A Budapesti Híradó és az Agramer közti rokonszenv.
A Budapesti Híradó és az Agramer közti rokonszenv.
– A volt Budapesti Hiradónak julius 11-kei számában, illy czím alatt „Mi a kérdés? következő iránczikket olvashatni:
„Egyik közelebbi számunkban két kéziratot közöltünk az „Agramer Zeitung” után király ő felségétől és János főherczegtől. Ezekből kettő tónik ki világosan. Első, hogy ő felségét maga a nádor és a miisterium kérte meg, János főherczegnek közbenjárói kinevezésére, a horvát bonyoldalomban. A másik az, hogy János főherczeg báró Jellachichot Horvátország bánjának és altábornagynak tekinti, s igy a közbenjárói tisztet olly alapon fogadta el, miszerint egyfelől mindezon ministeri porclamatiók és manifestumok, mellyekben báró Jellachich mint pártütő és honáruló tractáltatott, csupán üres puszta hangok, másfelől pedig az utósó királyi manifestum azon feltételes itélete is, melly szerint b. Jellachich minden méltóságaitól megfosztatik, a míg ő felsége előtt magát nem igazolja, vissza van vonva, mert íme b. Jellachich minden méltóságaiba vissza van helyezve. Sőt a ministerium is, midőn – a mint halljuk – gróf Bathyány mint az ő képviselője, János főherczeg előtt megjelent, előfogadta ezen egyezkedési alapot.
A kérdés már most ez: ugy fog-e bánni az országgyülés Horvátországgal és bánjával, mint pártütőkkel, vagy nem? Ha igen akkor ellensége lesz egy részről János főherczeg, már most nemcsak az ausztriai birodalomnak, hanem Németországnak is feje, más részről a tán végsőre kész horvátok.
Ebből egy más kérdés következik: tanácsos-e t.i. mostani helyzetünkben, midőn emberünk van ugyan, de gyakorlott hadseregünk nincs, pénzünk pedig, ha csak Kossuth, mint igéri, a pokolból nem teremt, épen nincs;mikor a fellázadott két Oláhország hazánknak legszebb részét egy daco-roman köztársaságba készül olvasztani, ha csak nappalaink és álmaink örökös boszorkánya, a muszka nem ment meg e fenyegető chimerától, mikor országunk szélei, ugy szólván, sehol sincsenek biztosságban – tanácsos-e, kérdjük, épen most szakadni meg legtermészetesb szövetségeseinkkel és indítani háborút ellenök?
Ez a kérdés,
Röviden és egszerűen állitók fel, hogy képviselőink annál könnyebben adhassák meg reá feleletöket.
Egyébiránt természetes, hogy akármikép legyen megoldva a kérdés, az nem fogja kizárni, hogy ereinket ugy kifejtsük, hogy mindenre készen lehessünk.”
Ezen czikket az Agramer Zeitung julius 27-ki száma németre forditva egész terjedelmében közli, előre bocsátván a következő szavakat:
„Mi alatt a Magyarországban megjelenő s már martius előtt létezett némelly lapok, daczára annak, hogy részint megtartva, részint csak rövidítve czímöket, de csakugyan a régi egyéniségek által szerkeztetnek, s mégis a legnevetségesebb módon szinöket megváltoztatták, kézzel fogható tanúságaul annak, hogy bármi elveket készek elfogadni, csakhogy előfizetőik száma szaporodjék: akkor egy magyar hirlap „a Budapesti Hiradó” igen dicséretes kivételt tesz ezek közől. A Budapesti Hiradó, a martiusi napok előtt gr. Dessewffy Emil vezérlete alatt Szenvey József úr által szerkesztve szerkesztve legderekabb lapja volt a magyar journalisticának. Alapos, megfontolt, valódi szabadelvű lap volt az; az előfordult körülmények közti érvényes nézeteit csak azért nem sükerült érvényesekké tehetni, mert nem akart szenvedélyekhez appellálni, sőt természeténél fogva nem is teheté ezt. Ha hazánk (Horvátország) sorsa ezen nézetek szerint lett volna eldöntve, most humanus, igazságos, s a százféle terrorismus hydrája által meg nem zavart szabdságnak volnánk birotkában. Most e hirlapot Vida Károly úr szerkeszti, kit a pesti liberalisok már aprilisben a legvadabb módon haállal fenyegettek, elveinek közléseért*. Már csak e körülmény is tanusitja, hogy Vida úr elődeira érdemes. Vida úr székely származásu, és mi őszintén örvendünk, hogy személyében valósítva látjuk azon fogalma, mellyet a székelyek nemes jelleméről meg szoktunk volt magunknak alkotni. – De ezzel koránsem akarjuk azt mondnai, mintha mindennel meg volnánk elégedve, mit a budapesti Hiradóüban Horvátországra vonatkozva olvasunk. Tudjuk azonban, mennyire függ a szerkesztőség azon kútforrásoktól, mellyekből meríti közleményeit. És azért méltánylattal tekintetbe kell vennünk, mennyire nem könnyű munka Vida urra nézve az, magát Horvátország viszonyai felől helyesn tájékozhatni, miután a Magyarországban megjelenő többi lapokban a legritkább tünemények közé tartozik hazánkra vonatkozó igaz adatokat olvashatni. – A Budapesti Hiradó hasábjai többek közt igazolják azon, több számainkban kifejtett nézetünket is, hogy nem a magyar népfaj a mi ellenségünk, hanem csupán egy, az ugynevezett mivelt osztályok által elszórt, és Magyarország minden nemzetiségeiből összetoborzott, vagyon éshatalom után ásitozó factio, – mellyhez fájdalom számos tévutra vezetettek csatlakoztak. ezen factio, természetesen ellenünk akarná fanatisálni a derék magyar népfajt. De eznehezen sükerülend, mert magaroszágban igen sok, valóban müvelt férfi találkozik, kik a népet bizonyosan fölvilágositandják, kik fogják a lakoma árát fizetni, s kik fognak a kövér lakomában részt venni. A hazának ezen igaz barátai közé méltó joggal számitjuk mi Vida Károly urat. Ő mint székely jobban ismerheti a fegyverreli bánásmódot, mint magyar collegáinak raja, és igy könnyen megfejthető, mint lehet az, hogy midőn ezen urak az egész világot lőpor gőzben akarnák megfüstölni, s bombákkal és granát golyókkal kiburkolni (pflastern), Vida úr a békét és egyetértést papolja. Ő hazánknak politicai Pahnatiusa.
Valljon mi alapja van-e beszédnek?
Közlöttük a két czikket egymás mellett minden commentár nélkül.
