BUDA, OCTOBER 18.
BUDA, OCTOBER 18.
Valahára, ismét szabadabban lélekzünk! ...
Környékünk határiról kissé tovább vonúltak a vész sötét fellegei; látkörünk újra tisztább, tágasabb lőn.
Használjuk föl azért ez alkalmat, s vessünk egy pillantást a távolba is, a Királyhágón túli bérczek közé, hol a néplázadás pusztító tüze, magas lángokban csapkod immár.
A reactiónak előttünk már egészen nyitva álló tervében, két fő tényezőt találunk, miket a legnagyobb biztossággal jelölt ki, mint csalhatlannak hitt eszközöket, ismert czéljai kivitelére.
E két eszköz: az idegen ajkú népek, s idegen szellemű katonaság.
Irányunkban, mint a következés megmutatta, egyiket sem használhatták föl azon sikerrel, mellyet tőlök vártak. De annál fényesebben ütött ki részökre az eredmény, Erdélyben.
Nem csoda. E bérczek két millióból álló lakosságának csak egy harmada magyar; háromszázezer szász; a többi mind oláh.
A páriákon kivűl, alig van szánandóbb nép a föld hátán, mint az erdélyi oláhság. Semmi nyoma benne azon fönséges tulajdonnak, mit az emberben szellemnek szoktunk nevezni. Egyedűl csak természeti ösztönének él; s ha ez ki van elégitve, járomba foghatod mint a marhát, mellytől valóban csak annyiban különbözik, hogy beszél; de nyomorú élete nem egyéb, a legszorosabb értelemben vett állati tengésnél.
E nép olly hosszú idők óta húzza már a földesurak keserves igáját, s a közép kor hűbérrendszerének bilincsei alatt nyögött egész mai napig. De ő nem panaszolt, nem zúgolódott: egy darab málékenyér, egy ital pálinka, elfeledteté vele a nehéz robot minden fáradalmait.
És azt mondják: e nép föllázadt sértett, nemzetisége védelmére, s fegyvert ragad ellenünk, hogy boszút álljon a nemzeti jogain ütött csorbákért. E nép!.... mellynek nemcsak hogy nemzeti jogokról fogalma nincs, de melly, polgári, sőt emberi jogait sem tanúlta ismerni.
Ne akarjatok bennünket még most is ámítani! Miért vonakodtok igaz nevén nevezni a gyermeket; hiszen gyalázatos álarczotok úgyis lehúllott már.
Az udvari boudoire választott biztosa, Urbán, nem vezére, hanem szítója volt e lázadásnak; ő verte föl nyugalmából a szegény földnépet, melly magától bizony soha meg nem mozdúlt volna, nem, kivált most, midőn szabaddá lett; mellyből ő ugyan csak annyit ért, hogy a mogyorófa sceptrummal járó urasági hajdú nem fogja többé kunyhójából kiránczigálni. Urbán és czinkos társainak ocsmány hazudságai forralták méreggé e phlegmaticus nép ereiben a hideg vért, és korbácsolták benne dühvé az indulatot, hogy felingereljék ellenünk, mint szokták vérszín kendővel felbőszíteni a vadállatot.
A tűzhelyei mellől felzaklatott népet, september utóján Balázsfalvára csődité a pártütő alezredes, hol összegyülniök, (mint a jegyzőkönyv mondja) „a magyarok terrorismusa kényszerítette; mert már annyira elnyomtuk, meggyaláztuk és szorongatjuk folyvást az oláh népet, annyira erőszakoskodunk rajta, üldözzük és öldököljük: hogy ezeket tovább nem tűrhetve, szomorú helyzetökről tanácskozni, sorsuk javitásaért felsőbb helyen felszólalniok kelle.”
Lehetlen, hogy keserűen ne kaczagjunk föl, a nevetségessé aljasult gazságon, melly e vádakat emelte ellenünk.
Átbetűztem a balázsfalvi gyülés határozatait, mert azt hittem, hogy imént említett hét bűneinkre, ott fogom megtalálni a rettenetes adatokat. De ezekről hallgat az irás. Azt azonban kivehetni belőle, mikép a terrorismuson, kormányunk azon intézkedését értik, melly a hazaárulókat rögtönítélő törvényszék elébe állítja; erőszakoskodásnak pedig az újonczállitási törvény végrehajtását nevezik.
Valóban, egy olly férfiúban, ki a legigazságtalanabb zendülésnek élire mer állani, föltettünk és méltán megvártunk volna annyi észtehetséget, hogy ellenfele irányában támasztott vádjait, bár sophismákkal csűrve csavarva is, de legalább indokolni fogja.
Lám Jellachich nem vádakba keresett okot berohanásának, hanem kimondta, hogy ő „im Interesse der Gesamrntmonarchie” működik. Azt pedig igen bölcsen tudjuk mindnyájan, hogy az összes monarchia palladiuma alatt a camarilla guggol, s hogy az ő „Interesséje” nem más, mint, a népeket az absolutismus igájába újra visszahajtani.
Kár volt ezt nyiltan be nem vallania Urbánnak is, annyival inkább, mert a bécsi cabinetben készült, s a nép tanácskozása eredményének hazudott balázsfalvi végzemények elég világosan hirdetik e törekvés czétját.
Nem lesz fölösleges, megismerkednünk ez oláh decrétummal, mellynek pontjai, a „Siebenbürger Bote” legközelebbi száma szerint következők:
Az oláh nép, (= Urbán) kinyilatkoztatja:
1. Az unióról, melly ellen mindig protestált, s mellynek tárgyalásakor az országgyülésben részt sem vett, nem akar tudni semmit.
2. A magyar ministeriumot, mint a melly az úniónak kifolyása, (kérem, kérem édes Urbán úr!) nem ismeri el; hanem
3. Egyenesen a királytól akar függeni, kinek parancsait, csak a Generalcommando útján fogadja el.
4. Rendeljen ő felsége egy közönséges oláh népgyülést, hogy ott, nemzeti érdekeikről tanácskozhassanak; és újabban megerősittessék a májusi gyülés által kinevezett oláh „comité”, mellyet a magyar kormány olly embertelenűl üldözött.
5. Az oláhok, szászok és székelyek lélekszám után választandó képviselőiből, hivassék össze erdélyi országgyülés, hol a hon jövője felett intézkedhessenek.
6. Az osztrák alkotmány, mint Erdélyre nézve is érvényes, kihirdettetik.
7. A három nemzet közől egyenlő számmal választott tagokból, állíttassék fel egy ideiglenes kormány, melly az állandó igazgatás rendezéseig, az országügyeket vezesse.
Éljen az osztrák alkotmány!
(Aláirva: a balázsfalván összegyült románok.)
És azóta hogy Balásfalván ezek történtek, a fölingerelt oláhok bántódás nélkül barangolták be völgyeit a bérczes hazának, és hozzájok csatlakozásra kényszeritettek több magyar falvakat is.
Fegyvereket kovácsolnak maguknak, sárgafekete zászlókhoz oláh parancsnokok alá esküsznek, s addig is, mig rendszeres háborút kezdenének a magyarok ellen, ölnek fegyverrel és méreggel.
Határőreik elfoglalták Erdély legnevezetesebb erősségét, Gyulafejérvárt, hol minden munitiót halomban készen találtak; és most teljes biztosságban ülnek a megvíhatlan vár falai közt, mellynek bástyáira ágyúkat szegeztek ki, a magyarok ellen.
Hogy a magyarok e lázadási áradatnak sikeresen ellenállhassanak, arról szó sincs. Hiszen a megyetisztek, kik a népet lelkesíthetnék, kik a fölkelés élére állhatnának, széltére szökdösnek meg hivatalaikból. A főispánok egy része reactionárius, más része gyáva félénk; s újjunkon meglehetne számlálni azokat, kik igazán velünk tartanak.
Ehhez még a sok Jósika Lajosok, Vesselényi Farkasok, Teleki Miklósok, és egy sereg szegény gróf és báró, kiknek szemei a camarilla egyik leggazabb tagja, Jósika Samu intésére furdúlnak, mint szél után a toronyvitorla.
Az egyetlen székely elem marad hát még, mellyben bizalmunkat vethetjük s úgy hallik, ezeket is le akarták fegyverkeztetni, azon ravasz fogással, hogy miután úgyis a katonáskodási teher elviselhetlensége ellen panaszkodnak: tehát kivánságukat a kegyes bécsi udvar teljesíti, s a fegyverviselés alól fölmentetnek.
Azonban sokkal több, éles látásu becsületes embert ismerünk a derék székelyek soraiban, mintsem elhihetnők, hogy e csellel sikerülend nekik a vitéz népet, magukra nézve ártalmatlanná tenni.
Mind e mellett is, tökéletesen meg vagyunk nyőződve, mikép a királyhágóntúli zendülés csak akkor fog lecsillapúlni, ha birákúl mi lépünk föl, és pedig minél gyorsabban, s minél nagyobb erővel. –
Az erdélyi hydra egy másik fejéről, s szász lázadásról közelebbről fogok szólni. – Szathmáry Károly.
