Maros-Vásárhely, sept. 11.
Maros-Vásárhely, sept. 11.
Tudom, mi jól esik a magyar embernek, ha illy zavaros időkben honfiait lelkesűlni látja. Azért a Kossuth-lovascsapatról irt néhány soraimat szíveskedjék lapjába fölvenni.
Egy hete még csak, hogy toborzásunkat megkezdettük, s már háromszázan vagyunk; daczára annak, hogy a gyalogok sokkal előbb kezdvén toborzani nálunknál, a leglelkesebb fiak már hozzájok csatlakoztak volt. A gyalogok is már többen vannak negyedfél száznál. Én nem félek, mert látom, hogy a magyar tud lelkesülni. Hét napi rövid idő alatt egy kis székely városban 650 fiatal székely tódul a nemzeti lobogó alá, hogy szeretett hazáját a rablóktól megmentse.
Azonban a gyalogok körülményeit jobban tudják ők magok. Én csak a Kossuth-lovasokról irok. Első nap, a mint toborzásunkat megkezdettük, Kossuth neve, mint villanyerő, átrezgette a romlatlan fiatal székely kebleket. Tódult a nép lobogónk alá, mellyet városunk piaczán mindenfelé én hordoztam. Hallottam ugyan egy egy illyes kifejezést: „Szegény! hiszen ez másképen is meg élt volna, ugyan miért állott katonának?“ Azonban tudva azt, hogy ez csak némelly tudatlan pecsovicsok nyomorú nyilatkozata, soha illy nyugottnak, illy boldognak magamat nem éreztem, mert életemben most teljesítettem legkedvesebb kötelességemet. Láttam, miként többen sirtak, hogy a vizsgáló biztosság valami testi hibájok miatt nem vette be Kossuth-huszárnak. Füleimmel hallottam egy egyén nyilatkozatát, ki azt mondotta, hogy ő tüstént főbe lövi magát, ha be nem veszik. Némellyik háromszor is megvizsgáltatta 321magát. Sokan ismerőseim közől eljöttek hozzám és minden szentekre kértek, hogy valamikép eszközöljem ki bevétetésöket.
Páratlan lelkesedést találtam a maros-vásárhelyi ev. ref. főiskolában tanuló ifjuságnál; mert mihelyt lobogómmal felérkeztem az előttem olly kedves (mivel én is itt végeztem 16 évi tanulási pályámat) főiskola kapujához, mint rajméh omlott a lelkes tanuló ifjuság, Ercse János volt kedves tanuló-társam és Rákosi Lajos barátom vezérletök alatt, igy kiáltva fel: „barátom, tanítóm! engem irjanak előbb, engem irjanak előbb!“; és egyszerre harminczan csaptak fel, daczára annak, hogy szünidő levén, az iskola nincs begyülve, és hogy már ezelőtt közőlök hatvanon állottak volt be a gyalogokhoz. Adja isten, hogy a többi főtanodák ifjusága is illy lelkesen hordja szivén hazája szent ügyét.
Nem hagyhatom említés nélkül a maros-vásárhelyi ref. főiskola két érdemes tanárait, Török János és Ercsei János urakat, kik a hazának ezen vészes körülményei között példájokkal lelkesítették tanitványaikat. Adjon isten minden iskolának illy lelkes tanítókat.
Több meglepő jelenetek között nem mellőzhetem el azt, miszerint Geges nevű faluban egyszerre tizennégyen csaptak fel, és az apák ostorral hajtották vissza 14–15 éves fiaikat, kik sirva futottak utánunk ezen szavakkal: „hogy ők vagy meghalnak, vagy Kossuth-huszárok lesznek!“
Köntöseink már többnyire készen vannak. A mesteremberek éjjel nappal dolgoznak. Fegyvereink is minden órán érkeznek. Lelkes tanítónk főhadnagy Mádai Ferenczről csak annyit irhatok, hogy ő testestől lelkestől magyar. Mindennap öt hat órát fáradhatlanúl tanít; szeretetünket, bizalmunkat teljesen birja. Ő érti az idő szellemét, szereti a hazát, nem kímél sem időt, sem kényelmet. Adjon isten minden vállalkozónak illy buzgó, tapasztalt és lelkes tanítót, s akkor a haza mentve lesz; mert a ki illy tanítótól veszen példát, az bizonyosan ellenségnek nem irgalmaz.
Különös dicséretet érdemelnek a maros-vásárhelyi honleányok is, kik mindennap összesereglenek és fáradhatlanúl varrják a fejérneműeket számunkra. Köszönet a haza szent nevében e lelkes leányoknak. Isten áldja meg őket fáradozásaikért. Mi sem felejtkezünk el rólok, és ha egészséggel térendünk vissza a csatából, majd egy pár víg csárdást tánczolunk velök. Kiss József, Kossuth-huszár.
