Pápán, oct. 1.
Pápán, oct. 1.
Röviden megirom az utolsó napok eseményeit. Mult csütörtökön, a lefolyt hó 28-kán, délelőtt 10 órakor kiindulánk innét Jánosház felé. Némely őrök vonakodának, nem akarván elmenni mind addig, mig a megszöktek vagy betegség ürügye alatt otthon maradók nem kényszeríttetnek a kötelesség s hazafiság parancsolta kiindulásra. Néhány órányi feleselés után megjelent lelkes főispánunk, Hunkár Antal, szívből fakadó szavakkal a szívhez szólván, a népet a szent harczra lelkesítvén, s becsületére megigérvén, hogy a hátramaradók mindenesetre a sereg után küldetendenek. A főispán beszédének hatása vala; éljenezők a derék férfiút, és űlénk az elrendezett kocsikra. – Pénteken megpihent seregünk Jánosházon s a vidéken. Tegnap reggel épen készűlénk, hogy Vidos parancsa következtében Zalában a berohant rablók kicsapongásait gátoljuk, midőn meglepetésünkre parancsoltatott, hogy – állítólag a ministerelnök, Batthyány Lajos, rendelete nyomán – tüstént haza menjünk. S igy tegnap este gr. Eszterházy Károly vezérlete alatt szerencsésen, – vagy talán szerencsétlenűl megérkezénk városunkba, a további parancsokat várván. A nép nagyobb része zúgolódott, mondván: miért nem vezetnek minket ellenség elébe? minek e hasztalan elfárasztás? miért nem engednek eltiporni a vad gonosztevőket, kik hazánkat pusztítják? A nép ugyaanis, a zalai és somogyi borzasztó rablás és pusztításról értesülve levén, a lélek legmélyebb elkeseredésével szól Jellachichról és czimboráiról. Azonban nem hiányoztak köztünk ollyanok is, kik gyáva őszinteséggel nyilatkozának, miként 403jövőre nem olly hamarán mozdítanak el bennünket városunktól s tűzhelyeinktől. De hihető, mikép szavaik roszabbak sziveiknél. Jőjjön csak a parancs, s ime! mindnyájan talpon leendenek, a hazát védvén, a szabadságot ótalmazván, s vitézségüket dicső tettek által a nemzet s a világ előtt megbizonyítván.
Jőni fog-e erre az alkalom? Ugy hiszem fog jőni; s remélhető, mikép az alkalommal a lelkesedés is meg jövend, mellynek ihletétől áthatva csoda tettekre képes a nemzeti erő. – Hála legyen a magyar istenének! e lángoló lelkesedés hazánk több vidékeiben szép tettek által mutatkozik, s vétek volna feltenni, hogy Pápa városának polgárai hátramaradandanak, fellelkesűlt vitéztársaik mögött.
Kivánatos azonban, hogy a legközelebbi kiindulás alkalmával esperes urunk lelkesítőleg szóljon a síkra szálló néphez. A martiusi napokban a tisztelendő ur is tűzzel lánggal szólt a kivívott független s felelős kormány dicső alakításáról. A húsvéti népünnepen szabad ég alatt ezer meg ezer hallgató előtt nemes hevűléssel kihirdeté, miszerint három százados elnyomatás és kinoztatás után elértük végtére a szabadság örömteljes napját; maradjon a tiszt ur e pályán, s buzdítsa a népet, hogy a kivívott szabadság megtartásaért, a királyi szék és a haza megmentéseért elszánt akarattal fogjon fegyvert. Tanítsa nyiltan, hogy a magyar polgár, ki fegyveres szolgálatra képes, s a haza mostani helyzetének daczára gyáván és részvétlenül vonakodik, – alávaló embernek vallja magát. Illy értelemben oktassa a népet, megmutatván, miként ő nem változott, s october viharos napjaiban ugyanazon férfiú maradt, minő volt aprilis reményteljes havában.
Továbbá kivánatos, hogy városi hatóságunk nagyobb pontossággal járjon el a nemzeti őrsereg ügyében, mindenek előtt szigorú büntetés terhe alatt megtiltván, hogy a nemzetőrök bizonyos ideig engedelem nélkül ne távozzanak. A megszökés jelesen az orthodoxus zsidók részéről botrányos volt. Mig a jobb lelkületűek mind talpon valának, a gazdag orthodoxusok közől egyetlenegy sem volt jelen. A negyedik században 31 zsidó van, s 27 megszökött. Illy elnézés által a városi hatóság aláássa saját tekintélyét; mert a szemtelenek nem átallanak dicsekedni, hogy a polgármesterrel együtt egy uradalmi gubacs-erdőt árendában tartván, s a városi biróval, mint előbbi ügyvédükkel barátságos kapcsolatban levén, bizvást tarthatnak számot a városi tanácsnak kegyes kiméletére.
A bécsi „Presse” azon száma, melly a bécsi camarilla pro clamatióját foglalja magában, a tegnapi postával több példányba megérkezék. – K. D.
