Harczias mozgalmak a nagykunoknál.
Harczias mozgalmak a nagykunoknál.
October hónap 7-ikén indultak táborba tőlünk nagy kun Madarasról lovas-nemzetőreink.* Néptenger hullámzott utczáinkon, s átkozta a nép a királyi udvart, mellyel az eláradt keservek egyedüli forrásának tart, s bőszülten kérdezé egymástól: hát még is él a király, ki gyermeke szívébe mártotta a gyilkoló kést? Sok volna leírni népünk ingerültségét a fejedelmi ház iránt, mi azt mutatja, hogy a jól iskolázott nép föl tudja fogni a dolgokat, s az ármány vele czélját soha nem érheti. Az induló lovassághoz, melly szilaj méneken, férfias bátorsággal robogott el előttünk, idősb lelkészünk*, a következő rövid, de szívből fakadt beszédet tartá:
Lovasságról levén szó, eszembe jut, hogy a derék Heves-megyében csak az egy Fehér Lajos adott egy lovat. Nem dicsekedésképen mondom, de lehetetlen meg nem említenem, hogy mig sok megyék feledkeznek a hazáról, addig a jász-kúnok mindenöket – mint tőlök telik – igyekeznek a hazának áldozni. A jász-kúnok már 66 lovat is adtak ágyúk alá. Ez ugyan nem valami sok, és többet kell még tenniök. De hol vannak, megyei földes urak, a ti szilaj méneseitek? hol vannak, dús polgárai e hazának, a ti számfeletti lovaitok? vagy talán az ellenség alá szántátok?! – N. N.
Ki a népet már több izben lelkesittete, buzdította s legközelebb ama vezérigékről tartott beszédében: „Kicsoda az Ábimélek, hogy szlgáljunk neki, avagy nem ez a nép-e az, mellyet már megútáltál, menj ki kérlek most, és hadakozzál ellene.” – N. N.
„Polgárok! a haza szólott hozzátok, büszkék lehettek reá, hogy megértettétek a szaggatott keblű anyának, a hazának szózatát. Most válik meg, ki az igaz magyar ember, ki a hazának igaz gyermeke. Nem elég csak ajkainkon hordozni a haza-szeretetet, de szívünkben kell azt érezni, s tettekkel megbizonyitani. – Elmentek, hogy harczias tekintetetek megemészsze a pártütőket. Elmentek, hogy szablyátok élével irjatok a bőszűlt csorda elébe törvényt és igazságot. Elmentek, mint hírnökök, megvinni a hazának, hogy készen állanak, utánatok mennek a nagykúnok ezerei, s meg fogják mutatni, mikép kell bánni a vérebekkel, mellyek az ártatlan nemzet testébe haraptak; meg fogják mutatni, hogy van még egy magyar faj, mellyet az őskor vérbölcsőben nevelgetett, mellynek szíve honszeretettel dobog föl, s keblébe láng betűkkel van fölírva: ,”Védd hű karokkal hazád és szabadságod” –; meg fogják mutatni, hogy szabadságunk fája, ha bár vérharmattól öntözve is virágokat fog nyitni a jelen és utónemzedéknek. Föl tehát, fegyverre polgárok! az igazság ereje meg fogja edzeni karjaitokban a fegyvert, és ti győzni fogtok, s a haza, a nagy-kúnok becsület-koszorújába ismét egy emlék-virágot tűzend föl. Isten veletek! nem sokára együtt leszünk, szerencse, dícsősség hordjon benneteket szárnyain. Isten veletek!” Ekkor éltetve a hazát lovagjaink derűlt kedélylyel indultak a harczmezőre. – N. N.
