nemcsak nem tilt, sőt egyenesen parancsol. Négy hónap óta nem volt szabad levegőn, s tömlöcze szellőztetve nem vala. Örökös magányban tengeti hosszú napjait, temérdek büdös férgek társaságában, vallatóin kívül embert nem látva, kivévén a fegyveres őrt, melly hozzá záratva, durva jelenlétével keseríti, s egyedül lenni sohasem hagyja a magányban szenvedőt. És nemcsak hogy rajtam kívül senki számára nem nyíltak még meg tömlöczének ajtai, ki bárcsak egy baráti néma kézszorítással is felderítné homlokát, nemcsak hogy Istennek szabad egét nem látta, friss levegőjét nem szívta, mióta fogságra vettetett, de még csak a dohányzás sem engedteték meg a szenvedőnek, mit a szokás olly szükséggé tőn, hogy annak megtagadása fogság súlyosításul szoknék megítélt gonosztevők büntetéséhez toldatni; ahol pedig még büntetésről szó sem lehet, ott nem egyéb, mint valóságos tortúra. Ezeket Tekintetes Királyi Tábla, s az emberekkel bármi ellenőrség melletti társalkodásnak általányos eltiltását, s a magános tömlöczöt, ami minden lehető foglalatosságtól s lelki éldelettőli megfosztás mellett a legsúlyosabb büntetés nemei közé tartozik, az elszökés félelme csakugyan meg nem kívánja; ezek túl vannak a praeventiva detentio határain, ezek büntetésnek is sanyarúk lennének, s a Királyi Fiscusnak bármi tágan magyarázott törvényes hatalma ennyire csakugyan nem terjedhet.
Midőn tehát mint atya, ember s alkotmányos polgár átalában a katonai fogságnak, s különösen minden szigorúságnak, melly az előző letartóztatás czélján, természetén túl fekszik, ünnepélyesen ellene mondanék, az emberiség nevére esdeklem a Tekintetes Királyi Tábla előtt, méltóztassék boldogtalan fiamat a vádló Királyi Fiscusnak túlságos sanyargatásai ellen törvényes oltalomra, pártfogásra annyival inkább méltatni, mivel fájdalommal tapasztalom, hogy a megkezdett bánásmód mellett a mostani törvényfolyam végéig* a vádlottak feloldozását alig remélhetni.
A Királyi Táblán a folyamatban levő törvényszakasz aug. 21-től szept. 29-ig tartott.
Második tárgya alázatos folyamodásomnak a szabad védelem, s a törvénykezés rendes módjának szoros megtartása; mert mély keserűséggel kényteleníttetem a Tekintetes Királyi Táblának bepanaszlani, hogy az első mind ekkorig megtagadtatott, a második meg nem tartatott.
A törvényszolgáltatás formalitásai annyi meg annyi védfalak, mellyek a perbe fogott polgárokat oltalom alá veszik, hogy ügyök önkény játékává ne legyen; a szabad védelem minden szabad magyarnak természeti s elidegeníthetlen jusa, melly a szabadság s alkotmányi lét kezdetével egyidős, s mellyet a haladott kor nemzetünknek minden hányattatásai, minden viszontagságai között is olly féltékenyen megőrzött, hogy a szabad védelem képzetét nemcsak a polgári szabadságtól, de a polgári társaságban éléstől is elválaszthatlanná érlelvén, azt a legközelebb múlt országgyűlése még a magyar alkotmány sánczaiba be nem foglalt adózó népnek is megadná;* mert mélyen érzette, hogy azt – nem mondom a szabad polgártól, de az embertől is – megtagadni nem lehet.
Először a jobbágy személyének és vagyonának biztosításáról javasolt úrbéri VIII. tc.-ben, majd amikor azt nem sikerült törvényerőre emelni, az úriszékről szóló VII. tc. 5. §-ába iktatták be Deák javaslatára a rendek: „ut subditi in concreto sicut et singillative quavis ex parte, adeoque in sua quoque erga Dominos terrestres correlatione, contra omne arbitrium tuti, in rebus personisque debita perfruantur securitate…” (Vö. Országgyűlési Tudósítások IV. köt. 94. kk.)
Láttam s naponta tapasztalám, miként még a filléres perekben is, mellyeknek csekélységök alig érdemli, hogy a bírák becses idejét csak egy pillanatig is elfoglalja, a szabadon választott ügyvéd általi szabad védelem nemhogy egy olly polgártól, kit törvényeink a felségi jusokat képző Szent Korona tagjának mondanak, megtagadtatnék, de még a zsidóknak i, kik nem polgárai, csak eltűrt lakói hazánknak, megadatik. Ezen tapasztalás atyai bánatom tengerében a vigasztalásnak egy édes cseppjét nyújtotta, mert lehetetlen volt kételkednem, hogy bármennyire terhes légyen is a vád, fiamnak ügye, a szabadvédelem és szokott törvénykezési szertartás útján, kedvező kimenetelre derül. Miként is gyaníthatnám, hogy amit egy-két forintnyi adósság ügyében sem tagadnak meg senkitől törvényeink, az meg fogna fiamtól tagadtatni, midőn őt a Királyi Fiscus a legrettentőbb vád alá veszi, s ellene hazám főtörvényszékétől fej- és jószágvesztési ítéletet követel!!
És mégis Tekintetes Királyi Tábla! e rettenetes vádnál (mély tisztelettel s minden sértési szándéktól távol mondom azt, de ki kell mondanom, mert ki szóljon a védelem nélkül szűkölködő fogolyért, ha én, az atya hallgatok?) e rettenetes vádnál minden lépés, ami közbejött, újabb meg újabb sérelem.
Az elfogatás törvénytelenül történt,* a letartóztatás katonai fogságban történik törvénytelenül, s a vádlott büntetést szenved, holott csak letartóztatnia lehetne. Hónapok után elkövetkezett a perbe idézés ideje, s a vádló Királyi Fiscus hónapokig tartott előkészületek után a rablánczból idézettet csak 15 napra szorítva, föllép a felségsértésnek legáltalányosabb határozatlan vádjával; de neki még ezért is köszönettel tartozánk, mert legalább azon meggyőződést nyújtotta, hogy a vádlottak ügye a rendes törvényszéktől el nem vonatott, s a Hazának főtörvényszéke elébe vitetett, mellytől szigorú igazságot várhatunk, de oltalmat is az ártatlannak. A Királyi Fiscus vádlevele törvénytelen, mert benne a feladó megnevezve nincs, holott az 1741: 26. czikkely ezt nyilván parancsolja.* A perbe idézettnek azonban védelmezőről kellett gondoskodnia, de akit említ, midőn egy királyi ügyvéd úr által e végre felszólíttatott, annak választhatása megtagadtatik.* Eljött a per felvételre kitűzött nap, s a felvételnek, – mert kifogás nélkül minden perről azt rendelik törvényeink, – nyílt ajtóknál kell vala kikiáltatni, de itt nemcsak hogy zárt ajtóknál ment végbe, de még a Királyi Tábla hites jegyzőinek is kitiltásával, kik esküvel kötelezvék, hogy a törvényszék titkait fel nem fedezik. Így történt a pör felvétele, s még szokatlanabbul történt az, mert a vádlottak a tekintetes bíróság elibe nem állíttattak, hanem a tekintetes bíróságnak választmánya ment hozzájok a katonai tömlöczbe, holott a Tekintetes Királyi Tábla mint első bíróság előtt indított mindennemű pörökben csak az összes ítélőszék tehet bármelly törvényes következésű lépéseket. Ekkor azonban fiam Lovassy László, valamint testvéremnek fia Lovassy Ferencz is, (ki fiammal minden tekintetben annyira egyenlő állapotban sínlődik, hogy jelen alázatos folyamodásomnak minden szavait atyjának megbízásánál fogva is őreá hasonlóképpen kiterjesztem,) ügyvédöknek Perger János hites ügyész urat választották, kitől azonban, midőn a védelemhez hozzá foghatna, törvényeinkben ismeretlen titoktartási eskü kívántaték, s minthogy ezt általam, mint atyja által tökéletesen helyeslett, sőt fiam egyenes akarata szerint meg is kívánt kötelessége szerint le nem tette, s magát a szabad védelemnek szabados eszközeitől kirekeszteni vonakodott, ámbár három hetek múltak el, hogy a per felvétetett, s három heti fogságért nincs hatalom a földön, melly pótlékot képes volna nyújtani, mégis nemcsak hogy a védelemhez hozzá nem foghatott, de még csak védenczeihez sem bocsáttatott, hogy velök értekezhessék, s ügyök védelmére készülhessen, és pedig nem bocsáttatott, ámbár törvényesen vallott ügyvédjök, s mint illyen, tisztét meg is kezdette, midőn a megjelenést be is iktatta, s ez az előadó ítélőmester úr által is elfogadtatott. Ezalatt azonban ügyvéd ügyvéd után szóllíttatik fel, hogy a titoktartási eskü letételével a védelmet vállalja el, holott sem fiam, sem Lovassy Ferencz új ügyvéd vallásra senkit meg nem bíztak, s helyettök ügyvédet vallani senkinek hatalmában nincs, s végre míg így védelem nélkül szenvedik a kemény fogságot, az alatt a vádoló Királyi Fiscus részére hiteles tanuvallatások történnek, de nem a Tekintetes Bíróság színe előtt, mint ezt az authentica vallomásokra nézve törvényeink parancsolják, hanem 4–5 tagból álló, de a Tekintetes Királyi Táblát semmi esetre törvényesen nem képezhető küldöttség előtt, katona laktanyában, a katonai porkoláb szobájában, s annál fogva fegyveresektől körülvétetve.*
Lovassyék elfogatása két szempontból is törvénytelen volt: először azért, mert a Tripartitum I. 9. ellenére előzetes megidézés és elmarasztalás nélkül fogták el őket, másodszor azért, mert elfogatásuk katonai erővel, a törvényes megyei hatóság elmellőzésével történt.
Az 1741: 26. tc. „ad refraenandam iniquorum delatorum et accusatorum malitiam, ponendamque innocuis patriae civibus securitatem” elrendelte, hogy felségsértési ügyekben a vádemeléskor a vádlottal a feljelentő nevét is közölni kell, amennyiben a vád feljelentésen alapszik.
Kossuthot szerette volna ügyvédjének Lovassy László, a Fiscus azonban ehhez nem járult hozzá.
A Lovassyék ellen indított per lefolyására l. Wertheimer E.: A jurátusok felségsértési pere (Budapesti Szemle, 1908. 133. köt.) c., gazdagon dokumentált tanulmányát. A pöriratok, vallomások stb. szinte hiánytalanul feltalálhatók az OL, M. Kanc. eln. iratanyagban, a perhez kapcsolódó 1836. és 1837-i iratok mellékleteiként.
Én ím ezek a sérelmek, Tekintetes Királyi Tábla! Ezek a törvénykezési rendszernek és szabad védelemnek sérelmei, mellyekre nézve fiam s unokaöcsém nevében ünnepélyesen ellenemondani, s a Tekintetes Királyi Tábla előtt igazságos orvoslásért, oltalomért esedezni annyival inkább kötelességemnek ismerem, mivel a foglyokat néma falak környezik, védelmezőjöknek pedig védelemhez nyúlni nem engedtetik.
Tekintetes Királyi Főtörvényszék! Én azt gondolom, hogy mi magyarok törvény alatt élünk, s hogy a törvény minnyájunk felett áll. Elmúltak a boldogtalan idők, mellyekben annyi vér ömlött, annyi gyász borult szegény hazánkra amiatt, hogy magyar polgárok élete, vagyona s becsülete felett külföldi személyek, s gyakran külföldön is, idegen törvény, idegen szokás, s az alkotmányos magyartól idegen önkény szerint itélték. Az 1791: 56. törvényczikkely* azt rendeli: „ut in posterum crimen laesae maiestatis et notae infidelitatis ab ordinariis Regni judiciis non avocetur, sed per Tabulam Regiam salva legali appellata judicetur.” És midőn ekként az említett vádakra nézve is Hazánk törvényszékének, a törvények eme fenséges helyzetű végrehajtóinak bírói hatalma alá tétettünk, lehetetlen hinnünk, hogy életünk, vagyonunk, becsületünk és gyermekeink élete, vagyona, becsülete tovább is idegen törvények, idegen szokások, idegen rendszer, vagy egyoldalú kormányparancsok szerint fog itéltetni. Törvényeink megszabják a törvénykezés rendét, minden perekre általányosan; amelly eseteket az alól kivétetni akarták, azokat gondosan kijelelik, de az 1791: 56. czikk a felségsértési perekre nézve az egy előleges letartóztatás engedelmén kívül semmi kivételt nem teszen, azokat tehát a rendes törvényszék elébe utasítván, a rendes törvénykezés útjára is utasította.
Az 1791: 56. tc.-ben a király hozzájárult, hogy a jövőben a hűtlenség és felségsértés eseteit ne vonják el az ország rendes bíróságaitól, hanem a királyi Tábla hatáskörébe tartozzanak, fenntartva a törvényes fellebbezés rendjét, s épségben hagyva a király megkegyelmezési jogát.
Vagy talán a Királyi Fiscus bír különös kiváltságokkal? Igenis, vannak kiváltságai, de azokat törvényeink gondosan elszámlálták, azokon kívül mindenekben a közönséges törvény alatt áll, s jussai a többi nemesek jussaival tökéletesen egyenlők. És hol van – bátran merem kérdezni – hol van a törvény, melly megengedné, hogy az ő általa indított perekben a törvénykezésnek bevett rendszere elmellőztethessék, hogy az általa vádlott felek a szabad nyilvános védelemtől megfosztathassanak? Erről törvény nincs; van ellenben számtalan, melly a Királyi Fiscust a törvények megtartására kötelezi, s él még az 1638: 24-ik czikkely* is, melly azt rendeli: „ne Sua Meiestas alio extraordinario jure, quam Fisco per articulos competente utatur.” Ebben az 1791: 56. czikkely különbséget nem tőn, sőt az 1805: 5. czikkely* 6-ik §-a előrebocsátván: „ut incusati judicium in ordinaria juris via recipiant”, – a királyi just a felségsértésről vádoltaknak elfogatására nézve is csak a törvények értelmében tartja fenn.
Az 1638: 24. tc. a magszakadás révén a kincstárra szálló birtokok felőli intézkedést a következő országgyűlésre halasztotta, s kötelezte a királyt, hogy addig a fiscus részéről ne engedjen erőszakos foglalást, s a fiscust csak a törvények alapján őt megillető jogokkal engedje élni.
Vö. előbb, a 495. o. 3. jegyzetével.
De midőn ezeket a királyi ügyek igazgatója előtt panaszosan említeném, válaszul azt vettem, hogy van a múlt század utolsó tizedéből egy királyi rendelet, melly azt parancsolja, hogy a felségsértési perekre nézve ezen különös törvénykezési mód legyen követve, s a védlő ügyvédek titoktartási esküre köteleztessenek, zárt ajtóknál dolgozni tartozzanak, s az irományokat ki ne vihessék, másokkal ne közölhessék, mások tanácsával ne élhessenek.*
A nádor kérésére Somssich személynök dec. 13-án megküldte a Martinovics-per iratainak nála levő részét, 43 csomóban. A nádor kiiratta az iratokból a peres eljárásra vonatkozó utasításokat, így az 1794. okt. 30-i királyi utasítást is, amely a követendő eljárást megszabta. Ennek 1. pontja szerint az idézésnek „ex vinculis” kell történni; a 2. pont megengedte, hogy a vádlottak vagy maguk, vagy ügyvédek útján védekezzenek, az ügyvédet vagy maguk válasszák, vagy a kir. Tábla jelölje ki őket; ha a vádlottak maguk választanak ügyvédet, „is non aliter concedatur, quam si de illius integritate et taciturnitate nullum fundatum dubium esse judicaveritis, insuper vero advocati illi, qui his delinquentibus assistent, peculiari taciturnitatis juramento… ab iisdem escipiendo obstringendi erunt”; az ügyvédek az iratokat csak a jogügyigazgató jelenlétében láthatják, le sem írhatnak semmit; 3. pont szerint a pörből egyetlen szó sem szivároghat ki, a bírákat a legszigorúbb hivatali eskű kötelezi a titoktartásra. A többi pont a vallatások során felmerülő bűntársak elfogatásáról, a vádlottak vagyonának lefoglalásáról, a kihallgatások titkosságáról, s az eljárás siettetéséről szólt. A többi utasítás részletezi a fenti pontok alapján lefolytatandó eljárást. (Vö. OL, Nádori lt., Exhibita ad politiam spectantia, 1836: 231. sz.) A jakobinus-pör védőügyvédeire és az általuk letett eskü szövegére l. Benda K.: A magyar jakobinusok iratai, II. köt. (Bp. 1952.) 265. kk.
Megdöbbenve kerestem e királyi rendeletet a törvényczikkelyek sorában, és nem találtam azt, megkérdeztem másokat, kik a törvénykönyv tömkelegében jártasbak nálamnál, és ők sem találták azt. Találtam ellenben törvényekre, mellyek minket magyarokat csak törvény s nem kormányparancsok szerint kormányozhatóknak mondanak; találtam törvényekre, mellyek a bírói hatalmat törvényhez kötik, s e körben függetlenségre magasztalják, találtam királyi hitlevelekre, mellyek jussaink s szabadságaink fenntartását kötelezik. Olvastam Ulászló király 1-ő törvényének 10-ik czikkelyét,* melly a 2-ik §-ban azt mondja: „Et quod Regia Maiestas neminem judicum compellat vel adstringat in favorem alicujus, consvetudines et communem observantiam ac juris ordinem immutare seu perturbare.” Olvastam az 1659: 45-ik czikkelyben:* „Ne mandata illegitima expediantur, expeditis vero nemo judicum locum dare teneatur, alioquin etiam processus vigore talium mandatorum celebrandi, nullius ipso facto sint vigoris.” Alkotmányos hűségű keblemhez szorítottam az 1791: 12-ik czikkelyt,* melly biztossá teszi: „nunquam per edicta, quae alioquin in nullis unquam Regni Judiciis acceptari possunt, Regnum et partes adnexas gubernanda fore.” Továbbá: „quod forma judiciorum lege stabilita aut stabilienda, auctoritate Regia non immutabitur, sed secundum conditas huiusque aut in futurum condendas leges, receptam Regni consvetudinem judicia per Judices celebrabuntur.”
Az 1492: 10. tc. 2. §-ában olvasható a fenti mondat azzal a különbséggel, hogy a tilalom a királynak, valamint a főpapoknak és báróknak (Regia Maiestas, vel domini praelati et barones…”) szól.
A törvénytelen visszafoglaló és letíltó parancsok kiadását tilalmazó 1659: 45. tc. 1. §-ában olvasható ez a mondat, annak a hangsúlyozása mellett, hogy az igazságszolgáltatás törvényes rendjét meg kell tartani.
Az 1791: 12. tc.-ben a király biztosította a rendeket, „nunquam per edicta, seu sic dictas patentales, quae alioquin in nullis unquam regni judiciis acceptari possunt, regnum et partes adnexas gubernanda fore, expeditione patentalium ad eum duntaxat casum reservata, ubi in rebus legi alioquin conformibus, publicatio debito cum effectu hac unica ratione, obtineri valeret.”
Ezeket, s ezekhez hasonlókat olvasva, mély tisztelettel járulok a Tekintetes Királyi Táblához azon alázatos kérdéssel: ha oda jutott-e már az alkotmányos magyar nemzet, hogy törvényeit még élet és halál kérdéseiben is nem a törvénykönyvben, hanem egy törvényszékhez intézett, a Hazában nem ismert, ki nem hirdetett, a törvényhozó hatalom által soha meg nem erősített, nem tudom mellyik levéltár porai között titokban rejtőző kormányrendeletekben kell keresnie? Ha ez így volna, ha így lehetne, úgy sorsunk szomorúbb lenne azon tartomány lakosaiénál, hol a törvények apró betűkkel írattak magas tornyokra, hogy a nép azokat ne olvashassa; azok legalább nagyító üvegen olvashatók, mi csak a fogságban tudnók meg, hogy minő törvény fog felettünk ítélni.
De az is mondatott mélly tisztelettel előadott észrevételemre, hogy ezen fensőbb rendelet kelete óta a most követett rendszer szokássá változott; hogy az ügyvédek minden hasonló esetben a titoktartási esküt letették, s az irományok nekiek szabad közlésre, tanácskérésre, munkára ki nem adattak. Ezen ellenvetés azonban meg nem döbbenthetett, mert nem volt szükségem a törvénykönyvet felhányni, hogy meggyőződjem, miképpen a törvény erejű szokás törvényeink szerint nem ekként készül, s egy pár ügyvédnek nem mondom gyávasága, hanem engedékenysége nemzetemet a szabad védelem s törvénykezési rend jóvoltától meg nem foszthatja.
De miként is egyezhetnék meg az osztó igazsággal Tekintetes Királyi Főtörvényszék! hogy midőn a vádoló Királyi Fiscus, miután hónapokig készült, számos tagokból álló összeülésében szokása szerint mind a vád előadását, mind az egyes szóváltásokat megrostálja, megvitatja, módosíthatja, igazíthatja, s olly munkát terjeszthet a bíróság elébe, melly az egész testületnek helybehagyását kiérdemlé, – akkor a védlő ügyvéd, kinek a büntető igazság szabályai szerint még több szabadsággal kellene bírnia, titokra legyen és zárt ajtókra szorítva, s még csak azon szabadsággal se bírhasson, hogy nézeteit illy nagy ügyben másokkal is közölhesse, vagy támadható kétségei iránt barátinak, s kikhez bizodalma van, tanácsát kérhesse? És miként felelhet meg ő a világ s haza előtt, mellynek számadással tartozik, hogy kötelességét teljesítette? Mi kezességet érezhet a vádlott fél, hogy sorsa a titok leple alatt önkény játéka nem vala, ha az egész dolog esküvel kötelezett örökös homályra kárhoztatik, ami alkotmányunk szellemével, az igazság képzetével, a bíróság tekintetével, de a kormány javával is egyiránt ellenkezik?
Ezek azon észrevételek Tekintetes Királyi Főtörvényszék, mellyeknek előterjesztésére az atyai kötelesség ösztönzött, s mellyekre nézve a Tekintetes Királyi Tábla igazságszeretetéhez szólamlok fel oltalomért; nincs is egyéb hátra, hanem hogy fiam s unokaöcsém nevében ünnepélyesen kinyilatkoztathassam, miként én minden lépésnek, melly a törvénytől s a törvénykezés rendes ösvényétől eltér, ünnepélyesen ellene mondjak, és kinyilatkoztassam, hogy fiam s unokaöcsém Perger János urat választották ügyvédjöknek, s ő mellette maradnak, és senki mást védelmökre fel nem hatalmaznak, ügyvédjöknek el nem ismernek, s őtet is csak úgy s addig, míg a szabad védelemmel járó jusokat fel nem adja, s a titoktartási esküt le nem teszi; – ellenkező esetben készek védelmezetlenül maradni és készebbek mindent szenvedni, mint ezen törvényes kívánságuktól elállani. – És én is Tekintetes Bíróság! atyai mély fájdalmam közepette is erősen érzem, hogy polgár vagyok, Fejedelmemnek hű alattvalója, de hazámnak is hűséges polgára, s mint illyen a polgári kötelesség leplébe burkozva, sírni kivánok inkább házam szerencsétlensége felett, mintsem nemzetem szabadságlevelének elszaggatott rongyai törüljék könnyeimet.
Aki a legmélyebb alázatossággal vagyok Pesten, september 8-kán 1836, a Tekintetes Királyi Táblának alázatos szolgája
Lovassy István mk.
Sk. fogalm. MTA Könyvtára, Kézirattár. Ms 4850/56. sz.
Másolat. Kossuth perének iratai.* II. köt. 62–73. l. (Vörös A. id. másolatai.)
Sk. fogalm. MTA Könyvtára, Kézirattár. Ms 4850/56. sz.
Másolat. Kossuth perének iratai.* II. köt. 62–73. l. (Vörös A. id. másolatai.)
Annyira köztudomású volt, hogy Lovassy László apjának védőiratait Kossuth írta, hogy ezeket az iratokat – mint a Kossuth és a hűtlenséggel vádolt és elítélt ifjak közötti szoros kapcsolat bizonyítékait – a Fiscus Kossuth perében is a terhelő bizonyítékok sorába iktatta. Maga Kossuth is a sajátjának ismerte el ezeket az iratokat önkéntes vallomásában. (Vö. önkéntes vallomásának 13. pontjával.) A kincstári jogügyigazgató egyébként már okt. 17-én jelentette a kancellárnak, hogy Lovassy István folyamodványát Kossuth írta; javasolta, hogy majd ha elfogják Kossuthot, ezt is fel kell hozni vádként ellene, mert izgatni akart a folyamodvánnyal. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1836: 1447. sz.) – Az irat – a per egyéb irataihoz hasonlóan – másolatban közkézen forgott az országban; számos példánya található a elvéltárakban és közgyüjteményekben.
A kir. Tábla szept. 19-én rendkívüli ülésben foglalkozott Lovassy István beadványával. A ülés elsősorban a beadvány formája miatt botránkozott meg, amely nem kérvény, hanem proklamáció. Az ifjakkal kapcsolatos bánásmódot illető panaszokról az a nézet alakult ki, hogy ezek nem tartoznak a bíróságra. Az eljárásmóddal kapcsolatban megállapították, hogy az az 1790 óta kialakult törvényes szokáson alapszik. A kérvényt az irattárba tétették, a kincstári jogügyi igazgatónak pedig utasítást adtak, hogy siettesse a pört. (Az ülés jegyzőkönvét l. OL, Nádori lt., Exhibita ad politiam… spectantia, 1836: 188. sz.)
