74. Buda, 1839. február 24. Kossuth levele az anyjához a zempléni parasztfelkelés alatti helytállásról, a magánlevelek történeti …
74. Buda, 1839. február 24.
Kossuth levele az anyjához a zempléni parasztfelkelés alatti helytállásról, a magánlevelek történeti értékéről.
Kossuth levele az anyjához a zempléni parasztfelkelés alatti helytállásról, a magánlevelek történeti értékéről.
Buda, februar 24-d. 1839.
Kedves Anyám!
Folyó hó 16-kán 50 pft-ot, tegnap pedig 5 üvegecske befőzött gyümölcsöt, s a Heckenast Árvízkönyvét kaptam,* mind a két rendbelit levélmelléklet nélkül; sőt a pénzt borító papírosra írt czímirat is idegen kéz írása. Mikint lehet ez? Semmit nem kapni, sem levelet, sem mást kevésbé lehetne nyugtalanító, mint illy küldemények egyetlen egy betűmelléklet nélkül.
Lásd fentebb, az 593. l. 1. jegyzetet.
A pénz több vala, mint kívántam. Azonban Isten neki, elég lesz fél esztendőre, tovább is. S ha házi hátramaradás nélkül küldethetett, szívesen köszönöm. A gyümölcs is több és különfélébb, mint világosan kikötöttem, s ahhoz még úgy látom a minap küldött egy üveg meggyel együtt nem otthon készült, hanem vett portéka, pedig az illy nyalánkság aminő kedves, ha otthon készül, úgy pénzen vételre valósággal igen-igen érdemetlen.
Egyike ez üvegecskéknek egy darab papírossal vala borítva, mellyet megnézvén, egy hivatalos levél szakadékának találtam a megye alispánjától azon időben hozzám idézett levélnek, midőn a még ismeretlen s azért kétszeresen irtózatos epemirigy Újhelyt megrohanta, s a szabad közlekedéstől elzáratott város 8–9 ezer, 2/3-ad részben naponkint a piaczról élő lakosainak körébeni intézkedés reám s társaimra bízaték. Azon időből, midőn benn a pusztító mirigy dühösködött, az éhség és szűkölködés, munka- s élelemhiány zajongó s már-már tettleges ellentállásokra fakadó békétlenséget forralt; kívülről pedig a már szomszédban vérengző pórlázadás megtámadással s városgyújtással fenyegetett. Azon időből, midőn (mint emlékezhetik édes Anyám) nappalaimat a kórház s a magános betegek felügyelő látogatásaiban, halottak temettetéseiben, éhezők táplálásában, munkátlanok foglalatoskodtatásában, utolsó saját fillérem feláldozása után segedelem koldulgatásában, a szertebomló rend kötelékeinek fűzögetéseiben, szóval cholerával, szűkölködéssel, éhezéssel s forrongó békétlenkedéssel szemközt, éjjeleimet pedig a csendőrök inogó szolgálati készségének támogatásaiban töltöttem, s ha fáradt tagjaimat késő pihenésre fektetém, hajnalban csoportosan vertek fel az éj fordultában történt új bajok s szerencsétlenségek hírnökei. Istennek hála, ennyi veszély közt magunkra hagyatva, még azok, kiknek kövér napi fizetésök mellett a segedelem tisztökben is, hatalmukban is állott, sánczfalak mögé búvtak, megtettük, ami embertől telhetett. Sőt, midőn a felénk közelgő veszélykor közülünk biztosabb helyre távozott megye alkormányzó a már útját álló lázadó csapatok előtt oltalmunk alá vala kénytelen vonulni, örömmel emlékezem, mikint sükerült nekem a már magában is félig lázongó lakosságot egy fél nap alatt olly imponáló tömegbe forrasztani, hogy intézeteinknek hírszárnyán nagyított erőnyilatkozása nemcsak városunkat a dühöngő nép megtámadásaitól biztosítani, de sikeres eszköz is lőn arra, hogy a lázadás a Bodrogközre nem harapózott.*
Kossuth ezen – a zempléni parasztfelkelés alatti szerepéről kialakult legendákat csattanósan cáfoló – sorainak értékelésére lásd: BARTA, 1966. 54–59.
Ezen időből volt az említett levél. Ismerek embereket, kik az illy leveleket avégre használgaták, hogy érdemeiket bizonyítgassák, s mit én tudom, mit mindent kérjenek. Én nem azért tartottam meg. Én még csak nem is vágyok mindazokra, miket sokan nemcsak kéregetnek, de életczélnak is tekintenek; aztán bosszankodom, ha valaki maga kiabálja érdemnek azt, hogy kötelességet teljesített. Pedig minden, ami jó, ha még olly veszélyes is, kötelesség. Én csak azért tartottam meg ezen, ehhez hasonló, sőt még csaknem minden aprólékos leveleket is, mert akárhányszor historiát, kivált magyar honit olvastam, mindig igen keservesen bántott, hogy a különféle századokban élt historicusok olly kevéssé használták azt a gazdag kútfőt, mellyet az illy magánosok birtokábani magános levélkék nyújtanak. Innen van, hogy ütközetleírás elég van historiánkban, mintha bizony a systhematisált emberöldöklés volna az emberi lélek fényoldala, de olly historia, melly a kornak, mellyről ír, sajátságait, a nép belső életét tükörbe állítaná előttünk, nincs. Minap olvastam a Hírnök szemléjében Bethlennek Kun Ilonához írott két szerelmes levelét.* Lehet-é embernek, aki nem szerelmes, sőt igazán tán soha nem volt, minden bizonnyal többé nem lesz, lehet-é ennek soványabb holmi, mint egy pár szerelmes levél? És mégis mondhatom, néhány illy levél sokkal helyesebb ismeretet ad nemzetünk akkori belső életéről, pallérozódása, civilisatiója, szokások, s a társasági lét alapzatát képző családi élet sajátságairól, mint egy egész chronica, mellyben a legnagyobb szabatossággal le van írva, hány ember esett el Nagyvárad alatt.
Mutatvány a Nemzeti Társalkodó 1839. 3. számából, nagyajtai Kovács István közleményéből. Hírnök, 1839. 10. sz. – Bethlen: Bethlen Miklós gróf (1642–1716).
Innen van, hogy én 5–6 esztendőben alig tudtam egyszer magamat elhatározni, hogy halomra növekedésük miatt alkalmatlanokká vált levelezéseimet kiszitáljam; s még akkor is minden magános levelet, melly csak egy hajszálnyilag érinthetné korom közéletét, ha még olly haszontalannak tetszenék is az nekem, vagy kik velem élnek, el nem hajítottam, mert tudom, minő gazdag kútforrássá lehetnek ezek a historicus kezében, s a jövendő kor szempontjában sokszor semmi sem csekély, csak épen az, mit mi nagynak álmodánk.
Ha már illy hivatalos leveleim, illy nevezetes időszakbóliak, mellynél szomorúbbat, borzasztóbbat, emlékezetesebbet Zemplén két század óta nem ért, ha ezek is gyümölcstartó üveg borítékaivá lettek, képzelhetem, magános leveleimen minő szép kalácsok sültek, vagy tán alkalmasint holmi kevésbé aestheticus állapotra jutottak. Pedig 2 pft-ért egy esztendőre való maculaturát kaphatni minden könyvnyomtatónál. Kérem édes jó Anyám, ne süssön kalácsot azon, ami még megvan, vegyen illy maculaturát, ha kell, s bocsásson meg különczködésemnek. Legyen bár bolondság, de nekem kedvem telik benne, hogy leveleim megmaradjanak, míg majd egykor talán ismét magam szórhatom gerebenre s a pozdorját kitilolhatom, a lenszálakat kicselhetem. Az asszonyi nemnek vannak oly sajátságai, mellyek becsét mi férfiak durva bölcsességünkkel felfogni sohasem vagyunk képesek. Das zarte Saitenspiel zerbricht in unserer metallen Hand,* pedig a végtelen bölcsességű Isten sokkal jobban tudta, mit csinált, midőn azon sajátosságokat oltá a nőnem kebelébe. Így a férfinemnek is megvannak a maga sajátságai, mellyeket a sajátlagos körű nőérzelem soha sem fog fel voltaképen. Én nem hiszek nőt széles e világon, aki valaha kedvetlenné nem tette volna férjét azzal, amikint bánt írásaival, könyveivel. Őelőttük ez egy cathegoriában áll a fehérneművel, s néha a szeméttel, mellyet ki kell seperni, mert a szobát díszteleníti; a bohó férfi ellenben még a szemetet is hajlandó becses irománynak, jeles historiai kútfőnek tekinteni, s haragszik a porzó kefére, melly az újjnyi vastag szent port illetni meri. Szegény Reviczky Tamás* bátyám, meglehet, tőle tanultam, azonban megtanultam; s engedje édes Anyám az enyelgő kérdést: ne süljenek kalácsok leveleimen.
Vö. Don Carlosnak Posa márkiról II. Fülöpnek mondott szavaival: „… Das war / Kein Mensch für Sie!… // Dies feine Saitenspiel zerbrach in Ihrer / Metallnen Hand. Sie konnten nicht als ihn ermorden.” (SCHILLER: Don Carlos, Infant von Spanien, V. 4.)
Reviczky Tamás, meghalt 1831 előtt.
Peremről semmit sem tudok, pedig az előkészületek szerint már el kell ítélve lennie. Benyovszky urat kértem: küldje meg nekem azonnal az ítéletet; talán fél, megijedek? Ne féljen; én ezen érzelmet sohasem ismertem, most pedig már épen elfásított a hosszas szenvedés. Addison Catója híres monológját így végzi: „Let guilt or fear, disturb man’s rest, Cato knows neither of them, – indifferent in his choice to sleep or die”.* Csak a bűn, vagy félelem háboríthatja az ember nyugalmát; Cato e közül egyet sem ismer, s egykedvűen választ alvást vagy halált.
Vö. fentebb, a 144. l. 16. jegyzettel.
Lám verselni is tudok. Ki hitte volna. Ezer csókot mindnyájoknak.
Kossuth Lajos m.k.
Egykorú másolat. OL Kossuth-gyűjt. I. 49.
(VA 233.) 260–266.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry. 1943. 417–419.
(VA 233.) 260–266.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry. 1943. 417–419.
