84. Sátoraljaújhely, 1840. június 25. Kossuth pohárköszöntője a tiszteletére rendezett ebéden: bízik a reformgondolat közeli sike…
84. Sátoraljaújhely, 1840. június 25.
Kossuth pohárköszöntője a tiszteletére rendezett ebéden: bízik a reformgondolat közeli sikerében.
Kossuth pohárköszöntője a tiszteletére rendezett ebéden: bízik a reformgondolat közeli sikerében.
A hazalátogató Kossuthot ellenzéki barátai hetvenszemélyes, Lónyay Gábor és Soós János által adott díszebéden köszöntötték (OL Informprot. 1840: 29. 18., 1840: 31.4., vö. még Kossuth Zsuzsa – Vörös Antalnak, 1840. június 25. FÖLDES ÉVA–SZABÓ EMMA: Kossuth Zsuzsánna. A magyar szabadság ismeretlen hősnőjének élete és levelei. Bp. 1944. 25–36.); az elhangzott üdvözlő beszédekre Kossuth az alábbi válaszbeszédet mondta el. Szövegét, ahogyan az ránk maradt, utólag írta le.
Junius 25-d. 1840. Az újhelyi ebédnél.
Köszönöm Urak, szívből köszönöm jókívánásaikat. A gondolat szavakban születik Uraim, s azért nincs gondolat, mellyre szavunk is ne találkoznék. De érzelmekkel ez máskép vagyon. Vannak érzelmek az ember keblében, mellyeket szeraphok nyelve sem képes szavakba foglalni. Illy kimondhatlanok az érzelmek, miket e helyen s e baráti körben érezek, hol illy barátilag fogadtatom. Önök szeretik mindnyájan a hont, és szeretik mindnyájan, amit szorosb értelemben honunknak szoktunk mondani: szülötte földjöket; de évekig kellett volna távol lenniök s e távollét alatt hatalmas erőszakkal kellett volna küzdeniök és tűrniök és szenvedniök kellett volna igen sokat, hogy érezzék, amiként én érezem, mennyire igazat mondott Latium koszorús dalnoka, midőn az ismeretes „Nescio qua natale solum" szép sorokat éneklé.* Mert közel nyolcz éve Uraim, hogy nélkülezém a levegőt, amelly születésem perczében első lehelésre dagasztá mejjemet, közel nyolcz éve, hogy nem láttam a gyönyörű szép földet, mellynek tájképei öszeolvadtak a gyermek álmaival, kitörülhetlen vonalokkal edződtek az ifjú lángszívébe, s a tettleges élet munkaviharán keresztül, mindig egyenlőn hőn forrón szerettetve, kísérék eleven ábrázolatban a férfiút, s mellyekhez gyakorta lebegék fogságom magányából az emlékezet lelki szárnyain.* Közel nyolcz éve, hogy nem állottam a helyen, hol viszontagságteli, de szabad legyen szerényen reméllenem, nem egészen haszontalan politicai életem pályaterén 12 évek előtt az első lépéseket gyakorlatlan erővel megkísértettem;* közel nyolcz éve, hogy nem láttam a kört, ifjúságom barátainak, gyönge törekvésem* gyámolainak, s az életemmel egybeforrott elvek rokonainak férfi körét, melly a tapasztalatlan ifjú bizontalan ügyekezetét engedékenységgel élteté, s biztató tanáccsal szilárdította, melly a férfiú küzdéseiben rokon kebellel osztozott. És e nyolcz évek, a távollétnek e nyolcz évei tartalomsúlyosak, veszélyterhesek valának; mennyit nem akartam, tűrtem, szenvedtem és fáradoztam, és – szabad-e mondanom – valami keveset talán tettem is e nyolcz év alatt!! De arról bizonyosokká tehetem mind Önöket Uraim, hogy e nyolcz év viszontagságain keresztül a képek, mellyekről szóllottam, mindig egyenlő elevenségben álltak lelkem előtt, s még most is, midőn napomnak árnyvonala immár délutánra hanyatlott, még most is örömest mulat emlékezetem a múltnak eme kedves kedves képein. Ah, miért nem mondhatom, hogy szebb és szívemelőbb és örvendeztetőbb a kép, mellyet találtam, mint az emlék, mellyet keblemben hordozék! Miért kell gyakran fájdalmas sóhajjal lesütnöm szemeimet, ha jellemeztetni hallom a megyét, mellyet mindenek fölett szeretek! Miért kell látnom, miként Zemplénnek szép egén felleg borítja el a szép napot, mellyet egykoron dicsekedve szerettünk példakép mutogatni polgártársainknak.* Azonban hagyjuk, ha tetszik, ezúttal az Önök és elvbarátaik lelkes, szilárd, egy testté forrandó munkás kitűrésökre épített jobb jövendői reménnyel, hagyjuk ezeket; s amint tágasbak, egy megye határán túl terjedettek czélaikban az elvek, mellynek kapcsai cselekvék, hogy én még e helyzetében is Zemplénnek ennyi rokon keblekkel találkozom, úgy terjesszük ki szemlélődésünket e tágasb körnek vigasztalóbb képeire.
Nescio, qua natale solum dulcedine captos | Ducit et immemores non sinit esse sui. OVIDIUS, Epist. ex Ponto, I. 3. 35.
Kossuth 1832. december elején távozott Zemplénből (BARTA, 1966. 182.).
Kossuthot 1827-ben választották meg a megye táblabírójává; 1828-ban, azzal kapcsolatban, hogy a megye bizottságot küldött ki az ismétlődő éhínségek elleni intézkedések kidolgozására, Értekezés az éhségmentő intézetekről c., befejezetlenül maradt dolgozatban kívánt a problémakörre választ adni (BARTA, 1966. 23., 26.).
Javítva ebből: ügyekezetem
Amíg a zempléni ellenzék az 1830-as évek elején a bizottsági munkálatok vitája során a liberalizmus elért szintjét tekintve az országos élvonalba tartozott, és a liberális követutasítás eredményeit szilárd helytállással az 1832/1836-os országgyűlés egész tartama alatt, az alsótáblai ellenzéki többség kisebbséggé olvadása idején is megtartani volt képes, addig az 1839/40. évi országgyűlésen a megyei követutasítás mélyen az 1832. évi színvonala alatt maradt, és a megyét csak Szepes és Árva múlta felül kormánypártiságban. Az ellenzék visszaszorulását a kormányzat arra használta fel, hogy megtartassa a régóta esedékes tisztújítást. Az 1839. november 14-i restauráció azonban botrányba fulladt: Siskovics József adminisztrátor az ellenzék tiltakozására sem jelölte annak egyik jelöltjét sem, majd önkényesen Szentiványi Károlyt nyilvánította megválasztott első alispánnak. A rákövetkező tumultuózus jelenetek során Siskovicsot is elverték, a gyűlés félbeszakadt. A megosztott és elkedvetlenedő ellenzéknek nem sikerült kihasználnia azt, hogy Siskovics nyilvánvalóan törvénytelenül járt el, és nem tudott ellentámadást indítani, sőt a gyűlésen történtek miatt számos ellenzékit fogtak perbe, akiket ezután erre hivatkozva, a konzervatívok a megyei közéletből is kiszorítottak (ERDMANN, 1975. 71., 82., 220–221., 231., 255., 257–272.).
Az én tisztelt barátom, aki előttem szólott, injuriát említett,* szenvedéseket, amik engem értek volt. Én azt gondolom Uraim, hogy a nemzetiség s nemzeti önállás küzdéseiben, az igazságnak durva önzésseli küzdéseiben, a hont, de az egész hont, a népet s nemzetet, de az egész népet és nemzetet átkaroló munkás szeretetnek, a hon minden javát csak saját markába szorítni s a nagy tömegnek csak holmi hulladékot s azt is csak kegyelemből osztogatni vágyó olygarchi szellem szeretetlenségéveli küzdéseiben, az igazság győzelme némi szenvedések nélkül ki nem víható; mert mentől régiebb a megtámadott igazságtalanság, annál hatalmasabb érdekek csatolvák hozzá, ezek pedig küzdöttek mindenütt és küzdeni fognak minállunk is egy harczot életre halálra; szenvedésnek tehát lenni kell, s ha kell, azt tartom, mi arra mindnyájan egyenlő elszántsággal készek vagyunk, s így nem tudom, mi jogom lehetne nekem vagy akik velem együtt szenvedtek, kívánni: hogy másokat s nem minket érjen a szenvedés. Nem Uraim, én a polgári pályán csak kötelességekről tudok, s a kötelesség ösvényén nem ismerem e szót: szenvedés, nem ismerem e szót: áldozat. S azért ha terhesek voltak is a fogság kínjai, s a sors nagy csapásainál, miket eltűrni heroismus sem kell, mert az önérzetteljes türelem a férfikebel természetéhez tartozik, ha mondom, a sors nagy csapásainál még bántóbbak voltak a tömérdek darázsmarások, szúnyogcsípések, mikben az erőre kapott dongósereg gyáván gyönyörködik; ha terhes volt is három évet és ép e korban elveszíteni, és mondhatlanúl terhes a vesztett szabadság s eltapodott jogok érzete, mégis Uraim, engedjék mondanom: nincs és nem vala vigasztalásra szükségem. Pedig volt és van, ami mindezeknél élesebben fáj: a nagy fájdalom, amelly családomat érte volt, az állapot, mellyre családom juta, és különösen atyám halála, ki öreg bár, de még élhetett, ha hű kebelemre hajtva ősz fejét, békében pihenheté végső napjait, ehelyett vihar érte életalkonyát, és nagy fájdalom nehezült reá; ő elhalt s én nem foghattam be szemeit, ő nem adhatta áldását reám…* Engedjék Uraim emlékezetöket a nagy hajdanba visszavezérlenem: Lucius Aemilius Paullus, Macedonia hódítója, midőn a Perseuson nyert győzelmének diadalát ülné, a kérlelhetlen fatum úgy akará, hogy életének legdicsőebb napját egyik kedves fiának halála megelőzné, a másiké követné. És midőn a triumphatorok szokása szerint a szószékre lépne, hogy elmondja viadaljait, és számot adjon a népnek győzelmeiről, a sebhedt szívű atya meg nem állhatá, hogy a kettős villámcsapást, melly háza szerencséjét porrá égette, egy pár nagyszerű vonással ne említené. És megemlítvén imígy végezte beszédét: „Sed hanc cladem domus meae vestra felicitas et secunda fortuna publica consolatur.”* Háromszor boldog, akinek így szóllani megengedtetik. Azonban lennék e vigasztalástól is megfosztott bár, én mégsem panaszlanám szenvedésimet, sőt a tiszta kebel nyílt tekintetével kiáltanék az örökkévaló Istenhez: Én Uram, én Istenem! Hálát adok Tenéked, hogy meleg szívet adtál szeretni, gyermeki szeretettel szeretni e hont, miszerint nyomorú szűk körömből is tehettem annyit ügyében, hogy üldözésre érdemesnek tartsanak.
Soós János* említé az ismeretes „injuria non depressit sed erexit” szavakat.*
* Soós János (1781–1846), táblabíró, 1831 óta a zempléni ellenzék tagja.
* Kossuth jegyzete.
Lásd fentebb, a 623. l. 1. jegyzetet.
Az i. e. 167-ben történt esetről LIVIUS számol be (Ab urbe condita, 45, 41.).
De nem is hiányzik egészen a vigasztalás. A békés törvényes haladás szava kivívatott, a „reform” zászlóját zsebredugni többé még gyöngébb, félénkebb barátaink sem kéntelenek, sőt az udvari tollvivők már a kormányt kiáltják szabadelmünek, s a nemzetet vádolják, miért hogy haladni nem akar.* Ennyire szégyenné vált immár a haladni nem akarás bélyege. Boldog Isten! Hiszen ha csak arra vágytak, hogy övék legyen a reformból minden dicsőség, valóban ezért kár volt törvénytelenségekre, üldözésekre fakadniok, hiszen mi, nemde Uraim, nemde kedves barátaim, mi szíves-örömest átadunk minden dicsőséget, ha már oda jutánk, hogy a szégyent elkerülni dicsőség, s érdemmé válik, ami csak kötelesség vala; örömest elvállalunk minden gyalázatot s lehajtott fővel fogadunk port és szemetet, csak történjék meg, amiért olly hőn fohászkodunk: hogy a nemzet nagy s boldog legyen. És lesz Uraim! Az, hogy ki van víva a haladás szava, hogy a nemzetben, s kivált a mi nyomunkba lépendő erőteli nemzedékben egy nemes lelkesedés él, s egy erkölcsi erő, mellyet midőn elnyomni akartak, tízszeres fokra potenzíroztak, az, hogy a magyar hölgyeket, a nagy s nemes férfitettek emez ápoló angyal dajkáit megszállani kezdik a nemzetiség és honszeretet hő érzelmei, és az, hogy mágnásaink, kikre nemzeti életünkben olly szép szerep vár, aminő senki másra nem várakozik, olly dicsően kezdék a pályafutást, mellyet a nemzetek sorsát intéző gondviselés számukra szép osztályrészül feltartott;* ezek és tömérdek más jelenetek, amiket elsoroznom sok volna, ama közelgő „secunda fortuna publica”-nak meg-megannyi zálogai, s e hitben, s e reményben érezve, mi az, amire szükségünk vagyon, tudom, mindnyájan kezet fognak velem Önök az áldomásban, mellyre csordultig töltnek ohajtok minden pohárt, s melly ennyiből áll:
A célzás mindenekelőtt JOSEPH CHRISTIAN VON ZEDLITZ (1790–1862) osztrák költő és publicista 1839 őszén az Allgemeine Zeitungban közreadott, majd könyv alakban is (Leipzig, 1840) megjelentetett Pia desideria für Ungarn című, Metternich által sugalmazott röpiratára vonatkozhat.
Lásd a 629. l. 1. jegyzetet.
Éljen köztünk a barátság kedves égi szelleme,
Egy czélra szánt szent törekvés forrasztó szent érzelme;
Éljen úgy, hogy sorsunk kénye kínt ha szállít fejünkre,
Jó barátink szerencséje írt leheljen sebünkre;
S ha ki boldog csak távolból szemlélni a távol vészt,
Hű barátja fájdalmában hű kebellel vegyen részt.
Hon-szeretet édes láncza kössön ösze bennünket,
S lángszövétnekként vezesse minden cselekvésünket,
S ússzunk bár a szép boldogság legszebb áldásaiban,
Vagy merüljünk ellenséges viharok árjaiban,
Bőségben és dicsőségben, ínségben vagy vérpadon,
Véghörgésünk, könyörgésünk ez legyen: ÉLJEN A HON!
Egy czélra szánt szent törekvés forrasztó szent érzelme;
Éljen úgy, hogy sorsunk kénye kínt ha szállít fejünkre,
Jó barátink szerencséje írt leheljen sebünkre;
S ha ki boldog csak távolból szemlélni a távol vészt,
Hű barátja fájdalmában hű kebellel vegyen részt.
Hon-szeretet édes láncza kössön ösze bennünket,
S lángszövétnekként vezesse minden cselekvésünket,
S ússzunk bár a szép boldogság legszebb áldásaiban,
Vagy merüljünk ellenséges viharok árjaiban,
Bőségben és dicsőségben, ínségben vagy vérpadon,
Véghörgésünk, könyörgésünk ez legyen: ÉLJEN A HON!
S. k. eredeti. OL Kossuth-gyűjt. I. 65.
Közölve: KLI XI. 11–14.
Közölve: KLI XI. 11–14.
