521. [Budapest] 1848 szeptember 20. Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: a szerb és a horvát felkelés nem Ausztria érdekeiért har…
521.
[Budapest] 1848 szeptember 20.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: a szerb és a horvát felkelés nem Ausztria érdekeiért harcol.
[Budapest] 1848 szeptember 20.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: a szerb és a horvát felkelés nem Ausztria érdekeiért harcol.
PRO MEMORIA AZ AUSTRIAI HÁZNAK!
Kis Ernő derék ezredesünknek vitéz tábora* az elfogott rablóknál nyomtatott proclamatiókat talált, s egy vinkovczei* katonatisztnek is levele kezéhez jutott, mellyekből igen világosan kitűnik, hogy a szerb rablók, kik a magyarok elleni vad harczban, saját czéljaik végett jónak látták, az austriai császár iránti hűséget affectálni, – mert tudták, hogy a bécsi camarilla az ördöggel is örömest szövetkezik, ha magának belőle hasznot reményl: – most már elérkezettnek vélik az időt, levetni az álarczot s megmondani, hogy tulajdonkép mit akarnak.
Kiss Ernő csapatai szeptember 2-án jelentős győzelmet arattak a perlaszi szerb tábor fölött.
Vinkovcze falu Szerém megyében.
Érdekesnek véljük, ezen hivatalos úton hozzánk érkezett hiteles okiratokból a következő kivonatot közleni:
Egy szó a szerb határőrökhez. Elnyomott fiak, nem tudjátok-e, hogy aki szabad akar lenni, föl kell kelnie?
Most itt a nemzet életórája, a világosságot minden szem látja, csak a szerbé önt keserű könnyeket, ki csak istenhez küldi panaszát. Mikor esik le szemedről a fátyol?
A határőrök mindig hallgattak, és egymást elnyomták, és csak azért, hogy a törökök melleiket, s mások hátaikat üthessék.
Azt mondák, a kereskedés nem neked való; czím csak hőst illet; ipar, iskolák és kézművek nem a határőr feladata: – de ez mind a németnek való!
A szerb nyelv nagyon egyenlőtlen, azért jobb a szerb számára a német, azért kell a határőri gyermeknek a németet tanulni, hogy a szolgálatban is használhatóvá legyen. Oroszországhoz vallás és nyelv köt bennünket, valamint az olaszt a frankhoz a nyelv; de hát a szerb számára semmi sincs?
E vélemény a német udvarnak nem látszik tisztának, mert a határőr csak a császári házért folyatja vérét. A németekkel egyenlő terheket viselők; azok számára szerb pénz tartja fön az egyházat; de a szerb számára minden házi érdemjel elég jó.
A fegyelem botozással erősíttetik, a békének, rendnek és jognak a hatalom előtt reszketni kell. A szerb nemzet csak ütlegekben kegyeltetik.
Határőrök! Ti a szerbek emeltyűi, nem halljátok a szlávok szózatát? Fegyverrel kezetekben töröljétek le a gyalázatot; mert csak szabadságban van valódi boldogság, és csak ezért ontsátok véreteket. Egy szerb határőr.
Ejnye szerb, te szláv testvér! Sok száz év óta nyomatnak el jogaid. Sok tűz és ón által környeztetel és ingereltetel a kígyóméregtől.
Ejnye horvátok és szlávok! Emlékezzetek meg a határőrökről: 60 s több év előtt, mi dicsőségben álltak ezek a janicsárok* ellen.
A janicsárok gyalogosok voltak, a török hadsereg egyik főerejét jelentették. A határőrök török elleni harcaira utal. Hatvan év előtt: 1788–1791-ben volt az utolsó török háború, ebben a határőrök súlyos veszteségeket szenvedtek. Vaniček, Fr.: Special-geschichte der Militairgrenze. III. Wien, 1875. 472. l.
Brankovics és Richter Pál, hol vannak a ti zászlóitok? Kevésbbé eszélyesek voltatok-e akkor, vagy kevésbbé vitézül harczoltatok-e a német császárért? De Brankovics György megdicsértetett s megőszült az érdemben. Ma a császár olasz késeket, sírokat, vagy legalább rút sebeket nyújt nektek. A korszellem gyalázatára nem irtózik isten és emberek előtt, nem a józan emberész szava előtt. Sőt a magyaroknak ad ki benneteket, e lélekfalóknak, kikért ti véreteket pazaroltátok, s őket és a kereszténységet a török imától megmentettétek.
Oh teremtője a világnak, támaszd fel igazságod napját, hogy reánk süssön. Milovan Nikolics.
Egy katonatiszt levelének kivonata Vinkovczéről. Mint aug. 2-kán megírám, a bánáti forradalom és az egész ezrednek ez által beállt eloszlása következtében szerencsésen értem ide Vinkovczére, mert ha ezt nem tettem volna, most a többi tisztekkel Zimonyban fogságban ülnék, vagy meg is gyilkoltattam volna, mivel a szerb hatóságoknak (odboroknak) nem akartam magamat alávetni. Mi, tisztek Bánátból mindnyájan elűzettünk azért, mivel nem akartunk Szerbország alapítása és az osztrák császári ház elhagyása végett a szerb néphez csatlakozni, miért a néptől több tiszt kínoztatott is, én azonban családommal szerencsésen elillantam.
Leírhatatlan, millyen botrányokat és bosszantást kellett Bánátban a tiszteknek szenvedniök; természetesen, mivel a nemzeti ügyhöz, az önálló Szerbország tulajdonképeni irányához hozzájárulni nem akartak. E háládatlan nép, melly 160 év előtt a török járom alól megszabadíttatva,* ótalmunk alatt élt, az austriai háztól el akár szakadni, nem kíván német, de saját császárt. Miért mi tisztek mindnyájan, kik a császárnak hívei maradtunk, kinyilatkoztattuk, hogy Bánátba többé vissza nem térünk.
A török kiűzése során a XVII. század végén a császári csapatok 1688-ban elfoglalták Belgrádot és felszabadították a szerb nép egy részét. Amikor átmenetileg megfordult a hadi szerencse, mintegy 200 ezer szerb család költözött Magyarországra a török bosszúja elől. Ezek a szerbek I. Lipóttól kiváltságos helyzetet nyertek és nem is tértek vissza korábbi lakóhelyükre.
Innen láthatni, mik azok a szerbek, tulajdonképen ráczok, s érdemelnek-e kímélést. Rémítők a tettek, mellyeket a catholicusok s más nemzetbelieken elkövetnek, stb.
Ne neked császári királyi loyalitás! Valóban, csak a bécsi camarilla lehetett ollyan oktalan bolond, hogy azt hinné, miként a rabló szerbek, ráczok majd a bécsi Burg lakóinak szép szemeért fogják véröket ontani.
Vagy ha ezt nem hitte, csak a bécsi camarilla lehetett olly istentelen gonosz, hogy saját ellenségeivel szövetkezzék, a birkatürelemmel hű magyar pusztítására.
Hiszen ha a rácz, oláh, illyr határőriek nyomorgatva voltak: azt minden ember tudja; hogy ez nem volt magyar nyomorgatás, hanem volt német járom. Hiszen a magyarokkal érintkezésben sem volt a határőrvidék, ellenben: német törvény, német tisztek, német commandó, német káplárpálcza s német általi sanyargattatás, ez volt a határőrvidéknek mindennapi keserves kenyere.
Magában elég ok, hogy egy nép türelmét veszítse. De az csakugyan példátlan oktalanság, hogy a bécsi camarilla azt hitette el magával, miként a rácz, oláh, meg illyr a német káplárpálczába s német tisztek sanyargatásába annyira beleszeretett, hogy ha pártot üt az őt közös szabadsággal kínáló magyar ellen, – mert még ennél is többet: külön országot akar, – ezen pártütésnek gyümölcsei majd a német camarillának szájába hullanak.
Jól van, jól. Megjósoltam nektek, urak oda fent, hogy ha a magyar hűséget nem méltányoljátok, ha a magyarra nem támaszkodtok, el kell vesznetek okvetlenül.
Az isten igazságos. Illy rút hitszegés, a minők rajtunk elkövettettek, nem, nem maradhat büntetetlenül.
Még egy második adattal is szolgálhatunk, nagyon örvendetessel a bécsi camarilla számára. Hanem mielőtt ezen adatot közölnők, először lássák meg olvasóink, minő nyomorult hazudságokhoz nem átall Jellacsich folyamodni, hogy port, homokot szórjon a könnyenhívők szemébe.
September 14-kéről hodosi főhadi (helyesebben „rabló”) szállásáról kibocsátott bullettinjében,* többek között a következő hazudságot terjeszti:
Hadi jelentés.
„A cs. kir. magyar seregek, kik ellenünk voltak rendelve, tegnap a bán parancsnoksága alá állottak, azon kérelemmel, hogy engedtessék meg nekik, Stajerországba vonulni. A parancsnok vezér és bán megparancsolá nekik, hogy azonnal Friedauba, Stajerországba menjenek, bevárván ott a cs. kir. hadi ministeriumnak további parancsit. A magyar nemzetőrök és szabad csapatok futnak előlünk. A rémült lakosok örülnek, hogy ezen csordától megszabadulnak. Tőlünk védelmet kérnek.”
Ennek czáfolatául közöljük a Teleki Ádám táborabeli tisztikar következő hivatalos nyilatkozatát, mellynek közlésére minden szerkesztőségeket szívesen fölkérünk.
Nyilatkozat. Félreértések és a jelen zavaros időkben annyira napirenden levő egyáltalában nem alapos gyanúsítások megelőzése végett, mi, a gr. Teleki vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló tisztek, szükségesnek találjuk, az ő eddigi állása és eljárása felett, a nyilvános lapokban következő nyilatkozatot közzétenni:
Vezérőrnagy, gr. Teleki úr, főhadiszállására, Budapestről nagyszerű republicánusi mozgalmak és minden törvényes rend megszüntéről hírek érkeztek. A dolgok ezen állapotában, egy haditanács képződött, melly oda nyilatkozott: hogy egy ideig a horvátokkal semminemű harczba ne bocsátkozzanak, mert különösebben a trón jogait kell szemök előtt tartaniok. Ennek következtében, Keszthelyig visszavonulás határoztatott. Itt az összes tisztikar összegyülekezett, s ezek azt határozták: hogy miután az ország törvényes állapota még mindig fen van, ők, letett esküjökhez híven: a horvátokkali minden harczot elfogadni, és a trón, a magyar királyság jogaiért épen olly hősileg harczolni akarnak, mint ezt társaik Olaszországban megmutatták. – Ez alkalommal, minthogy a jelen zavaros időkben talán némellyek a kötelesség útját nehezebben ismerik ki, mindenkinek szabadon hagyatott, az illetőre nézve talán nem kellemes helyzetből magát visszavonhatni, mert ezen határozat pillanatától kezdve a legcsekélyebb ingadozás, a király, a haza és a bajtársság ellen elkövetett árulásnak fog tekintetni.
Előbb azonban, az összes tiszti testület megbízásából, őrnagy gr. Bubna, százados Bárczay s kapitány b. Wienersperg, ő excell. b. Jellachich tábornagy úrhoz küldettek, előtte azt nyilatkoztatni: hogy ha ő fölségének határozott, világos parancsolatát, a Magyarhonbai beütésre, elő nem mutathatja, minden ellene felállított csapatok el vannak határozva, magokat a leghősiesebben védelmezni. Jellachich b. ez alkalommal egyúttal felhívatott: meggondolni és figyelembe venni a következményeket, mik ezen összeütközésből a hadsereget illetőleg eredhetnek. Ő excell. ezen nyilatkozatot, mely írásban is, a tisztektől akarva, neki átadatott, figyelembe nem vette: és így mi készen állunk a király és törvényes szabadságérti harczra. – A drávamelléki hadi sereg tiszti kara.
Hanem, most következik még a java. Igen hiteles kézből értesültünk, hogy derék tisztikarunk küldöttei Jellacsichhoz menvén, őt felszólítani: hogy miután mindig a császár iránti hűséget emlegeti, mutasson elő parancsot a császártól, melly őt a magyarországbai beütésre felhatalmazza. Erre Jellacsich uram, a szenvedély által – szokása szerint – egy kissé elragadtatva, eképen felelt: Ei was „Kaiser”; was „Treue”! Ich werde den Kaiser machen.
Egyik czimborája, Zeisberg,* pedig igen épületes dictiókat tartott arról: minő derék ország volna ez a Magyarország, ha kormánya élén, egy amollyan erőteljes katona állna.
Karl Zeisberg tábornok, Jellacsics vezérkari főnöke volt.
Minek következtében Jellacsich jónak látta István nádor austriai főherczeget per „niederträchtiger Lump” tractálni.
Ne neked austriai ház!
Im illyenek hőseid, kiknek kedvéért a királyi ház vesztére működő camarilla a magyar nemzetet olly gyalázatosan elárulá, hogy ha van isten az egekben, ez árulás, büntetlenül nem maradhat.
Ha pedig elkövetkezik isten ítéletének órája, s ti, kiknek végpercze ütend, mézes szavakkal a magyarhoz fordulandotok gyámolításért, minő más feleletre fogtok várhatni, mint a minőt a szegény, hitszegően elárult magyartól érdemeltetek.
Fel, magyar! fel.
Védjed magadat; különben elvesztél. De ha véded magadat: győzni fogsz. Ha győztél: számolj!
Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 21. (71.
szám) 323. l.
szám) 323. l.
A cikk aláírás nélkül jelent meg. Vörös Antal szerint, aki összeállítást készített Kossuth cikkeiről, Kossuth írta. (Kossuth Lajos dolgozatai a Kossuth Hírlapjában 1848-ban. O. Lt. Kossuth-gy. II. V. 1. b–575.)
