KOSSUTH LAJOSNAK SZEGED NÉPÉHEZ 1848-ik ÉVI OCTOBER 4-én MONDOTT BESZÉDE. (Emlékezet után.)
KOSSUTH LAJOSNAK SZEGED NÉPÉHEZ 1848-ik ÉVI OCTOBER 4-én MONDOTT BESZÉDE.
(Emlékezet után.)
(Emlékezet után.)
Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárúlt hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted.
Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang; de midőn Szeged népét látom, ugy látom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, minthogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.
Midőn én, mint az ország teljhatalmú biztosa, s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébreszszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.
És én mondhatlan örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, olly veszedelem, mellyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s mellynek láttára némelly kicsinyhitűek a fővárosban azt mondák, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák. De én azt mondám ez nem igaz.
Alkudozásba akartak ereszkedni Jellachichchal, ama gaz árulóval, kit az ármány pokoli czéljainak kivitelére, arra, hogy csak nem rég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket, kezeinkből ujra kicsikarja, s a népet ujra a szolgaság jármába hajtsa, eszközül szemelt ki. De én azt mondám, hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy halszálnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet.
És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megirni a fővárosba, hogy Szeged 414népe az árulóvali minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megirhatom-e ezt? (a nép: „Meg!”)
Igenis megirom, hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdúlt keblemben a hit, hogy e haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány, mentve lesz.
Krisztus mennyei országát megalapítandó a földön, egynek választottai közől azt mondá: e kőszálra építem én egyházamat; és én hasonlóan mondom: hogy Szegedre s ennek lelkes népére építem nemzetem szabadságát, és a pokol kapui erőt nem vesznek azon.
Olly hatalmasnak hiszem én a népet, hogy ha felkel, és összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatait is képes fentartani erős karjaival.
Hazámfiai! mondhatlanul fontos az óra, mellyben hozzátok szólok; talán épen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordáival. Ki tudja , mit hoz ránk ez óra? gyözelmet-e, vagy veszteséget? – De győzzünk bár vagy veszítsünk, én Szeged népére mindenesetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz: ha győzünk, hogy az a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget gyözelemmé változtassa.
Tehát e fontos órában, e mondhatatlanúl fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak, ki hazája szabadságáért, vérét, életét feláldozni kész nem volna? (a nép egyhangulag: „Nem!”)
Én esküszöm a mindenható istenre, ki védi az igazságot, és a hitszegő árulót megbünteti; esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utósó csep véremig elraboltatni nem engedek; esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, mig karomat fölemelhetem. A magyarok istene ugy segéljen, és áldjon meg engemet!
(A nép e szavakat lefedett fővel, s fölemelt kezekkel lelkesülve mondotta el a szónok után.)
Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül a hazában, s ennek láttára, mint sasok repültek harczmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza jelen veszedelmét; zászlót ragadtam kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet nyugalomra nem hajtom, mig az elárult haza fiait szabadságának megmentésére, annak árulói ellen, zászlóm alá nem gyüjtöm. De most, miután Szeged népének lelkesedését látom, bizvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő mulva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbbé mosolygna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom, az ármány által a fővárosból kiszoríttatnék, azon esetre Szegedet olly pontnak tekintem, mellyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenthetni erősen hiszem.
Szegediek! Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé; egy hazának fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindnyájan. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert, az árulók ellen, legyünk készen hazánk ótalmára.
Testvérek! Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamelly rendkivüli örömnek, boldogságnak hirnöke, igényelhettem volna talán tőletek koszorúkat: de miután a végre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hivjalak fel, azon virágkoszorúkat, mellyeket lelkes hölgyeitek útamban elhintettek, nem tekinthetem máskép, mint előjeléűl azon győzelemnek, melylyet a haza ellenségein nem sokára kivívandunk.
Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat, – ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom: mig el nem mondhatom az irás ama szavait: „Most bocsátod el uram! szolgádat, mert láták szemeim hazám szabadságát, boldogságát megmentve.”
Keblem tele érzéssel, még sok mondani valóm volna hozzátok; de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egy pár napig körötökben szándékozván maradni, még lesz alkalmam hozzátok bővebben szólani. De most nézzétek – soha nem sirtam – és könyezek.
