Buda, aug. 8.
162Buda, aug. 8.
Társam, kivel e rovatot kezeljük, már a legelső számban elmondá, azonban pedig eljárásunkból tapasztalhatták önök, mikép mi a feuilletonnak egészen más hivatását ismerjük mint elődeink. Távol legyen tőlünk, hogy derék úttörőinket csak egy perczig is kárhoztassuk, azon modor, mellyben ők beszéltek a közönséghez, akkor egészen helyén volt, s tán lesz idő, midőn ismét ahhoz nyulhatunk; de, hogy a jelen nagyonis komoly perczekben, utcza gyerekek veszekedésiről, vámosok gorombaságáról stb. írjunk aprólékos pletykákat, vagy ezek hiányában mondva csinált élczekkel nevettessük olvasóinkat, – ez mostanában tisztünk nem lehet; s ha ezt tennénk, nem érdemelnök a legnagyobb csapást, mi írót érhet: hogy ne olvassuk. – E kis bevezetés után, földicsért hivatásunk egyik ágához nyúlunk, s egy nevezetes irodalmi ujdonságra tesszük figyelmessé a közönséget, különösen pedig a népképviselőket. Czime a könyvnek, mellyet ajánlani akarunk, „A szabadság és társadalmi rend elméletei“ (Pesten 1848. Emich tulajdona.) Szándékunk levén bővebben is megismertetni e jeles elme müvet olvasóinkkal, itt elég volna tán csak egyszerűen annyit mondanunk, hogy szerzője az academia által többször koszorúzott Benczúr János; de mivel a tárgyak halmaza miatt erre csak később kerülhet sor: jónak látjuk itt, – a legnagyobb felületességgel bár, – közölni a könyvnek tartalmát. Elemezvén író a szabadság és társadalmi rend főelveit, történeti vázlatát adja az alaki álladalomtan fejlődésének, átpillantva e tárgybani nézeteit a legjelesebb bölcselőknek, Platon-tól Kossuthig. Itt átmegy az alaki politica általános elveire, s fejtegetései közben azon biztossággal jár el, legújabb gyökeres átalakulásunk nagyszerű kérdéseinek megoldása körűl, melly csak az ügyesség öntudatának lehet következése. Különös figyelemre méltó főleg ez utósó része munkájának, mellyben 1) az állodalmi hatalom elrendezésének vezérelvei; 2) a törvényhozás 3) és közigazgatás rendszere; s 4) az alkotmány garantiái teszik értekezésének nagy fontoságu tárgyait.
– Kiss Miklós őrnagy, lelkes proclamátiót bocsátott ki, mellyben a honszerelem buzdító szavával hija a fővárosi nemzetőröket, siessenek vezérlete alatt a harczmezőre. Erősen hiszszük, hogy a budaiak, kik a pünkösdi cravalinál elsők voltak, az ellenséget sem sarkukkal fogják fenyegetni, hanem fegyvereik élén vert, s fejeiken diadalkoszorút hoznak haza csataemlékül. A győzelem istene legyen a bátrakkal.
– Más városok példájára Buda tanácsa is elhatározta, hogy azon nemzetőrök hon maradottjait, kik e most említett fölszólítás következtében 163táborba szállanak, illőleg biztosítani fogja. Nevezetesen maga a kiinduló nemzetőr, rendes fizetésén kivűl a várostól 24 pengő kr. napdíjt húz; s ha a csatában maradna, özvegye e díjnak felét kapja egész halálaig, vagy újabb férjhezmeneteléig; s ha gyermekei is volnának, azok fejenként 8 p. krt kapnak mindaddig, míg saját munkájokkal magokat eltartani képesek lesznek. Ha a csatába induló, egyedűl kenyérkereső a háznál: távozása perczétől fogva, feleségének 12 kr. p. napdíj jár. – Látnivaló ebből, hogy a város részéről a legbecsületesebben meg van téve minden; csak már most a lelkesedés ne hiányozzák, melly harczra tüzelje ős Buda gyermekeit. Hiszen a ti dalotokban van; „Éljen a hon, éljen a király! – bár mi felől fenyegesse viszály,– Bátran síkra kiszállj”.
– Sokakat a cholerátóli félelem halálsápadtsága fogott el, midőn olvasták múlt héti közlésünkben, hogy Budán már párjával nyittatják az új kórházat, s száz számra rendelik az ágyneműket, és gondoskodnak betegápolókról. A közönség megnyugtatására tehát ki kell jelentenünk, mikép ezek csak a providens és circumspectus tanács előleges intézkedései, azon tekintetből eredők, nehogy valamikép véletlenül lepessünk meg a cholera által, mellynek eddigelé köztünk semmi jelenségei nem mutatkoznak.
– Körülményeink közt a ministerium, ha Argus volna, sem láthatna meg minden apróbb hiányokat, mik a hatóságuk alá eső tárgyak körűl itt-ott feltünedeznek. Azért nem hihetjük, hogy rosz néven vegyék a nyilvánosság kezelőitől, ha mutató ujjunkat egyszer s másszor ezen fogyatkozásokra teszszük. Egy hónapja lesz már, hogy említők, mikép a budai posták német iratú levélbélyeget használnak; és ma, egy hó múlva ismét ezen panaszszal állunk elő. Igaz, a dologban valami iszonyú fontosság nincs; de hát nem satyra az ránk, hogy hazánk fővárosában még ma is „Ofen” körirattal jegyzett levelet kapunk. – A kolozsvári postával is van egy kis bajunk, mert az meg, nem respectája a ministeri parancsot, hanem julius óta is folyvást az előbbeni kormány által szabott magasabb taksát szedi a levelektől. Bogdán úr tán még mindig Józsika Samutól szedi az utasítást?
– A napokban ismét egy gyanús ráczot fogtak el a császárfürdőben. Mi már rég óta rosz szemmel nézzük, hogy azok a tarka bugyogós szerbek olly nagy számmal s olly bátran járkálnak a főváros utczáin föl és alá. Azt hisszük, olly időben élünk, midőn nem árt egy kisség lovagiatlanoknak lennünk az idegenek iránt, s szigorú kérdőre kellene venni ezeket a vörös sapkás urakat; ezt saját bátorlétünk kivánja. Kereskedési üzletek miatt tartózkodnak itt, – mondják ők –, és ezzel érjük be; hiszen csak nem fogja kitálalni egyik sem, hogy: én bizony jú uraim bujtogatok köztetek. – Úgy ne járjunk ezekkel a kereskedőkkel, mint ama minapi koldussal, kinek rongyai alatt szerb köntös s zsebében arany csomó volt.
