SCHWARZER ÉS LAPJA.
SCHWARZER ÉS LAPJA.
Istn látja lelkünket, minden szellemi erőket kelle fölhívnunk, valahányszor Schwarzer Allg. Oesterreichische Zeitungjához nyúltunk, hogy annak tartalmát elolvasván emberiség és örök igazságbani hitünk meg ne ingjon, hogy útálattal el ne forduljunk, látván, mikép élhet vissza ember azon égi adományokkal, miket isten az elnyomott emberiség, az eltiprott jog és igazság fölszabaditására tett le lelkébe, s az önérdek piszkos rugonyai által, a jog és igazságtalanság vak eszközévé fajúlnak el. A „Presse” a „Geissel” s egyéb piszkos lapok távolról sem ártanak annyit a nép és a szabadság ügyének, mert azok nyiltan a reactió közlönyeiűl jelenték be magokat: de ezen jesuitai lap a szabadság, a democratia álarczával lépett föl a közpiaczon, mondván: „Ide szeretett testvéreim! Fiquelmont, Colowrat utálatos aristocraták, de én a nép embere vagyok, én, ki előbb péklegény, közpattantyús, később az osztrák érdekeket tüzesen védő Llod szerkesztője voltam, az én szavaimban bízhattok. A magyarokat gyűlölöm ugyan teljes lelkemből, miként azt Lloydom is bebizonyította, no de én azt hiszem, ez nem hiba. Nép ide emberedhez!!” Ekként szólt Schwarzer, és a nép hitt neki, a hamis prófétának, és ministerének választá, mig nem jőve aug. 23-dika, midőn a volt mesterlegény saját munkás társainak napibérét önkénytesen csökkenté, s midőn, a mint a nép panaszkodott, a minister kiállította vérszomjas zsoldosait és lemészároltatta, vizbe fulasztotta a népet, mellynek kebeléből s bizalmából magas polczra emelkedett. – Ki saját vérével igy bánik, mikép viselheti magát mi irányunkban, kit rég gyülöletének czéljául tűzött ki? Olvassátok végig az Oestr. Allgemeine lapjait kelekezte óta, s látni fogjátok, hogy alig múlt nap, mellyben a legocsmányabb, leggaládabb híreket és hazug rágalmakat nem használta volna föl ellenünk nemzeti szabdságunk és függetlenségünk ellen. Mi nem bocsátkoztunk hosszú czáfolatokba; bízván népünk józan értelmében, melly megvetéssel forduland el az olly adatokon alapúló okoskodásoktól, mellyek valótlansága itt a tények színhelyén kézzelfogható. De sajnáltuk bécsi testvéreinket, kik előtt a mondott lap némi tekintélylyel birván, rólunk a legferdébb fogalmakkal saturáltattak, minek eredményét minden Bécsben megforduló magyar egész keserűségében tapasztalni kénytelen. Megkisértettük nem egyszer, levelek által a tények valódi állásáról fölvilágosítást nyújtani, de a hútelen szerkesztő csak azt szedeeté ki leveleinkből, a mi az ő czéljához illett, vagy olly perfidiával elferdítve közlé azokat, mint legújabban Pulszky nyilatkozatát is, mellyben und thätig helyet unthätig-et nyomatott, hogy ellenkezőjét olvassuk annak, a mit erdetileg irtunk. Később elvetettük tollunkat s elhallgattunk végkép, bizván az örök igazságban, hogy az, a ki észtehetségét embertársainak, s nép-ember létére a nép megrontására használja, végre saját hálójában botlik meg. Reményünk nem csalt. Schwarzer unalmának napjai megszámlálvák a nép rég megutálta őt, s az udvar, de maga a reactio is mint elhasznált eszközt féreveteni… „Igy veszszenek valamennyi elleneid, o nép!” – Diósi
