Szombathely, april 4. A’ leggyászosabb nap emlékéről szól ezen egy-két sorom! Tegnap temettük el azon kérdéseket, mellyekhez nem szebb jövendőnk, de fönállhatásunk reménye csatolva, mellyekért e’ haza nemesei olly dicső, olly lelkesitő tusát vivtanak, de mellynek nyomait honunk fölé tornyosuló átoksúly százszoros vész fenyegetésével irtja ki. Az adó kérdése, a’ nem-nemesek hivatalképessége, birhatási joga megbuktatva, iparunk fejlődésének főakadálya, melly haladásunk minden lépésénél óriási rémkint megsemmisíti akaratunkat reményünket, az ősiség megerősitve. Ez mind sujtolva hat a’ lélekre, de vajha ezek volnának fájdalmunknak egyedüli forrásai. Azonban mélyen sebesitve érezzük ezen kérdések elestében legszentebb jogunkat, a’ szólásszabadságot, a’ tanácskozás teremébeni személyes bátorságot. Az adókérdés védői között, miután minden fenyegetőzések daczára voltak magasztos jellemek, mellyek részint a’ haldokló remény utólsó töredékeit táplálva bánatdúlt lelkeikben, részint a’ szólásszabadságának szentségét a’ fölzudult elemek között csak egy pár szó által is megmenteni akarák, épen ártatlanul alkalmat szolgáltatnak, a’ népnek ajánlott „erős akarat” demonstratiójára, Vidos József a’ volt közkedvességü első alispán, gr. Batthány Lajos, hazánk ezen egyuik fénycsilalga, gr. Széchenyi János, a’ szelid de elhatározott lelkületü férfiu hiában kisérték meg részint azon nagy népszerüséggel, részint azon historiai név nimbusával, mellyet a’ sors osztály részökül adott, csillapitni a’ fölzúdított szenvedélyeket; emez volt utólsó, ki szólni kezdett, de miután az első megtámadástól az asztalon való átszökéssel menekült, baráti nem voltak képesek a’ tisztelt grófok ott is megóvni; megragadtatott, veszélyesen megtaszigáltatott, ’s nagyobb szerencsétlenség elől csak barátainak megszöktetése menté meg. De mind ezeknek elősorolásához nyugodtabb érzés, elfogulatlanabb lélek kell, mint enyém még e’ pillanatban. Fogadja a’ t. szerkesztőség előlegesen ezeket, legelső alkalommal veend terjedelmesebb tudósitást.