Lemondásom s a mi utána következett.
Lemondásom s a mi utána következett.
Kötelességnek érzem, röviden számot adni polgártársaimnak.
A martiusi napok nem ember mive. Az örökkévaló istené.
Nekem csak annyi mivem volt benne, hogy határozottan megragadám az események fonalát.
Mielőtt Bécsbe menénk az országgyülés küldöttei, Batthyány Lajost, leendő első magyar minister-elnöknek kiáltám ki a pozsonyi erkélyről a nép ezereinek, s isten azt mondá „Amen.“
Ugy lőn.
Egy perczig Bécsben magában olly hatalom allott kezemben, mellynek emlékezetére is borzadok.
Intésemtől függött, mi történjék a bécsi „Burg“-gal.
És én azt mondám az austriai háznak „Hived vagyok; nekem nem kell semmi, én nem ismerek nagyravágyást eddig. Adja meg a király Magyarországnak, a mihez ennek régi joga van, a mire 14 király megesküdött, s esküjét egy sem tartotta meg; adja meg neki önálló független kormányzatát „und ich werde Ruhe schaffen dem Hause Österreich in Wien.“
Ugy lőn.
És mi loyalis magyarok beértük a legszorosabb igazsággal, kevesebbel mint az igazsággal; midőn minden kezünkben volt.
Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek a magyar nemzet iránt; mégcsak seregeinket sem hivtuk vissza külföldről.
A pragmatica sanctio iránti gyöngédségből hagytuk kün, támogatni a roskadozó ház oszlopait; ben pedig megszenvedtük az idegen tiszteket idegen zsoldosokat, s etettük saját kenyerünkkel, fizettük keserves véres verejtékünkkel.
S mi lett belőle? miként hálálták meg? Seregeink vérével győzelmet víttak ki, s dijul a a magyar szabadságot akarják eltiporni; – az idegen seregek pedig összeesküdtek az őket tápláló hazánk ellen.
Bécsből megjövénk, a mint nevezének: „magyar argonauták.“
Kértem a ministerelnököt, hagyjon ki engem ministeri combinatiójából, gyomromból utálom a hivatalt.
Azt mondák: nem lehet; nélkülem nem alakúlhat ministerium; nem meri senki a financztárczát elvállalni.
Engednem kellett. Meghozám az áldozatot, a legnagyobbat életemben. Ministerré lettem, – s a sok kegymosoly csak ugy özönlött reám le a magasból.
S én megborzadtam önmagamtól, midőn a sanctio napján a tronus lépcsőzetéhez kellett állanom. – És mondám magamban: „Mindenható Isten! miért mérted reám e pohárt.“
Elkövetkeztek a kezdődő vésznek napjai. – Elvem volt: igazság, de az igazság mellett kérlelhetlen szigor a kigyófaj ellen, a hol csak fejét felemeli.
Azt mondák: diplomatizáljunk, ne kisértsük energiával a fatumot. Hiszen lehetetlen, hogy elhagyjanak; lehetetlen, hogy ne támogassanak, királyi esküvel szentesített törvény s igazság mellett.
És diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazánkat, rútul, iszonyatosan.
Midőn világos volt, hogy megcsaltak, mondám: „Az idő ugyan veszve van, most 10,000 ember kell, hol két ezer elég volt volna.“ Azonban bátorság; energia, de a „törvényes formák között“ azon túl nem lehet lépni, akármi történik.
No mondám: formák miatt elvesz a haza. – De biz az csak ugy ment, hogy ha valamelly parancsnok elárult, írtak neki régi hires lőcsei formára „Herr N. N. soll sich ässern, miért árulta el az országot?.“
Jellacsich nem ugy bánt a dologgal, akasztófát állított annak számára, a ki nem akart pártütő lenni, s mikor elég erős volt, azt mondá a péterváradi főhadi kormányzónak, a nálánál öregebb, rendjelekkel rakott, érdem s nem pártütés által emelkedett Feldmarschal-Lieutenant Hrabovszkynak: „Kendet a császár tette ide, én pedig leteszem, menjen kend pokolba!“
És elment – mondván: majd „satisfactiót kér a császártól“, a császár pedig azt mondá: „Mein lieber Jellacsich, ön derék, hű, loyalis, pártfogóm; biztosítom önt magas császári kegyelmemről.“
És mi mindig „törvényes formákról“ és „diplomatiáról“ és „militair reglement“-ról és „Acusserungok“-ról beszélgettünk.
Százszor mondám: „resignálok“, azt felelék: „Az istenért ne, szétbomlik a ministerium, soha sem lesz többé magyar financzminister. Én leszek felelős a haza szabadságaért.“
Kínos egy helyzet volt. Öt hónapon át soha egy nyugodt pillanat, soha egy, mellyben magammal elégedett lehettem volna.
Időközben a császár megszökött Bécsből. Más nemzet azt mondta volna, a mit a nemzetek mondani szoktak, midőn fejedelmök megszökik.
Mi, mindig hű, mindig loyalis magyarok, kettőztettük hűségünket. A „martius“ szerkesztője perbe fogatott, mert azt hírlé, hogy István főherczeg ideiglenesen kezébe vevé az országlást. Könyörögtünk, hogy jőjön a király hű körünkbe, s elég naivok voltunk hinni, hogy megteszi, annyival inkább, mert meg is igérte, miként előtte 14 ősei ezerszer megigérték; és 300 esztendőn át, alig töltöttek 300 napot Magyarországon.
Ekkor a vezérpolitica az volt: „Budapest nyugodt legyen minden áron, különben a király el nem jő“, és Budapesten e nyugalom végett annyi katona vesztegelt, mennyivel Kis Ernő kiirtotta volna a rabló szerbeket.
Majd mindinkább világosságra jöttek a reactio ármányai; a katonai parancsnokok részint haboztak, részint nem engedelmeskedtek; a bécsi „Hofkriegsrath“ épületének személyzete mindenütt bemártotta kezét a magyarországi katonaság dolgaiba; Jellacsich nyiltan revoltált; külföldről a magyar katonát nem adták ide, hermetice elzárták a magyar kormánynyali közlekedéstől, ha valamelly magyar ezrednek magyarhonbai bejövetelét megengedték is, a végrehajtás elmaradt. Maga a király is parancsolt, mégsem lett semmi sikere; s azt mondák Bécsből; „mi mindent megtevénk, de – ez s ez ezredes, ez s ez parancsnok nem engedelmeskedik.“
Átalában ő felsége a király kevés kivétellel, mind addig, mig Olaszországban Radeczky nem győzött, mindig kiadta a törvényes parancsokat, Jellacsichot pártütőnek nyilatkoztatta; a hadi főparancsnokságoknak, határőröknek megparancsolta, hogy a magyar hadügy-ministernek engedelmeskedjenek. Ám de parancsainak ritkán engedelmeskedett valaki, s az ellenséges szellemű főtiszteknél azon maxima uralkodott, hogy nem az a fejedelem akaratja, a mit ír, hanem az, a mit „mások a fejedelem legközelebbi körében mondanak.“
Igy űzte a camarilla velünk s a király nevével a legrútabb játékot.
János főhercz. nem ment Horvátországba, a fejedelem törvényes akaratát tudtúl adni a népnek, s határőröknek. Jellacsich ellenben kit a király pártütőnek nyilatkoztatott, Bécsben a legnagyobb kitüntetéssel fogadtatott. Bécsből, mint mondák „tévedésből“ ágyúkat, lőszert, puskát, fegyvereket küldöttek neki; küldöttek pénzt, nehogy a szegény határőrök szükséget szenvedjenek; a közös harminczadi hivataloknak megparancsolták, hogy a magyar jövedelmeket Jellacsichnak adják ki, nyugtatvány mellett; a Fiume védelmére rendelt magyar gránátosokat „tévedésből“ Radeczkyhez küldék; Dreyhahn alezredest, ki Fejértemplomot olly rútul elárulá „tévedésből“ ezredessé tették; Mayerhoffer austriai consul és tábornok „nehogy polgárvér ontassék“, a határőr ezredeket fellázította, s a rabló szerbekkel czimborált, miután először Bécsben onnan Zágrábban megfordúlt, Sz. Tamás körűl árulás tette semmivé igazságos reményeinket. A magyar hadügy-minister rendeletei ellen minden ember „alázatos romonstratiókat tett,“ és senki sem engedelmeskedett, a bécsi ministerium a horvátok részére felmondta a neutralitást ellenünk; a birodalmi országgyülés előtt, a fellázadt rabló szerbeket „Waffenbrüdereknek“, az ellenöki háborút „természetelleninek“ nevezte, a tót, oláh vidékiek Bécsből lázadásra izgattattak, Erdély az unio megtörésére bujtogattatott, szóval mindenütt pártütés, árulás, lázadás és mindenütt a fejedelem iránti hüség, és loyalitás nevében a törvény ellen.
Ez alatt hűtelen vezéreink bácsi táborunkat, melly jól vezetve elég volt volna a szerbeket akár kiirtani, két hónapi tétlenségben, szabad ég alatt örökösen nyugtalanított állásban elkínozva, elkedvetlenítették, jobb felét betegségnek adák martalékúl, végre csatába vezették; a hadi tanácsban megállapított dispositiókat, éjjel megváltoztaták, a nélkül, hogy a hű és becsületes csapatvezéreket a változásról értesítették volna, s midőn Bakonyi mind ezeknek ellenére már a sánczot meghágta, a győzelem perczében hátrálót fuvattak.
Irtózatos!
Majd ismét Temerin s Járek esett áldozatúl, mit a szerb gyujtogatóknak egy kardvágás nélkül feladtak; s visszafoglalni nem is próbáltak. Előbb pedig Földvárt elfoglalák, s elfoglalván visszavonultak, átadták a szerbeknek, s három héten át nézték egy puskalövésnyiről, mikint csinálnak ellenünk egy újabb erősséget.
Végre pedig főtisztek s egész seregek – az idegenek közől – nyiltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fognak küzdeni.
Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket, – és ezt katonai becsületnek keresztelték.
Tényeket mondottam el. Ügyekeztem, lelkem s minden tehetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárcza nem volt kezemben, én csak szólhattam, tennem nem lehetett, – lemondásomat pedig a legfőbb veszélynek mondá mindenki, s én hónapokon át azon kínos helyzetben valék, hogy együtt kellett egy olly politica felelőségének szinét viselnem, melly vagy nem egyezett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganatbavételnél megtörött.
Végre a bajok annyira nőttek, ugyanazon egy fejedelemnek egyik ministeriuma velünk olly ellenséges lábra tette magát, hogy a dolog már tovább igy nem maradhatott.
Tisztába kellett elvégre jőni, akar-e a király magyar koronát a épségének, hű magyar nemzete törvényes önállásának s a király által eskűvel erősített törvényeinek megvédésében, minket gyámolítani vagy pedig nem?
Mert ezen irtózatos állapot tovább nem húzható halasztható, hogy a pártütők, lázadók, de még a rablók is, a fejedelem nevében borítsák vérbe, lángba az országot, irtó háborút viseljenek a magyar faj ellen, a fejedelem közvetlen köréből szőjék Magyarország ellen az összeesküvést, ha a fejedelem a törvény érdekében parancsol valamit, azt a királyi udvarból tegyék semmivé, a pártütők pedig azzal lázitsák a népet, hogy akkor tesz a királynak kedves dolgot, ha a király törvényes rendeleteinek ellene szegül.
Azért hát – mert ezen borzásztó játék tovább nem türhető 314– a ministerium elvégre belátta, hogy a diplomatizálásnak véget kell vetni, s a király akaratával tisztába jőni.
Felment tehát két minister Bécsbe a királyhoz következő törvényes kivánatokkal:
1. Jőjön le az országba.
2. Összehítta az országgyülést a végett, hogy a hon védelmére pénzről és katonáról gondoskodjék. Meg van a két törvény tehát sanctionálva.
3. Ha a magyar katona vérzik érette Olaszországban, tegye kötelességévé az országbani idegen katonának, hogy engedelmeskedjék a kormánynak s védje a törvényt a pártütés ellen, s nyilatkoztassa becstelennek, a ki azt nem teszi.
4. Tiltsa meg Jellacsichnak, hogy Magyarországot ne merje megtámadni.
Ha e szó: „királyi eskü“ szent, lehet-e ezeket megtagadni?
Azonban mi történt? ministereink oda voltak 10 napig, s komolyan senki még csak szóba sem állott velök.
Hanem időközben ministereink ottlételét teljesen ignorálva, ő felsége aláirása alatt kelt kézirat kiséretében a bécsi ministerium az ismeretes emlékiratot küldötte le Budára, melly emlékiratnál nagyobb politicai bűnt nem mutathat a historia.
Hazánk vérben lángban van a király nevének bitorlása mellett izgatott pártütés által, mi arra kérjük a királyt segitsen minket királyi tekintélyével a hazát, a királyi széket, s a törvényt megvédeni; s nekünk egy emlékirattal felelnek, mellynek tartalma: „a törvény, mellyre a király megesküdött, semmit sem ér, Magyarország szünjék meg önálló ország lenni, s a német ministerium által Bécsből kormányoztassék, miszerint pénzünkről jövendőben se számoljanak, mint ekkorig nem számoltak, magyar vitézeink továbbá is a népek szabadságának elnyomására fordítassanak, mint ekkorig fordítattak, minket pedig idegen zsoldosok tartsanak igában mint eddig tartottak, és legyünk továbbá is egy gyarmattartomány, szükségre, nyomorúságra kárhoztatva, mint eddig valánk.
Ez volt a felelet igazságos kivánatinkra; ez volt a hála hűségünkért, ez volt a köszönet a dynastiáhozi ragaszkodásunkért.
De még ez sem volt elég, ministeriumunk küldöttei ott vesztegeltek Bécsben eredmény nélkül. Velök e dologról nem is szólottak. – Az országgyülés látván a camarilla tacticáját, miszerint halogatással akarja hazánkat elveszteni, küldöttséget küldött Bécsbe a ministerium kivánatainak teljesítését a nemzet nevében követelni.
És minő választ kapott?
Azt, hogy ő felsége beteg, tehát nem jöhet az országba. A törvények sanctiójáról majd gondolkozni fog, s ha volna is ellenök észrevétele, senki arra ne magyarázza mintha a törvényeket nem akarná megtartani; a többi kivánatok iránt pedig részint már intézkedett, részint majd a ministerium útján kiadandja határozatát.
Szóval a küldöttség is egészen hiában járt, de mégis... nem járt hiában, mert magával hozá újság gyanánt ő felségének neve alatt kelt egy kéziratot Jellacsichhoz, mellyben őt, ki a törvény ellen fellázadt, ki ő felsége törvényes rendeleteinek fegyveres kézzel ellene szegült, kit ő felsége pártütőnek nyilatkoztatott, – most minden ministeri ellenjegyzés nélkül tehát a törvény ellenére hivatalaiba, mellyekről gyanúsítások alapján függesztette fel, visszahelyezi, őtet eddigi eljárásaért (t. i. hogy a törvény s törvényes kormány ellen fellázadt) megdicséri, s azon várakozását jelenti ki, hogy tovább is az összes birodalom érdekében olly hű! loyalis! ember lesz, mint eddig volt.
Valóban illy rettenetes dolgok csak onnan magyarázhatók, hogy a király, mint maga is mondja, beteg; – de már az csakugyan türhetetlen állapot, hogy a király betegségével, a titkos camarilla, a nem felelős udvari tanácsadók annyira visszaéljenek, hogy szegény hazánknak szabadságát, alkotmányát, nemzeti lételét semmivé tegyék; s a király és törvény elleni pártütésre a beteg királynak mintegy helyeslését függeszszék reá.
Az ország ekként el lévén árulva, a királytól, kinek ministerei valánk, elgyengült egészsége miatt így el lévén hagyatva, s a pártütés ellenünk a királyi név tekintélyével gyámolítva, a ministeriumnak természetesen resignálnia kellett.
István nádor a lemondást elfogadta, de más ministerelnököt mindjárt nem nevezett, az ország tehát felelős kormány nélkül volt.
Azon ponton állottunk, hogy a mire a bécsi cselszövények működtek, a mi végett Jellacsich fellázadt, t. i. hogy ne legyen magyar ministerium, csakugyan teljesedni fog, s visszaesünk a bécsi camarilla járma alá.
Ezt nem engedhetők. A képviselő ház kötelezte a lelépett ministeriumot, folytassa hivatalát addig, mig más ministerium alakittatik; – a többiek nem akarták, én és Szemere kötelességünknek véltük megtenni; s a ház osztatlan bizalommal kiséré cselekvésünket, mellyet arra használtunk, hogy letegyük a magyar hadseregnek alapját, s pénzerőt biztositsunk az ország védelmére.
Fent nagyon haragudtak; de mi azt mondók: itt az országban ministeri ellenjegyzés nélkül senki sem parancsolhat, tessék ministerelnököt nevezni, annak kezeibe leteszszük a hatalmat, de másnak nem.
Használt – mi lehetetlenné tettük magunkat, de a ministeri kormányformát s vele Magyarország önállását megmentettük.
Gróf Batthyány Lajos ministerelnökké neveztetvén, uj ministerium alakításával bizatott meg.
Egyszersmind megérkezett a hir, hogy a pártütő Jellacsich beütött az országba.
Batthyány a ministerium alakítására feltételül kötötte, hogy ezen pártütőt ő felsége az országból kiparancsolja.
Három napig vártunk a válaszra. Ez alatt érkezett hire Teleky Ádám borzasztó árulásának. Ez alatt szólittatott fel a nádor, hogy mint az ország főkapitánya, nádori kötelessége szerint menjen személyesen védeni az országot. Mit ő teljesitett is.
Végre megérkezett a király válasza. Batthyány ministerelnöknek elfogadtatott, de a pártütőnek az országbóli kiparancsoltatása iránt ő felsége azt mondá, hadd lássa először, minő egyéneket teend Batthyány javaslatba ministerekké, s neheztetőleg szólt, – miért toborzunk katonát, s miért bocsátunk ki papirospénzt.
Értsétek jól meg hazámfiai.
A beteg király nevében az adatik tudtunkra, hogy az, valljon ő felsége kiparancsolja-e a vétkes pártütőt, ki hazánkat jogtatalanul megtámadá, s Budának elfoglalásával fenyegetőzik, attól függ Péter vagy Pál lesz-e ministeri candidatus?
S a beteg király nevében roszalják, hogy védeni akarjuk az országot, védeni a királyi széket, a pártütés ellen, mellyel udvari cselszövény hazánkat megszállotta.
Tehát sanctio nélkül szabad volt pártot ütni? de mi védelem nélkül görbüljünk meg a járom alá, s adjuk fel hazánkat gyáván, hütlenül!
Irtózatos! minő játékot üznek a beteg király esküjével.
Sokan roszalják talán, hogy ezen elválasztó perczben azon bizalomnál fogva, melly a legközelebbi napokban csekély személyem iránt nyilvánult, nem ragadtam kezeimbe a hatalom gyeplőjét a haza megmentésére.
Nem – hazámfiai – én ezt nem tevém, sőt minden erőmmel oda dolgoztam, hogy gróf Batthyányit reá birjuk, alakitson ministeriumot, még pedig akként alakitsa: hogy én, s minden olly név mellőzve legyen, melly ürügyül szolgálhatna a királyi helybehagyást megtagadni.
Istenemre esküszöm, csak igy lehetett a haza megmentésére időt nyerni.
Elmondom röviden okaimat:
A nemzet elibe vetett kelepcze, nagyon is világos volt.
Bár mi borzasztó tömege nehezedett is hazánkra az árulásnak, – mégis van a jogban s igazságban annyi erő, hogy nem mernék a beteg király nevében Jellacsichnak az országbai beütést világosan megparancsolni; nem mernék a katonaságot a törvény iránti engedetlenségre világosan utasitani.
Ám de most azt gondolák: Batthyány feltétele nem lévén elfogadva, ő le fog mondani az elnökségről, uj elnököt rögtön nem lehet nevezni, mert a beteg király Bécsben van, a nádor a táborba ment, kormány nélkül azonban az ország egy perczig sem lehet, azt hitték tehát, hogy a sok hitszegés által méltán felingerlett országgyülés ragadja kezébe a végrehajtóhatalmat, s vagy dictaturát, vagy provisorius kormányt állítand.
És ekkor készen van az árulás által annyira ohajtott ürügy – a beteg király nevében azt mondani: imhol Kossuth, Nyáry vagy nem tudom ki – kezökbe ragadták jogtalanul a kormányt, kivetköztették a nádort törvényes hatóságából, kivették a király kezéből a kormány nevezési jogot, most tehát már a király parancsolja, hogy Jellacsich nyomuljon előre Budáig, üzze el a király jogait bitorló kormányt, s helyezze be ez s ez ministereket, kik között pénz és hadügyi, kereskedési, s külügyi ministerek nem voltak volna, a többiek pedig azon vétkes camarillának tagjai voltak volna, melly hónapok óta ármánykodik hazánk szabadsága ellen, s kész vért ontani, az országot lángba borítani, a királyi széket a hitszegés utján veszélybe dönteni, csakhogy elveszett hatalmát, minden áron visszakerítse.
Ehez járult még, hogy a nádor a helyett, hogy most az ország védelmében vezérkedik, itt hagyta volna az országot, s jöttek volna parancsnok királyi névvel, hogy a katonaság ne merjen a provisorius kormánynak engedelmeskedni, Jellacsich ellen ne merjen senki harczolni, ne merjen senki önkénytesnek beállani, ne a magyar banknottát elfogadni, szóval lesve lesték az ürügyet, hogy az ország védelmi ereje elzsibbasztatván, a szegény magyar nemzet, védtelenül semmisűljön meg, s kitöröltessék a nemzetek sorából.
S most itéljen minden igaz hazafi. – Nem követtem volna-e el a hazát veszélyeztető bűnt, ha az irántam nyilatkozó bizodalomtól elszédítetve, s engedve azon méltó indignatiónak, melly minden igaz magyar kebelt elfoglal, megadtam volna az árulásnak azon ürügyöt, mellyre olly régen hiában várakozik.
Nem, én azt mondom, ha van egy mákszemnyi érdem életemben, ha van, a miért hazámfiai szíves hajlandóságát megérdemlem, az által érdemeltem meg, hogy ezt nem tevém.
A képviselő ház pedig, mert egyhangú nyilatkozatával Batthyányt, ministerium alakítására reá bírta, s Batthyány, hogy ezt elvállalta, a nemzet köszönetére érdemesek.
Most csak az minden hazafi teendője, hogy készüljünk a védelemre addig, mig a nagy bajjal tartogatott törvényességi formák megbuktatására az ármány és árulás újabb ürügyöt nem talál.
Keresend s találand kétségtelenül, mint a farkas Aesopus meséjében a bárány ellen talált. De már csak holnap is készültebbek leszünk, mint tegnap valánk, s a farkas nem bárányokra fog bennünk találni.
Gondolkozzatok, lelkesüljetek s fegyverre, fegyverre!! az elárult hon védelmében, a hazánkat megszállott ellenség ellen. Őt megbuktatva, megbuktatjuk a gyalázatos camarillát, s a szegény beteg király, s a szegény elárult hon mentve leszen.
Kossuth Lajos.
