49. Buda, 1838. május 5. Kossuth levele anyjához családi ügyekről, az árvíz óta történt földmozgások okáról, a szabad kereskedele…
49. Buda, 1838. május 5.
Kossuth levele anyjához családi ügyekről, az árvíz óta történt földmozgások okáról, a szabad kereskedelem jelentőségéről, Budapest újjáépátéséről.
Kossuth levele anyjához családi ügyekről, az árvíz óta történt földmozgások okáról, a szabad kereskedelem jelentőségéről, Budapest újjáépátéséről.
Buda. Majus 5-dikén. 1838
Kedves Anyám!
Írását látni örültem, de tartalma megnyugtatást nem adott. Orvoslás dolgában fő dolog a bizalom. Hogy nekem a homeopathicus gyógyrendszerhez van bizodalmam, onnan jő, mivel a rendszer rationabilitása felől a mellette s ellene írott legjobb munkák egybevetéséből (mennyire avatatlannak lehet) meggyőződtem; meggyőződésemben pedig tapasztalás megerősített. Édes Anyám az elsővel nem bajlódott, s jól is tette, nem körébe tartozik; a második minő fokra emelé keblében a meggyőződést, nem tudom. De igen fájna nekem, ha gyanítanom kellene, hogy homeopathicus orvos tanácsával nem annyira bizodalomból, mint az én hitem iránti engedékenységből kíván élni édes Anyám mostani nagy betegségében. Engedje hinnem, hogy csupán személyes bizalma által fogja magát vezéreltetni. Mindenesetre szeretném, ha a nyavalya minősége felől Breznay* véleményét kikérné édes Anyám. Ő ismeri leginkább léteg-alkatját.
Breznay István, sátoraljaújhelyi orvos, Kossuth sógora.
Zsuzsi húgom sorait igen-igen szívesen köszönöm. Habár mióta gyermekkorból kifejlett, keveset voltam is családi körükben, s akkor is csak többnyire ebédnél láttuk egymást; de hízelkedem magamnak, bírok olly gyakorlati látással, hogy őt s többi testvéreimet is lelkileg is jobban ismerem, mint gondolnák. Ami pedig azon öntudatot illeti, mellyről állapotomra nézve szól: mikint érte magát öntudat nélkül az ember, azt nem tudom, de ha azt mondanám, hogy magamat állapotomban boldognak érezem s érezhetem, hazudnám. Annyit azonban tudok, hogy ámbár a pályához, mellyet én futottam, különös nagy heroismus bizony nem kellett; mert a törvényessége mellett még olly csekély, olly mindennapi ember mindennapi tehetségeihez mérséklett is volt, miszerint arra, hogy fontossá legyen, semmi kevesebb nem kívántaték, mint üldözés; illy kimenetelét tehát gyanítani sem lehetett.
Pedig partout ou il reste une chance ŕ la fortune, il n’y a point de heroisme ŕ la tenter, mindazáltal, hogy lakik keblemben egy bizonyos valami, melly míg Isten a tébolyodástól annyira megóv, hogy erény és vétek, erkölcsi becs és világi fény között különbséget teendhetek, erőt ad sorsomat megbírni, habár a Jeffreys alakjában jelennék is meg,* ennyi igaz. És az is igaz, hogy inkább azon érzésnek, melly keblemben lakik, szeplőtelen megőrzésével a tarpeji kőszirtet* választanám, mint ellenkezővel a Capitoliumot. Pedig én bizon nemcsak fellengző nem, sőt igenis prosaicus ember vagyok, s azért a fogság súlyát s minden örömeinek, gyönyörűségeinek, kedvezéseinek elvesztése, megfosztás szokott foglalatosságaimtól s ezzel egyrészt a lelki, testi munkásság csökkenése, másrészt megakasztása a magam s családom fenntartására szükséges életmódnak, melly megakasztás a jövendőkrőli gondoskodás lehetetlenségét is magában foglalván, magam s kedves enyimeim örökös ínségét is eszközölheti, megfosztás mindazon alkalmakkali éléstől, mellyet a történet magunk s mások javára nyújthatna, s ami visszaidézhetlenül elvész, nélkülözése barátaim, sőt szüleim, testvéreim társaságának, mit a legszigorúbb büntető hatalmak is csak ritkán, s csak a büntetéses, nem pedig előző fogság súlyosításának legfőbb fokáúl (sévérité accessoire en comble – mint egy híres törvénytudós nevezi) alkalmaztatnak stb., ámbár, mondom, mindezeket s egyéb számtalan súlyait állapotomnak, bizon igen-igen mélyen érzem, s annyival mélyebben, mentől tisztábban áll a felelet e kérdésre.
* Utalás Lord Jeffreys, II. Jakab angol uralkodó főbírája (1648–1689) sorsára: a Stuartok bukása után nyomorúságosan halt meg a Towerban.
A római Capitolium nyúlványa; az ókori Rómában innen taszították le a gonosztevőket.
Boldog Isten! És ugyan miért mindezeket?
Orvoslásommal egy kissé bíz én felhagyok. Az ugyan nagy baj, hogy nekem jobban kell ételben magamra vigyáznom, mint ember teheti, mert vagy nincs étvágyom, s ekkor megárt az evés, mivel erőltetett, vagy van, s ekkor megárt, mivel jóízűen ettem; azonban csak eltengünk valahogy. De újságul írhatom, hogy hajam annyira útnak indult, miszerint ami még hátra van, azt tíz ember még azon délszak-tengeri szigetlakosok közül is könnyen felszámolhatná, kik csak 30-ig tudnak számolni, s ami több, arra azt mondják: sok. Ha egy vendéghaj lett volna birtokomban, már megborotváltattam volna koponyámat, mint a musulmán; ez talán egyetlenegy módja a hajerősítésnek; de így már csak hadd menjen, ha útnak indult. Szerencsés utat.
Azon nyilatkozás, melyet édes Anyám hosszú leveleim késedelméről nyert, mosolygásra késztetett. Egy az, hogy reánk nézve mindegy, akármi az oka, akár az üveget a kőhöz, akár a követ az üveghez; más az, hogy én hasonló helyzetben úgy nem felelnék, hanem legfölebb így: „Az máskép nem lehet, a felállított szabályok szerint úgy kell lenni”. Azonban, minthogy múltkori hosszú levelem folytatása szabadnak mondatik, folytatom.
[Hallom, még mindig történnek Pesten süppedések, süllyedések pinczékben, utczákon. Ez igen nagy figyelmet érdemlő tünemény; s ha valódi oka kifürkésztetik, annak elhatározó tekintettel kellene bírni a várost óvandó munkálatok megállapításában. Mert ha az árvíznek szilárdabb épület ellentáll is, de levegőben állani csakugyan nem képes, s ha Pesten a földsüllyedés divatba jő, Pest biztosan nem fog állani a földön, még kevésbé a hitelben s bizodalomban. Véleményem szerint a tüneménynek eredeti nemző oka nem az árvíz, sem a Duna vizének a föld porusain beszivárgása. Van a Duna hosszában Eschingentől a Fekete-tengerig sok alacsony sziget, s többnyire homokos, mint a pesti part, mellyet a víz minden idén eláraszt felül; két oldalt pedig örökké nedvezi, s hogy a habfolyam elmos egy darabot; az gyakori dolog, de hogy az illy szigeten a föld besüppedne, nem hallottam. Nevetséges ugyan négy fal elzártságából geognosiai* véleményt adni, mert ez minden lehető helyzetek között legkevésbé alkalmatos cosmogonicus* búvárkodásra, azonban én a nevetségesség okáért megmondom véleményemet.
(gör.) Leíró földtani.
(gör.) A világegyetem kialakulásával foglalkozó.
Akár tűz, akár víz által történt légyen is a földnek eredeti alakulása, annyit mély kútak, bányák, vízmosások stb. figyelmes szemléletéből abstraháltam magamnak, hogy a nagy folyók medre a földrétegek ős idomulásában (Urformation der Erdschichten) regulator gyanánt jelenik meg, úgy, hogy habár folyamhabzás alakját látszassanak is mutatni a rétegek, s annálfogva fekvésük vízhosszanti, de csakugyan az egész folyamvölgy két oldalán a földtest csontjait képző hegyektől egész a vízpartig a meder fölé nehézkednék; ollyformán, mint falevélben regulator a közép vastag szál, s ha vele félig-meddig párhuzamosan fekszenek is a levélréteget képző apró szálacskák, de a rajtok keresztülfutó vastagabb rostok által csakugyan a közép regulator felé nehezkednek. Innen van (alkalmaztatva szólván), hogy mindazon víz, melly különböző okokból a Duna-völgy minden részein támad, a Duna medre felé szivárog, nemcsak a föld színen, melly különben is csappanós, de a föld belső rétegeiben is. A múlt téli hó szörnyű tömeg vizet adott, s olvadáskor ez a péczel–fóti hegysortól lefele mind Pest fele szivárgott. De sokkal nagyobb tömeg volt, mintsem hogy (kivált a Duna árja által is visszanyomatván) békével leszivároghatott volna. Tehát utat keresett, tört magának (mert a víz igen találékony sánczmester). A földben temérdek hólyagocskák, üregek vannak, kisebbek, nagyobbak, mint a miskolczi kenyérben, levegővel telvék; ezen levegőt az erősebb víz kiszorította, melly is az agyagosabb, kövesebb rétegekből felfelé a parázs homokbani hézagokba vonult, s a vacuumba utána tolakodó víz által mindig fölebb szorítva, végre a föld színén megy, a víz pedig utána. Ez az, amit földárnak nevezünk, s innen van az a tünemény, amit sok pestiek földingás jeleinek véltek, ti. hogy a víz buborékokat csinálva bugyog, s mintegy sisterékel föl a földből. Ez kiszorított levegő, s a vacuum plenum üregeiből utána lövellő víz; később az alsó rétegekből a folyómeder felé nehézkedőkből a víz csakugyan elszivárgott, s azon hólyagocskákat, mellyek eszerint üresen maradtak, részint az összeporló parázs homok, részint a felsőbb rétegi víz, s amint ez is szivárgott, ismét a körültei homok töltötte be, s ezáltal mindig nagyobb volt azon üreg, mellyel felülről kellett a reá nehézkedő porhanyó homoknak betöltenie, s így támadt végre legfelül a süppedés s üreg.
Ezt azért írtam le illy unalmas részletesen, mert azt is hallottam Sebes kapitány úrtól, hogy a tervező műértők a canalisra nemigen hajlandók. Én pedig azt hiszem, hogy ha a földár, s reá következő süllyedések fönnebbi magyarázata valószínű volna, ennek elhatározó erővel kellene bírni, hogy elsőséget nyerjen azon terv, melly a múltkori levelemben én általam is említett canalis állást is egészítő részül magában foglalja. Mert ha Pest városa napkeleti oldalán egy hajókázhatólag tágas csatornya vonulna el, az annyi vizet felfogna a partokból a Duna medrébe iparkodó belső földrétegi vízből, hogy Pesten többé nem jelennék meg földár, következőleg földsüllyedés sem. Még egyszer mondom, ezt nem a Duna árja okozta eredetileg, csak mellékesen járult hozzá, a lefolyást akadályozván. Már említém a homokos szigeteket, s még említem, hogy ha a Duna-víz felszivárgása okozná, ennek a parthoz legközelebb kellene legnagyobb hatásúnak lenni. S nem úgy van. A Duna-parti palotasorban semmi baj. A Magos-utczában, Bálvány-, Újvilág-utczában* süllyedések. Szeretném, ha az általam érintett fonalat követve, ezen thesist vizsgálatra méltatná valaki,] okosabb s tanultabb, mint én, s aki nem négy fal közt kénytelen epicosmoscopicus, vagyis inkább physiurgoscopicus* vizsgálatokba merülni.
A mai József Attila, Október 6., illetve Semmelweis utca.
(görög elemekből) A világmindenséggel, a világrenddel, illetve a természet rendjével foglalkozó tudomány szerinti.
[Nagy a részvét külföldön Budapest iránt. Istennek hála.] Egy idő óta kül- s belföldi literatúrában támadt egy osztály, melly minden javaslatnál s cselekedetnél nem azt nézi: jó-e, helyes-e, hanem alacsony rugókat költ, keres ember-ember ellenében, örökös csalásvágyról s nemtelen ösztönről vádol, s legközelebb (mint a „Hírnök” melléklapjából több hasonló czikkek utána látom) Csaplovics, az a Csaplovics, ki már előbb egyszer nagy hírű halhatatlan tudósokat, kik egész tudományágak mostani fejlettségének első talpköveit tették le, s részint egyes nemzetek virágzó polgári állapotjának teremtő részesei, részint az egész emberiség jóltevői voltak, kiknek kisujjokban több ész, tudomány lakott, mint az én agyamban s Csaplovics úréban együttvéve, amúgy cathegorice bolondoknak declarált; ki embertől az emberiség jogát megtagadta, s a positivus törvényt, ha még olly rossz s igazsággal s erkölcsiséggel mégannyira ellenkező legyen is, természeti törvénynek, és így az éjszakamerikai szabad statusokat becstelenítő rabszolgaságot is és mindazon intézvényeket, mellyek itt-ott széles e világon az emberi nem nagyobb részét czél helyett eszközül vették, természeti jogszerű állapotnak meséli* (amire ugyan szeretnék felelni); ez a Csaplovics most már a halhatatlan dicsőségre vágyást Herostratus halhatatlan gyalázatra vágyásával egybekevervén, azt tanítja, hogy azon ösztön, miszerint a porban csúszó férgek sorából kiemelkedő ember munkássága irányát a maroknyi élet szűk körén túl tűzi, s halála után is dicsőíttetve emlegettetni kíván: bolondság, mert – úgymond ő – azon emlegetést nem fogja hallani.* Boldog Isten! Be csodálatos Kostgängerjeid* vannak tenéked! Ezen világtanító bölcsek (ha az emberek jobbak, s okosabbak nem volnának, mint ők) oda vinnék a világot, hogy az éhező koldus nem fogadná el a darab kenyeret, mellyet könyörület nyújt, mert attól tartana, hogy ez csak cselvetés (amint példáit láttuk 1831-ben a cholerakor), mindazon nemes lelkű férfiak, kik egész életüket azon nagyszerű munkálatoknak szánták s áldozták, miknek gyümölcseit évek, századok érlelik, s csak unokagyermekek aratják, pulya munkálatlanságban töltenék baromilag az életet, s ahelyett, hogy most a roskadt öreg is gyümölcsfát ültet, mellynek gyümölcsét ízlelni nem is remélli, az emberi nem makkot enne őserdők vadonjaiban, mert ki ültetne diófát? – hisz az élet olly rövid, a dió pedig olly lassan nő.
Kossuth itt Csaplovics János, Ján Čaplovič (1780–1847) konzervatív író, publicista A természetjogról című, a Századunk 1838. 8., 17. és 18. számában megjelent cikkére utal. A meglehetősen útszéli hangvételű cikk (mint Csaplovics számos más írása is) élénk vitát váltott ki: a Századunk hasábjain Pukolay Dániel ügyvéd és Olgyay Gáspár, a Törvényhatósági Tudósítások pozsonyi levelezője szálltak vele vitába (28., 33–34. sz.); vitacikk jelent meg a Társalkodóban (56., 57. sz.) és a Figyelmezőben is (15-16. sz.).
CSAPLOVICS: A dicsvágyról. Századunk, 1838. 34. (április 26.)
A halandó ember a korban szokásos elnevezése (a. m. „Isten kosztosa”).
Ha én illy írókat olvasok, s látom, mikint igyekeznek a jóbani állhatatosságot makacsságnak, a tévedés elismerését gyávaságnak, a nagylelkűséget bolondságnak, a hősi vagy polgári bátorságot oktalanságnak mutatni, s minden becsületes cselekedetben alattomos nyerekedést kutatnak, nehogy valamikép azon fájdalmas kénytelenségbe jöjjenek, hogy valamit becsülni legyenek kénytelenek, meg nem foghatom, mi gyönyört találhatnak az emberiség alacsonyításában, mellyet emelniök, nemesíteniök kellene. Je baisse la tę te d’horreur, s azt mondom, mit az orvos Macbethben: „This disease is beyond my practice”* – ez a betegség haladja tudományomat. Azonban, míg ezen misantropok, rövidlátók, feketevérűek vagy képmutatók a humanitas és civilisatio barátait (kik közé magamat is számítom) mintegy Sahara sivatagságába helyezik: Budapestet vízözön borítja el, és íme a baráti részvétnek, testvéri emberszeretetnek minő felséges képe tűnik elő a szomszéd Austriában s Közép-Európa nem szomszéd távol vidékein,* hol magyar hang még sohasem hangzott, hol idegenek vagyunk s ismeretlenek, de mégsem idegenek, mert testvér tagok az emberiség nagy családjában. Íme a virító oase a Sahara közepén. [Ez a humanitás és civilisatio növekedésének, az ész és tudomány tisztulásának dicső győzelmi ünnepe.]
SHAKESPEARE, Macbeth, V. felvonás, 1. szín.
Lásd a 398. l. 4. jegyzetet.
Nem kell kétségbeesnünk az emberiség jövendője felett. Mens agitat molem et magno se corpore miscet.* [Voltak idők, midőn emberek s nemzetek hittek ama misantropoknak. Azt hitték, hogy egyik nemzet dicsősége csak a másik lealázásából, egyik gazdagsága a másik elszegényítéséből eredhet. Az ipart és kereskedést egybezavarták a sorsjáték ideájával, hol egyik csak azáltal nyerhet, hogy a másik veszített, és a nemzetek ellenségei voltak egymásnak, s viszont megrontásból éltek, mint a gladiatorok.
VERGILIUS, Aeneis 6., 727.
De feltűnt a politica oeconomia új, gyönyörű tudománya, lassankint gyökeret vernek a tömegben czáfolhatlan igazságai; megmutattatott, hogy szomszédaink megrontása nem érdem, hanem öngyilkosság; hogy az idegenek bővelkedésének előmozdítása saját bővelkedésünket mozdítja elő, s mentül több, mentül gazdagabb nemzetekkel szabad szorgalmi, szabad kereskedési szövetségbe, annál szorgalmasabbakká, gazdagabbakká leszünk magunk is. Míg előbb mézére vágyván a szomszéd kasnak, kiöltük a munkás méhet, s mézét többet nem ízlelhettük, most virágot ültetünk szomszédságába; ő eljő táplálatért virágainkra, s érettök mézet ád önkényt táplálásunkra. Megértették a nemzetek, hogy a nemzetiség prometheusi lángjának éltetésére a mások nemzetisége iránti antipathia szele nem szükséges, nem kívánatos; hulltak és hullnak a közép* kőfalak, mellyek nemzetet nemzettől, mint tigrist oroszlántól viszonyos irigység, gúny és anthipathia szenvedelmeivel elszigetelék; s ha valaha valósággá válnának az örök békérőli gyönyörű álomképek, a status oeconomia békés tanításai fognák azt kivívni bizonyosabban, mint azon status férfiak, kik evégett Europából egy nagy katonai laktanyát csináltak.
Így! Talán elírás, középkori falak helyett.
De idő kell, míg a pislogó mécs lángszövétnekké változik. Erről a statusgazdálkodásról sokat kellene, sokat lehetne csekély tudomásomból is mondanom, mert még – fájdalom – igen buján tenyésznek azon politicai fonákság növényei közöttünk, miszerint őseink 1545-ben (az 59-ik czikkben) azt rendelték, hogy mivel a lengyel király megtiltotta alattvalóinak Magyarországba eladás végett termesztményt s árut bevinni, tehát elkobzás büntetése alatt a magyar se merészeljen a lengyelnek valamit eladni. Más szóval: Te lengyel! Neked a természet adott ezt vagy amazt szükségeden felül, amivel mi, magyarok nem bírunk, vagy te helyzetednél s körülményeidnél fogva szükségeden felül olcsóbb áron, kevesebb munkával elő tudod ezt vagy amazt állítani, ami nekünk több költségünkbe, munkánkba kerülne, tehát a mi kölcsönös javunk azt hozná magával, hogy te ezekből adjál nekünk, helyébe pedig mi adunk ollyat, ami nálunk van, nálad nincs, vagy mellyet mi olcsóbban előteremthetünk, mint te; ha ezen csere köztünk meg nem történik, vagy az lesz következése, hogy mindketten nélkülözni fogjuk a természet azon jóvoltát, mellyet egymással közölhetnénk, vagy mindketten kénytelenek leszünk drágábban s rosszabbul, és így kevesebb haszonnal termeszteni, gyártani azt, mit egymástól olcsóbban s jobban vehetnénk; és emiatt pénzünk, tőkénk, munkánk egyrésze elvonatik a termesztésnek azon ágától, mellyet mindenikünk saját helyzete szerint nagyobb haszonnal mívelhetne, s kirekesztjük egymást Istennek azon kedvezéséből, mellyel különböző dolgokban egyikünket s másikunkat megáldotta. Mivel azonban te lengyel, olly bolond vagy, hogy szükségeden felüli gabonádat inkább vermedben megdohosodni, egerek által elemésztetni hagyod, mintsem hogy a liptói, árvai magyarnak eladnád, tehát juxta principium decantatae reciprocitatis mi is olly bolondok leszünk, hogy hegyaljai borunkért nem fogadjuk el a pénzt, mellyet ajánlsz, hanem pinczére rakjuk, eczetesedni hagyjuk, vagy pedig szőllőhegyünket parlagságra kárhoztatjuk.] Íme a híres reciprocitas elve, mellyre a dicsőített 1807-iki országos felírás* alapszik, s melly más szóval ennyi: Ha te bolond vagy, én is bolond akarok lenni.
Utalás az országgyűlésnek a királyi javaslatokra tett válaszfeliratára: a rendek kérik, hogy az uralkodó a Magyarország és az örökös tartományok közötti harmincadvámokat „si (quod hos equidem ad incrementum virium totius Monarchiae multum collaturum existimaremus) simpliciter sufferri pro nunc non possent, adminus secundum principia ad mentem legum signanter articuli etiam 67:1790/1. communi Statuum et Ordinum consilio his adhuc comitiis defigenda ad parem reciprocumque pedem reponere... dignetur”. Országgyűlési iratok, 1807. 51.
Illy fonákságok uralkodnak még nálunk a kölcsönös kereskedés elveiről ma is, még ma is tűnnek elő írók (mint minap a Hírnökben), kik szentül hiszik, hogy a kormány megrontaná többi adózó tartományait, ha a magyar kereskedést felszabadítaná;* holott épen a magyar és nem magyar, austriai és nem austriai közjólétet, nem mondom, megrontja (mert a statusoeconomiai fonák rendszer nem képes magában egy nemzetet megrontani), hanem sebesebb, tágabb kifejlésében gátolja, s az ipart és szorgalmat természetes és így leghasznosabb ösvényéről mesterkélt és így kevésbé hasznos ösvényre kényszeríti azáltal, épen azáltal, hogy a kereskedést fel nem szabadítja, s a vámrendszert nem csupán és egyedül jövedelmi forrásnak (amint kellene, s amelly annál gazdagabb forrás volna, mentől szabadabb a kereskedés, a vám pedig legfölebb csak olly nagy, hogy a fogyasztást ne kevesbítse), hanem balancierozó rúdnak is akarja használni (amit nem kellene, mert ezzel magának is árt, s Austriának is úgy, mint Magyarországnak). [Ezekről a nyilvánosság útján gondolatokat cserélni – ha valaha – most volna szükség, midőn a pesti catastropha múlhatatlanúl megkívánná, hogy a nemzet világosodjék fel saját közérdekeiről, mert ha erről felvilágosodik, mathematicai csalhatatlansággal meg fog győződni, miképen azt, ha most Budapest jövendő biztosságáról országos közerővel gondoskodik, nem Budapestnek, hanem az egész országnak javára tette; s amit erre tett, az nem áldozat, nem is nagylelkűség, hanem csak józan arithmeticai számolás, mellyhez eddig, fájdalom, nemigen értettünk, s innen jő, hogy ha a Tisza szabályozásáról szóllottunk, a dunai ezt mondá: „Mi gondom reá”, ha pedig a Vágot akartuk volna regulázni, hogy véghosszában hajózhatóvá tegyük, vagy a Garam vizét kitisztítani vagy épen a fiumei vagy Porto Re-i kikötőt mélyíteni stb. a tiszai így szóllott: „Majd bizon, nem kell nekem sem Garam, sem Fiume”. S a következés? Baján, sőt Szegeden is 45 garason kínálják mérőjét a gabonának, senki sem veszi. Ungvárt ugyanakkor 90 garast adogálnak mérőjéért, s nincs gabona.
Kossuth utalását nem tudtam azonosítani.
Azonban a szükségesnek említett status-gazdálkodási gondolatcserébe elegyedni – fájdalom – nincs módomban. Tehát csak egy-két szót arról, mikép gondolnám Budapestet közerővel biztosítani.] Két ív levelet ígértem kétszerre, írok másfelet egyszerre, s ezzel vége.
[Az Allgemeine Zeitungban olvastam, hogy bizonyos társaságnak a Helytartótanács engedelmet adott bankalapításra, de olly feltétel mellett, hogy reá nézve egy különös (mintegy compromissionalis) bíróság állíttassék, s kik a bankkal ügybajba lépnek, formalitásokról, praerogativákról stb. lemondani tartozzanak.* Nem tudom igaz-é? Óhajtom, az legyen. Ha igen, nagy igazsága van a kormányszéknek, hogy illy feltételeket szabott, mert a dolog így, amint állunk, lehetetlen másképen, de az is igaz, hogy ezzel a kormányszék a legszigorúbb, de egyszersmind legigazabb criticát mondá törvényeinkre s némelly institutiónkra. Másutt, ha egy társaság illyes vállalathoz fog, csak azon egyért esedezik, hogy a közönséges törvény jóvoltában részesítsék, nálunk arra van szüksége, hogy a törvény kegyes jóvoltaitól mentté tétessék, különben lábra nem kaphat. Gyönyörű állapot.] S mégis, ha egyikünk másikunk azt mondja: „Hazafiak, ez a törvény nem jó, ez az institutió hibás”, vannak, kik nem azt felelik, hogy in specie nincs igazságunk, hogy javítási ajánlatunk rossz, hanem így kiáltoznak: „Újítási düh, újítási düh”, „Veszett kutya, veszett kutya”, s a szegény kopót agyonverik, pedig az nyújtott nyelvvel csak azért szaladt fejhajtva végig az utczán, mert szomjas volt, vizet keresett. [Ezt a bankot azért említém, mert szükségem van reá véleményemben.
Az újság 1838. március 1-i (60.) számában adott hírt egy magyar bank – ténylegesen majd 1841-ben megvalósuló – tervezetének helytartótanácsi jóváhagyásáról.
Ha én kormány volnék, mindenekelőtt ahhoz értő műtudósok által tervet készíttetnék. (Ez, amint hallom, történik.)]* De ezen tervtől az összedűlt városrészek szabályozását elválasztanám, hogy az emberek mihamarébb építéshez foghassanak (ez, amint hallom, nem történik), mert közel két hónap múlt már el a szerencsétlenség óta, tulajdonképen csak kurta 5 hónap van hátra, mellyet nyárinak mondhatni; építéshez idő kell, ha nap nap után múlik, s eljő a tél, boldog Isten, mit csinálunk? Ez a tél Pestet depopulálhatja, elnéptelenítheti, mitől Isten őrizzen.
Kossuth itt valószínűleg az árvízkárok műszaki okainak kiderítésére kiküldött szakértő bizottság – melynek tagja volt Paul Sprenger bécsi műegyetemi tanár és Pollack Mihály is – munkásságára gondol. Vö. NÉMETHY, 1938. 260. sköv. (Bierbauer Virgil tanulmánya.)
[Elkészülvén a terv, országgyűlést hirdetnék, s azt mondanám: íme híveim, itt a terv, hazátok fővárosait megóvni, s ezzel belső és külső kereskedéstök szívét épségbe tenni, személyeitöknek, vagyonotoknak, odahalmozandó termesztményeiteknek, legfőbb ítélőszékeiteknek, országos levéltáratoknak, gyermekeitek fő nevelő intézetének, könyvtáraitoknak, kincses és régiségi gyűjteményetöknek stb. stb. biztosságot, állandóságot szerezni, s nemzeti ipartok, szorgalmatok, kereskedéstök gyűlpontját, hazátok szívét olly karba tenni, hogy mentül több, egészségesebb vért szivárogtathasson hazátok ereibe szerte messzire, s jövendőben a napkeleti kereskedés fő rakhelyévé emelkedhessék roppant nyereségtökre, dicsőségtökre. Egyesek szerencsétlenségén a külföld humanitása sokat enyhített: egy vagy két milliót adott önkényt segedelmül. Illy példa mellett nem fogjátok magatokra vonni ezen humanus külföld szemei előtt azon mocskot, hogy ti magyarok, magyar hazátok fővárosának biztosítását nemzeti közügynek nem tekintitek. Itt a terv: töltés, álló híd, canalis (s mit tudom én, mi), kell reá (teszem) 10 millió. A ti ügyetek, a ti jövendőtök forog kérdésben. Gondoskodjatok.]
Erre, ha nemzet volnék, ezt mondanám: köszönet a kormánynak. Hála Bécsnek, Austriának s a többi külföldieknek, törvénykönyvünkben örök emlékül. Az ügy igaz, a nemzet ügye. Nincs nemzet Europában, melly, ha felszólíttatik kormánya által, hogy a nemzet jóvoltát, emelkedését, sőt csak díszét is tárgyazólag a szükséges módokról gondoskodjék, ettől vonakodnék s a nemzet egészségét, a haza javának, dicsőségének közösségét megtagadva, képviselői azt mondanák: én csak olly vállalatra adok, mely az én tanyámon fog létesíttetni; ez tőlem messze esik, erre nem adok. Ezt egy sem mondja, mert hiszen ezen elv szerint sohasem történnék semmi és sehol. Megértünk mi is saját javunkat érteni. 10 millió kívántatik? Megadjuk. De tudnivaló, hogy számadást kívánunk. De mikép adjuk? Adózó népünk, kinek harmadéve azt sem adtuk meg, hogy magát megválthassa, s a restségeszközlő robotrendszerből kikerülve szorgalmassá lehessen és megczáfolhassa azokat, kik őt törvény által restté tették, s most restségről vádolják; adózó népünk, kinek vállaira hárítottuk 1715-ben saját terhünket, a hon védelmét anélkül, hogy jobbágyi terheiből valamit levettünk volna; adózó népünk, mellynek radicalis birtoka nem lehet ugyan, mert ennek csak királyi adomány lehet kútfeje, de ki mégis sok törvény bizonysága szerint pénze után bírhatott jószágot, s abból (mint akárkit mást is) csak az örökös vi juris radicalis, nem pedig akármi idegen nemes vethette ki, sőt kinek az 1630: 30. és 1715: 23. szerint nem nemes létére is kellene bírni actoratussal ex incapacitate possessorii külföldi ellen, kit azonban a 193-ik lap 1-ő curialis decisio magát is incapaxxá tenne, ha ennek a törvény ellen ereje lehetne;* ez az adózó nép fizet, fizet évenkint 5 milliót a közös haza ótalmára; mi nemesek semmit. Fizet más 5 milliót megyéink házipénztárába, a mi pereinket ítélő bírák stb. fizetésére; mi nemesek semmit. Azonkívül utakat, hidakat csinál ingyen; mi nemesek semmit. Papnak, mesternek dolgozik, robotra jár, kilenczedet ad, tizedet ad, füstpénzt fizet stb. De igaz az is, hogy mi Karok és Rendek, ha a szükség kívánta, sohasem vonakodtunk tartozásunkat a hon oltárára letenni. 1807-ben minden jövedelmünk hatodrészét, minden ingó javaink s épületeink becsének századrészét nyújtottuk hazánk védelmére,* ha kívántaték, fegyvert fogtunk. Megértünk annyira, miszerint érezzük, hogy a honnak, azaz mi magunknak egyéb szükségeink is vannak, mint védelem külső ellenség ellen. Már őseink is adóztak saját erszényökből az egri hősök jutalmazására (1553: 25). Mi múlt országgyűlésünkön a nemzeti dísz s előmenetel békekoszorús ágazataira ajánlásokat tettünk,* s hogy többet nem tettünk, nem fösvénységünk okozá, hanem egyéb körülmények. Apáink pedig 1792-ben a 14-dik czikkely által csakugyan vízszabályozási stb. munkákra saját magokat indirectus adó alá vetni nem vonakodtak.* E példákat követni készek vagyunk. Átlátjuk, hogy az ügy nemzeti ügy.
Utalás a Királyi Tábla Skerlecz Sándor és Nagysé község perében 1738-ban hozott hírhedt, döntvénnyé emelkedő ítéletére. Kossuth a Planum Tabulare Sive Decisiones Curiales... 1. vagy 2. kiadására (Pozsony, 1800; 1817) hivatkozik.
Lásd 1807:2. tc.
Az 1836:37. tc. összesen 675 ezer forintot vetett ki a nemességre a Nemzeti Múzeum épületének felépítése és Jankovich Miklós gyűjteményének megvásárlása céljából.
A törvénycikkben az uralkodó beleegyezett abba, hogy a só árának – 1771. és 1786. évi, összesen 11 krajcárral történt – emeléséből származó többletösszeget útépítésre és vízszabályozásra használják fel.
Tehát mellőzve minden mellékes utakat, mellyeken csak magunkat mystificálnánk, egyenesen és önkénytes ajánlatképen, a 10 milliót mi, ország rendei a magunk erszényéből felajánljuk illyformán:
1 . A munkálatok (például) 5 évet kívánnak; tehát ajánlatunk fizetését 5 évre osztjuk fel. (Adózó népünk 5 millióval többet fizet évenkint.)
2. 5 milliót adunk készpénzben; 5 milliom értékű statuskötelezvény bocsáttassék ki (természetesen kinek-kinek el- vagy nem fogadási szabadságára) illyformán:
a) A kötelezvények (apró mennyiségűek 1, 2, 5, 10 forintosak, a mindennapi adásvevésre alkalmasak) au porteur legyenek kiadva, mint az austriai nemzeti bank notái, az előmutató kívánságára akármelly órában pengő pénzre átcserélendők.
b) Ezen váltó foglalatosságot Nro ennyi percent provisio mellett a pesti bank eszközölje. Ha nincs bank vagy el nem vállalja, első évben 2 milliót fizetünk, s ez s ez hivatalnak kezébe adunk 1 milliót, amelly nála maradjon váltás eszközéül (amelly banknotának hitele van, nem ostromolják vele a beváltó hivatalt, példa a bécsi banknota).
c) Az amortisatio eme kamatatlan papirosakra nézve legfölebb 25 év alatt fog megtörténni, miről nemzeti becsületünkkel kezeskedünk.
d) Az amortisatio fundusa lészen az előnkbe adott terv egy részét tevő budapesti álló híd jövedelme; mellyen mindenki fizet. A vámtarifa (minthogy mi, a nemzet, nyerekedésre számítani nem akarhatunk, amire számítani kénytelen volna azon magános, aki különben a hidat építené) a lehető legalsóbb fokra szállíttassék, hogy a szabad közlekedést észrevehetőleg ne nehezítse. Jövedelméből minden esztendőn 200 000 Ft annyi nominalis értékű statuspapirosunk beváltására s eltörlesztésére fordíttassék. Ha annyi be nem jőne, a hiány az 1792: 14. czikkely fundusából pótoltassék 200 000-re, hogy az amortisatio 25 év alatt okvetetlen megtörténjék egészen. Ha többet hozna be 200 000-nél, ez is arra fordíttassék; s az amortisatio siettessék, hogy minél hamarébb megtörténjék.
3. Az ajánlott summa mikinti fordításáról, s az amortisatio folyamáról minden idén a közönség s a törvényhatóságok nyilván tudósíttassanak, az országgyűlésnek pedig szám adassék.
4. A kiadott statuskötelezvények amortisatiója, a híd fenntartására szükséges tőke egybegyűjtése után az országgyűlés el fogja határozni, valjon szabaddá kívánja-e tenni azon hidat vagy a csekély vámszedést folytatni, fundus publicus gyanánt használandót, mellynek hováfordításáról (p. o. most transsectio Záhonynál; holnap egy zsilip a Vágon, majd a Ludovicaea-út* megváltása, s ha egyéb nem, egy nemzeti játékszínnek, a nyelv s erkölcsök csinosító iskolájának a nemzet méltóságához illő fenntartása stb. stb.) a diaeta fog rendelkezni.
A XIX. század elején, az osztrák és magyar főurakból álló részvénytársaság (Priviligierte Ungarische Kanal- und Schiffahrtsgesellschaft) által Zágráb, Károlyváros és Fiume között építtetett út megváltása – a társaság által szedett magas vámok miatt – a reformkori országgyűlések visszatérő követelése volt; a megváltás az 1840-es évek közepén Fiume városa részéről történt meg.
5. A Budapest városára ezen országos ajánlatból közelébb s közvetlenül háruló jótékonyságok a mostani hajóhíd kisajátításáért bő káratlanításnak méltán tekintetvén, ezért különös bonificatio nem adatik.
[Íme az én tervem csontváza, mellyre sok okos ember tanácsából testet lehetne ruházni. Az ország szíve biztosítva. Állandó Duna-híd anélkül, hogy a szabad dispositiót 100 évre kiadnánk kezünkből, s kereskedésünket illy hosszú időre előre, a lehető legmagasabb vám súlya alá vetnénk. Fundus publicus,* ha úgy tetszik. S mindez 5 millióval, 5 esztendőre felosztva, megvásárolható. Egy portára alig esik évenkint 120 forint. Aki jobbat tud, adja elő.
A XVIII. század elejétől fogva tervezett, de soha meg nem valósult, a rendek által kezelendő külön pénzalap az ország iparát, kereskedelmét, közlekedését fejlesztő beruházások fedezésére; a különbőző elképzelések szerint önkéntes megajánlásokból, a sóár emeléséből stb. hozták volna létre.
Én elmondám a magamét.
Akaratom jó. Legalább kinevetést nem érdemlek.]
A küldött holmit köszönöm. Ölelem, csókolom mindnyájokat.
Kossuth Lajos m. k.
Egykorú másolat. OL Kossuth-gyűjt. I. 49
(VA 233.) 77–88.
Közölve: Kardos, ROLT 1906. 7–8. 102–112.
(VA 233.) 77–88.
Közölve: Kardos, ROLT 1906. 7–8. 102–112.
A levél [ ]-be zárt részeit további változtatásokkal, az első részletet jelentősen lerövidítve közölte Á. J. [ÁGOSTON JÓZSEF]: Budapestnek, vízár elleni biztosítása ügyében. Társalkodó. 1838. 44.
