Szatmár.
Szatmár.
Szatmárból*, dec. 28 1841. Közgyülésünk, mellyről e’ rövid tudósitást irjuk, nevezetes vala, ’s azért nevezetes, mert emlékei elszomoritóbbak, semhogy hamar felejtethetnének. A haladás 12 pontja Szatmárban megbukott! – igy sohajtanak némellyek. Gyávaság. Hát annyi események, mióta a’ világ áll, nem tanitának e meg bennünket: miképen a’ bölcs, ki minapában emelé közöttünk lelkes szózatát a’ jog ügyében, igazságot monda, midőn állítá, hogy életre való eszme, egy gondolat, melly a’ haladásé, melly milliók agyában fogamzott, az emberiség könyvéből ki nem töröltethetik, mielőtt legkülönneműbb eredményeit leraká, ’s megtermékenyité a’ századot, melly az övé. Mi a’ 12 ponttal történt, ne bántson senkit. Ha ama’ javaslatok felvirágzásunk postulatumai gyanánt fognak elismertetni: el nem vesznek, mert az eszme nem fictio, hogy visszaváltására egy körlevél elegendő legyen. Elszomoritók csak azon körülmények, mellyek között azon pontok bukása eszközöltetett. – Ime! a’ közgyülés egyszerű vázlata: Midőn dec. 6-kán megyei teremünkbe léptünk, még a’ tanácskozások kezdete előtt már alig lelénk helyet; nemesség gyülekezett föl, ’s magaviselete már kezdetben sejteté, hogy csendességben maradni nem fogunk. Még septemberi közgyüléseink után jártak hirdetvények szerte a’ megyében, tudtul adni, hogy mai napon szolgabirák fognak választatni. Ezért a’ gyülekezet, – mondák némellyek. „Nem adózunk” felszólalának többen a’ nemesek közül. És nem sokára elérkezék az első alispán, megnyitni az ülést. Üdvözlő beszédében elmondá: miképen a’ mai napra kitűzött választás tárgyában a’ nm. h.tanácstól intézvény ’s a’ főispántól levél érkezett, mellyek fölveendők. És alig hogy a’ főjegyző az üdvözlő beszédet viszonzá: Uray Bálint kir. tanácsos föllépett inditványával a’ 12 pont ellen. Beszélt alkotmányról és nemesi jogokról, ’s fejtegette, hogy azoknak legsarkalatosbjai mint vannak ama’ pontok által veszélyeztetve. Beszélt adóról, ’s az volt beszédének refrainje: hogy azon pontok egyikében az áll, mintha Szatmár megye nemessége a’ házi adót elvállalta volna. Felhivá azért a’ nemességet, kimondani: miképen ez iránt soha meg nem kérdeztetett; kimondani: hogy ama’ pontokat, mint nem az egésznek, hanem csak némellyeknek művét, magáéinak nem ismeri, azokat megsemmisíti, ’s ezt az ország minden törvényhatóságaival tudatja. És hatalmas zajjal kiáltá a’ nemesség: „Nem fizetünk adót!” – Ne várja senki, hogy az erre következett nyilatkozásokat terjedelmesen adjuk elő. Ha e’ mai gyülést minden részleteivel, kifakasztott szemrehányásaival és sok keserűségeivel leirni akarnók: tényeket kellene elsorolnunk, ’s hozzájok commentárt készitenünk,hogy megértessenek, ’s talán akkor is csak magunkat érdekelnének. Tehát csak általános képet adunk. Az inditványt egypár tbiró pártolá; a’ gyülés többi óráit az ellenszólók nyilatkozásai, a’ tömérdek közbekiáltások és szünni nem akaró lárma foglalák el. Az ellenkező nyilatkozások veleje ez: A’ 12 pont egyikében sem áll az, hogy Szatmár megye nemessége a’ házi adót már elfogadta. A’ 16. pont, mellyen az indítvány alapul, az 1486-iki törvénynek megujitását tárgyazza, – azon törvényét, mellynek erejével épen az inditványozó tbiró ur alispánsága idejében a’ megyevár költségei, a’ pestvárosi szinházra és az utakra tett ajánlatok nemességünkre kivettettek. E’ megujitás is pedig, a’ többi pontokkal egyetemben, még javaslat, melly választmányra bizatott; ’s ha az véleményét a’ közgyülés elébe terjesztendi, leszen idején, hogy fölötte a’ nemesség határozzon, melly időt bevárni annyival inkább szükséges, minthogy most sincsen jelen az egész nemesség, hanem főleg csak egypár helységnék fölingerelt lakosai. Mind ezt azonban a’ mi auditoriumunk – nem, visszavonjuk 37a’ szót, melly itt helyén nincsen – a’ mi nemességünk nem hallgatá. Szót tevénk fentebb a’ közben tartó lármáról, ’s még ebből nem sejthető, minő szerep az, mellyel nemeseink néhányak ellen betanullak, ’s az egyetem, a’ közrend ellen olly szörnyű valósággal játszottak. Kovács Lajos táblabiró vala első, ki az inditvány ellen fölkelt. Még nem szóla, ’s már „nem halljuk!” – egy mondást sem fejeze be, már „nem helyes!” zengett a’ teremben. És sokkal tovább állt, mint beszélt, ’s nemcsak ő, hanem azok is, kik utána felszólamlottak. Az elnök-alispán váltig ügyekezett csendet csinálni; de hiába. Annyira nőtt végre a’ zaj, olly fokra hágott a’ rendetlenség, hogy a’ főügyész, ki előbb széksértési büntetéssel intette a’ zajongókat, midőn ennek semmi sikerét nem tapasztalta, a’ tanácskozások lehetetlenségére figyelmeztetve az elnökalispánt, kérte, hogy a’ gyülést oszlassa el; Domahidy Pál sz.biró pedig kijelentvén, melly igen szégyenli, hogy épen járásabeli helység csinál illy zavart, szépen kérte: csendesülnének el. Mind hiába. A’ lárma azután sem szünt; ’s nem a’ tanácskozás, hanem csak az idő haladt; mig az alügyész utóbb tiszttársa felszólitását ismételve kijelenté: hogy a’ főügyész már itt hagyta a’ teremet, és ő is kénytelen lesz távozni. Az első alispán azonban próbálta még a’ gyülést rendre igazítani, de kevés sikerrel; és állapotunk ollyan vala, hogy több nyilatkozók a’ lárma által kifárasztva, abbanhagyák a’ beszédet, elnémultak és leültek. E’ rendetlenségek közepette ránk alkonyodott, ’az elnök-alispán némi módositással akarta a’ felek véleményét végzéssé egyenlíteni, hanem D. – P. – inditványára a’ nemesség votumot kiáltott. És az elnök-alispán kimondá: miképen még sokan kivánnak e’ tárgyban nyilatkozni.... Ekkor a’ zajban és félhomályban botok emeltettek az ajtó felől; előbb a’ jegyzők, utánok mások székről zöld asztalra, onnan a’ terem felső részébe nyomultak. „Votum, votum!” hallatszék a’ zúgásban, mig mindenki ajtót keresett. – Másnapra viradánk, és közelge ismét a’ gyülés órája. A’ várnagy szabály szerint bejelenté ezt a’ másodalispánnak; hozzáadván egyszersmind, hogy a’ nemesség, botokkal felkészülve, a’ terembe rohant már. E’ jelentést a’ másodalispán irásba foglaltatta; és ugyanezzel jelent meg a’ várnagy az első alispánnál is, ki mihelyt a’ terembe érkezett, a’ botok lerakását rendelé, és ezt tiszttársának megüzente, mind a’ mellett, hogy némellyek ellenzették, ki válaszképen azt felelte, hogy a’ tegnapi történetek és mai fenyegetőzések után, mellyek neki bejelentettek, rendes tanácskoást nem remélhetni. És elmaradt ő, elmaradának az ellenzéki tagok, számos táblabirák és tisztviselők. És a’ gyülésben egy-két szó alig hallatszék az inditvány ellen; kik jelen voltak, vagy hallgattak, vagy a’ kárhoztatott pontok semmiségét pártolák. Igen sokan nyilatkoztak, és mindnyájan bátorságban valának; mig végre az inditvány végzés erejére emelteték, és a’ jegyzőkönyv még ott melegében meghitelesittetett. A’ textus fölött némi tusakodás történt, minek eredménye lön: hogy a’ 12 pont ugy törültetett el, hogy a’ 6. czikkelyen kivül, melly még csak pertractatio alá se jöhessen, a’ többi pontok a’mennyiben fizetésfélét nem foglalnak magokban, választmánynak adattak ki. – Nern tartánk azokkal, kik a’ 12 pontban megannyi embryókat láttak; de viszont azokkal sem, kik már az által, mert inditványoztattak, téjjel és mézzel folyó Kanaánt képzelének határainkon. Mi igy gondolkoztunk: javaslatok, mellyek más honban javak már, mellyekről nálunk előbb könyvek irattak, azután egyes megyékben, egyenkint, kisebb nagyobb különbséggel el is fogadtattak, összeszedve hozattak szőnyegre; ’s hittük, hogy sok változást, sok lapitást kell még szenvedniök, mig salakjaiktól megtisztulnak, és eljő az idő, hol rájok az élet várakozik. Mert az eszmének is korai vannak, mellyeket kevesebb vagy több idő alatt, de csakugyan megfut; ’s ha mi Hegelt nem tanultuk is, hogy triplicismusából okoskodhassunk, ekéink mellett ragadt ránk annyi bölcseség, hogy a’ búzából, mellyel ősz elein elvetettünk, karácsonra nem várunk kenyeret. Csak azt akarjuk mondani, hogy a’ 12 pont esetén nem aggódunk; az sem bánt, hogy az esetet körlevelek fogják hirdetni, mert hiszen felel érte – Szalay szerint – az átalkulás e’ korában a’ mának és tegnapnak nagyszerű küzdelme; csak erőt nem kell vala használni, csak nem vélemények ellen ingerültséget készíteni; ezért nem felelhet, ennek következményeiért jót nem állhat senki. E’ miatt aggódunk mi, mert felhí az erő és mérkőzésre vezet. Az utóbbi történetek igazolják szónkat. Elmulván ugyanis a’ másodnapi gyülés; voltak, kik dicsekedve emlegették annak csendes voltát, ’s hogy ottan bizony bátorsággal lehetett tanácskozni, ’s hogy kár volt az ellenvéleményüeknek elmaradni. És a’ következő napi gyülésből nem maradának el; de nem jöttek magokban; oldalukon egy sereg nemesség állt, mellyet mai napig nem láttunk, ellenében a’ másik seregnek, melylyet az első napon már ismerénk. Most már azt hittük, hogy minden fenekestül felfordul, olly rendetlenség lett; mig végre megérkezvén az elnök-alispán, kijelenté: hogy a’ mint örül a’ másodnapi gyülés csendes voltának, épen ugy sajnálja a’ mai zavarokat, mellyeknek azonban megvizsgáltatását el fogja rendelni. Utána Eötvös Mihály tb. akart szólani; annyit monda csak, hogy a’ vizsgálat az első napi történeteken kezdessék... ’s ime egyszerre azok, kiket érdekle, olly zajt ütöttek, hogy többé semmit sem hallánk. Erőtlen tollunkkal nem birjuk lefesteni mindazon rohamot és menedékkeresést, zajt és veszekedést, mellyek itt egy szomorú képben mutatkoztak, mig a’ köntösök tépése, hajbakapások, és valóságos kidobások elkövetkeztek; sőt még több ennél, mert egy nemes fejbe is üttetett, a’ középponti főbiró láttára, ki azonnal hajdúkat parancsolt elő a’ tettes elfogatására; mi azonban nem történt meg, csak még nagyobb lárma lett utána. Mi nem tudjuk, ki volt e mondva a’ gyülés eloszlatása? annyi igaz, hogy mindnyájan haza mentünk. Az ellenzéki oldalon állt sereget nem láttuk többé; de annál inkább a’ másikat, melly gerjedelmében kivül a’ teremen olly szabadságot vett magának, hogy, még a’ hidegebb vérüek is megrémültek a’ történteken; és az első alispán elfogatási parancsot volt kénytelen kiadni; de sikert nem láttunk. – A’ következő napon, melly a’ gyülés negyedik napja volt, a’ tanácskozási terem ajtaján egy jelentés függesztetett ki arról, hogy a’ tegnapi napon eloszlott gyülés ma ujolag megnyittatik, és mindenki tiltatott, hogy botot hozzon. Az ellenzék tagjai, még számosabban mint a’ másodnapi gyülésből, elmaradtak, ’s ugy állt a’ gyülés ismét, mint a’ második napon. Az elnök-alispán elmondá: milly kedvetlenül hallott némelly cselekedeteket, mellyek tudomásra jöttek; ’s előadott egy hozzáintézett jelentést, aláirva a’ másod alispán, fő- és alszbirák, táblabirák, ügyészek, esküttek, irnokok, birtokosok által, kik kijelenték: miképen részükről mindent elkövettek, hogy az anyagi erő eltávolittassék; ’s felszólitják az elnököt, hogy azon seregnek is, melly az adóztatás szine alatt fölingereltetett, melly a megye udvarán U.B.-ot fővezérének kiáltotta, hazabocsáttatását eszközölje; vagy ha ez nem sikerülne, nehogy a’ növekedő féktelenség beláthatlan szomorú véget érhessen, e’ közgyülést a’ kedélyek lecsendesültéig oszlassa el. – Ugyanazok, kik ellen a’ panasz szólt, sereglék körül a’ zöld asztalt; és szó emelkedett, hogy a’ gyülések rendesen folytak, ’s a’ tegnapi zavaroknak is oka az volt, mert a’ középponti főbiró egy nemest el akart fogatni. „Cassatio!” kiáltá a’ nemesség. „Actio!” – kivánák némellyek. Az első alispán közbeszólására mindenik elmaradt; megvizsgálására azonban küldöttség neveztetett. Ennek folytában utóbb egyszersmind a’ gyülések rendes volta jegyzőkönyvbe iktattatott, és a’ főispánnak is följelentetni rendeltetett. Még e’ napon azok, kik a’ fentebbi jelentést tevék, nagy számban haza mentek. És a’ gyülések tovább folytak elég renddel, mint mondják. Elhiszszük! – Volt idő midőn megyénkben oda jutott a’ dolog, hogy a’ municipium munkálni megszünt, és kormányunk fogá fel ügyünket. Óvjon isten bennünket a’ visszaeséstől! de mi bizonyára az akkori eseteket potencirozva láttuk, ’s ez utobbi tévelygést nagyobbnak tartjuk az elsőnél. Két párt állott akkor is egymás ellenében, küzdve anyagi erővel; mondá az egyik: „helyes!” mondá a’ másik: „nem helyes!” – ’s igy goromba szó járult az egészhez, mellyel ott helyben meg tudánk büntetni. Most az egyik fél kihallgattatást kért, és a’ másik kiáltá: „feszitsd meg!” És hiába állt a’ törvénykönyv zöld asztalunkon, erőtlenek valánk a’ rendet fentartani, vagy csak egy széksértési büntetést is teljesedésbe venni, mig a’ bántott rész, felhíva látván magát, erőhöz folyamodott az erő ellenében. Nem mentünk senkit, mert nincs semmi, mi a’ hazafi keblét nagyobb fájdalommal töltené el, mint látni, hogy az intelligentia teteme a’ kar erejének küzdhelyévé leszen; – látni a’ példát, hogy csak egypár helységnek kell akarni, ’s a’ mi hires helyhatóságunk dicsőséges semmivé válandik; – és látni, hogy a’ tanácskozás helyett előáll a’ huzakodás, hol sem vélemény, sem személy nincs többé, bátorságban, hol az eredmény ütleg és kidobás. És ez a’ mi mostani gyülésünknek legszomorúbb eredménye; ’s azért szomorú, mert nemzeti veszély, mint a’ P. Hirlap szerkesztője mondotta. Nem ő bennök, a’ nemesekben, fekszik a’ hiba gyökere, hanem azokban, kik őket egyszerű tüzhelyüktől elvonva, eszközül használják, ’s nem a’ dologról ügyekeznek értesíteni, hanem a’ személyt jegyzik ki, kit istenelni, vagy ördögölni kell, és csak egyszer a’ vezér szavára esküdjenek, elnézik, hogy szabadságukat az anarchiában leljék. A’ ki hazáját szereti – ’s értsen bennünket minden párt – még fölhivás után is óvakodjék ettől. Mert ha igy folynak dolgaink, betelik, a’ mit a’ haza nagy szónoka, lelke elborulásában vérző szivvel jósolt; és e’ levegő, mellyet eleink vérpárájától megterhesítve szavunk, e’ kenyér, mellyet az ő sirhalmaik fölött aratunk, e’ czímerek, mellyeket koporsóikról lekapkodtunk, nem fogják itt a’ magyar hazát megtarthatni.
A’ szatmári gyülésről az Erd. Hiradó tudósitását véltük közlendőnek; de miután ezen levelet vettük, ‘s ezt is amazt is közleni hely szűke nem engedi, már csak azért is ezt gondoltuk fölveendőnek, mivel amaz az Erd. Hiradó ‘s utána a’ Jelenkor utján különben is eljutott a’ közönség tudomására. – Szerk.
Többen.
