MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.
MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.
„Legboldogabb azon nő, kiről legkevesebbet szólanak” ezen mondat statusokra alkalmazva csak olly nemzetről áll, melly a népcsaládok közt már azon pontjára küzdé magát az önállóságnak, hol további fejlődésére és a sors által számára kijelölt czél felé haladására nem kivánhat egyebet, mint hogy házias örömeit nyugodt méltóságban és háborítlanul élvezhesse. De mi csak imént szabadúlván föl egy pedáns nevelő zsarnok vesszeje alól, ki érdemeinket dicső methodusának tulajdonítá; csintalanságainkat pedig az Augsburgi Allgemeine fekete táblájára rótta; ha győztek seregeink, az osztrákra háramlott a dicsőség; ha az oláh vagy a rácz kegyetlenkedett, Magyarország kapott rosz calculust az augsburgi szégyencathalogusban. Nekünk, kik most lépünk föl ujra önállólag a világ szinpadára, csak örvendenünk kell, ha azok, kik már régóta szerepelnek, minél többet foglalkodnak velünk, minél gyakrabban szólanak rólunk. S ha itt-ott ferde itéletet, alaptalan pletykát hallunk árva fejünkről, sebaj, Európa már ránk fordította figyelmét, közelebbről megnézend s megismerend. Egyet mindenesetre nyertünk már: a nagy nemzetek közlönyei többé nem az Augsburgi és Wiener Zeitungból merítik a bennünket illető tudósításokat, s hogy bármilly felületesek is még az angol és franczia publicisták ismeretes viszonyainkról, azt a Times, Daily News, Chronicle, Debats, National, Presse, emez óriás tárogatói az értelmiségnek, mellyek hangjai után a civilisált világ közvéleménye indúl, egyetértőleg elismerik, a mit minálunk már minden gyermek régóta tud, hogy Jellachich a camarillának a megsértett nemzetiség palástjába burkolt bakója, fogadott hőse az absolutismusnak. „E nevetséges kalandor – mond az egyébiránt rólunk nem legjobban informált Daily News – nem hagyand föl véres komédiájával, ha mindjárt maga a császár pacificalni akarna is, mert az ő törekvése a nyugoti civilisatio ellen van intézve, mellynek romjai fölött trónt akarna emelni a keleti barbárságnak, a szlávságnak; s ennek kiséretében: kancsuka és Sibéria.” Ennek dicső ellentéteűl állíttatik fel valamennyi nevezetesb közlönyben a magyar nemzet törekvése, miszerint ha kitör a sötétség és világosság, a népszabadság és önkény közti harcz, és Európa népei két táborra oszolnak, erősen számot tartanak s tarthatnak is miránk, hogy mint eddig, úgy tovább is a szabadság, a világosság harczosai sorában állunk, „A magyar nemzet – mond a National – elhagyatva, gazúl elárúlva azoktól, kikben bízott, magasztos lelkesültségében megfeszíti minden erejét, függetlensége kivívására. A követek nagy része szétment az országba, a népet buzdítani és fegyverre szólítani. Magyarország készebb elveszni, hogysem a népgyilkoló reactiót diadalmaskodni engedje. Két halál közt a magyar nemzet a dicsőbbet, bár véresebbet választandja. Drága vér fog elpatakzani; de e vér ama perfid dynastiára essék vissza, melly e polgárháborút fölidézte, e nyomorúlt dynastiára, melly békés polgárok ellen fegyverzette föl bakóit. De – folytatja – tán nekünk – francziáknak – is volna szólónk, ez emberbecstelenítő vértorhoz. Most, midőn Olaszország ügyében alkudozunk Austriával, nem lehet elfelednünk, miszerint Magyarország nem keveset nyom e kérdésben.” –d–.
