Bánság.
Bánság.
(Játékosságról.) Bánság, tavaszhó végén. Játékosság czimű vezérczikkének ifju barátimat érdeklő szózata örömmel tölté keblemet; de más részről fölrázta képzetimben gyászos emlékét azon vészes időknek, mikor magam is az ott érintett mélység fölött szédelegtem; – de hála a’ bajtársi jótevő kezeknek! onnan még elég korán elvonatva, mámoromból kijózanodtam. Legyen tehát szabad nekem is áradt keblem hulláminak csillapitására néhány szót e’ tárgyban ejtenem. Én, noha nem lengik vállaimat ősz fürtök körül, tapasztalásból szólandok. – „Munka és szorgalom ’ – e’ kettő az, mit ön vérét gyanánt használtatni ajánl a’ gyalázatos bűn ellen. – Helyesen! – de szabad legyen önt fájdalommal emlékeztetnem arra, hogy ’a tanuló ifjuságnak még e ’két jótevő ír használására is nagy részben zárvák utai (mert folytonosan rágódni a’ holt latin nyelven zagyvált tanulmányokon, ez nem munka – ez unalom). A’ legközelebb lefolyt évet hivom emlékbe, midőn jogásztársaimmal olvasótársaságot akartunk alapítani; – de megdördült felettünk a’ szándokunkat, semisítő parancsszó, ’s midőn okát kérdeznők, előljáróink az iskolai szabályokra hivatkozva, válaszolák: „összejövetelek tilosak.” Sértett kebellel vonulunk, enyhe találandók, a’ naplopók rendes tanyájára, hol a’ tekeőrnek egyhangú dalával hagytuk füleinket sértetni. Az unalom egy szögből másikba űzött, ’s végre (az ön által méltán ugynevezett) rablóbarlangba vetődtünk, hol a’ szomorú szemlék érzéseinket tompíták, a’ pénzek örökös csengetése pedig a’ másé utáni vágyat ébreszté föl bennünk. Éjeket tölténk itt, és nem volt a’ ki intene, nem volt, a’ ki tanácsot adjon! – Meg fog nekem engedni, ha azon hibát, mit ön az ifjuságnak tulajdonít, én tovább fürkészve, nem az ifjuságban egyedül, hanem a’ nevelőkben és a’ neveltetésben is kerestem. – Mi történjék, midőn az ifju minden olly nemes mulatságoktól, hol a’ lélek is élvet nyer, visszariasztatik? – Ismét a’ rablóbarlangba vonul, pénzét, becsületét, jólétét pazarolni. Hány koczkázza el élelmi pénzét? egy „vágd ki” hánynak orozza el szájából a’ déli falatot? – nincs intés, nincs tanács! – (tapasztalásból szólok) És midőn a’ nagy reményü ifjak a’ mérges szesztől kábultan az áldott napot áthenyélték, éji madarakkint lappangnak a’ sötétben, ismét a tolvajfészekbe irányozva lépteiket, – az uzsoráskodó zálogházak már rakvák gúnyáikkal ’s mindennemű értékeikkel. Nincs intés, nincs tanács, nincs őrizet! – Végre kivetkőzve mindenükből, a’ müveltebb társaságokat – hova fölléptöket szemérem tiltja – kerülve, elaljasulnak, ’s fekélyes emberek köréhez szegődve, a’ mérges nyavalyával megtelnek. Hol a’ hiba? – Legyenek müvelt tanitók, szelid bánásmód, szeretve intő, nem szeretlenül dorgáló kormányzók: akkoron örvendhet tön, örvendhet minden tiszta kebel; mert naponkint fog szaporodni száma a’ hon javáért fáradhatlan hévvel működő polgároknak.
Degre Alajos, jog-gyakornok.
