A gyanús agár
A gyanús agár
Coki és Pisztoly, X-i szomszédok és birtokos tekintetes urak agarai egyszerre kölykeztek, mindegyik persze a maga portáján, otthonában, a fáskamrába leterített szőnyegen. Coki szuka-agara négy agárkát hozott a világra, amelyek közül a gazda csak egyet tartott meg. Pisztolynál viszont csak egy agárka volt a termés, mert Cicke, a Derby-nyerő agár így szokta. Jó kutyából egy is elég. És ez az egyetlen agárkölyök is eltűnt egy éjszakán az anyakutya mellől. Hogyan, miképpen? Éppen ezt a nevezetes ügyet tárgyalja meg az alább következő történet.
– Csak a szomszéd lehetett az agártolvaj – mondta Pisztoly, amikor az agár-katasztrófáról az udvaros emberétől értesült.
A szomszéd, Coki szomszéd, akivel negyven esztendő óta a legjobb barátságban élt. Éppen ez a hosszú barátság állította meg Pisztoly urat bősz indulatában, amikor fegyvert akart ragadni, hogy betörjön a szomszéd udvarába. Mert az elborult ember előtt világosan látszott, hogy az a bizonyos egy agárkölyök, amelyet Coki a négy agárkölyök közül érdemesnek ítélt a felnevelésre: csak az ő Cickéjének a kölyke lehet. Negyvenesztendős barátságuk után is érhetik meglepetések az embert; lám, Pisztoly a szomszédjáról sohase tételezte volna fel, hogy az tolvaj legyen.
Pisztoly lecsillapodván: haditervet eszelt ki, hogyan intézze el praktikusan ezt a dolgot, hogy az agara is megmaradjon, a barátságon se essék csorba, pedig nehéz a két dolgot összeegyeztetni.
Pisztolynak anno dacumal, mint mondogatni szokta: halálosan édeskedves bariton hangja volt, amellyel minden kocsmároslányt meghódított a környéken. Talán éppen azért is maradt agglegénységben, mert nagyon sokszor tapasztalhatta a női gyengeségeket. Elővette tehát ezt a régi híres bariton hangot, és a sárból vert kerítés mellett, ahol a nagylevelű keserűlapu, valamint a tök szokott tartózkodni,365 különböző betyárnótákat kezdett énekelgetni, mint gondolá, ezzel felébresztheti a kutyatolvaj szomszéd lelkiismeretét. „Nem loptam én életemben – csak egy csikót Debrecenben…” hangzott az ismert nóta, amelyet aztán a különféle betyárnóták követtek, hogy az ember elámulhatott volna ennyi tudományon. Megindulhatott volna a szíve a szomszéd Cokinak is a dalok hallatára, de az a szív megkeményedett az élet viszontagságaiban. Nem lopta vissza a következő éjszakára az agarat – sőt még neki állott feljebb: ne csalogassa a nótákkal Pisztoly se a szolgálóját, se a feleségét.
Pisztoly másnapon Cickét vette elő, és azt kezdte verni agárostorával, hogy a kutya keserves üvöltésére mindenkiben megmozdult volna a lélek – csak Coki tette magát, mintha nem értené, hogy miért is veri Pisztoly az agarát. – Mindig mondtam, hogy istentelen fráter a szomszéd – mond Coki úr, de olyanformán, hogy az a szomszédba is áthallatsszon.
Harmadnap a falusi kisbírót bízta meg, hogy doboljon – leghosszabban a Coki-ház előtt –, hogy Pisztoly tekintetes úr a Rákóczi fokosát adja annak ajándékba, aki ellopott agárkölykét visszahozza. Coki gúnyolódva beszélgetett magában, de hangosan, a szomszédház tornácán.
– Úgy látszik, vénségére megbolondult a szomszéd. Egy fokost akar adni egy kutyakölyökért, amely még át sem esett a különböző kutyanyavalyákon. Még csak szopornyikás se volt.
Mert Coki úr sokszor kérte azt a Rákóczi-fokost Pisztolytól, vásott rá a foga, néha megszállott napokon a bundáját is odaadta volna a híres fokosért.
Negyedik kísérlete az volt Pisztolynak agara visszaszerzésére, hogy ágynak dűlt, kenőasszonyt meg körorvost hívatott, elhíreszteltette a faluban, hogy az utolsókat rugdossa, meghal az ellopott agara után. Coki erre átballagott a szomszédhoz, hogy még egyszer kezet fogjon a haldoklóval, de Pisztoly nem nyújtotta a kezét… „Hát érdemes egy kutyáért meghalni?” – kérdezte a konok Coki, mintha észre sem akarná venni, hogy Pisztoly nem fogadja a kezét.
– Nem a kutyáról van szó, hanem az emberről, aki így megkeserítette az életemet – felelt a haldokló. Coki elbúcsúzott, mintha még ebből sem értette volna meg a magáét.
De Pisztoly nem halt meg. Coki is megmaradt langyos barátnak, aki a „jószomszédság kedvéért” – mint mondogatta – lenyelegette366 Pisztoly furcsaságait, szeszélyeit, bolondériáit. Sőt megmaradt az agárkölyök is, amelyből szép hatalmas kan lett, amelyet nem kell a nyúl után kergetni. Amikor őszi délutánokon két agarával kilovagolt Coki a mezőkre, bizony utánanézett mindenki a javakorbeli tekintetes úrnak: – csak éppen Pisztoly fordította el keserűen a fejét. „Aki kutyakölyket lop, hozzányúl az máshoz is!” – ordítozott az udvarán akkor is, ha csak egy rozsdás szeget nem talált helyén. Most már jóformán ügyet sem vetett a maga Derby-nyerő Cickéjére, belerúgott, ha a közelébe került, már a szobában sem tűrte meg, ahol helye van az agárnak emberemlékezet óta. Ellenben készítgetett mindenféle leskelődő lyukakat a kerítéseken, a háztető zsindelyein, az ólak deszkáján, ahonnan mindig azt az agarat nézte, amelyet kölyök korában lopott el tőle a szomszédja. Minél szebben növekedett az agár, annál szomorúbb lett Pisztoly. „Valami benső nyavalya gyötri” – mondogatta Coki úr, ha Pisztoly neve szóba került. – „Maholnap kiütésekkel lesz tele az arca, mint az ilyen gyötrődő embernek a vége szokott lenni”.
És azon az őszön, amikor éppen úgy sárgult a tök az udvarházaik tetőin, éppen úgy gyűjtögették a napraforgók fekete kóróját, hogy még a kerítés foltozásához is felhasználják ezt a derék növényt, éppen úgy állítgatták kupacokba a tengeriszárakat a két szomszéd házban, mint más esztendőkben: azon az őszön benevezte lopott agarát Coki uram a nagy őszi agárversenyre – Cicusnak nevezvén el Cicke fiát, hogy még ezzel is tetézze Pisztoly bánatát.
– Lelövöm! – kiáltozott elmeháborodottan Pisztoly uram az udvarán, és nem lehetett tudni, hogy kit akart lelőni: Cicust vagy Cokit.
És csak az utolsó napon határozta el, hogy elmegy a megyei székvárosba, ahol az agárversenyt tartani szokták. Emberkerülő, mogorva, búskomoly életmódjával szakít egy napra. Bágyadtan intett a Derby-nyertesnek, hogy elfoglalhatja helyét a kocsi farában, a szalmában. Máskor bezzeg a lábához ültette volna a jó kutyát. (De ha egyszer nem tudott vigyázni a kölykére!)
A megyei székvárosban akkorára már mindenfelől összegyülekeztek az agarászok, akik ölben, szekeren vagy pecérek pórázon hozták el különböző agaraikat – már a bevonulásnál is látszott, hogy ki mennyire tartja az agarát. A nagyvendéglő udvarán megkezdődtek az ilyenkor szokásos dicsekvések, mesemondások, tenyér-duzzasztások kíséretében kötötték meg a fogadásokat, frájjok, szobalányok367 futkostak keresztül-kasul a folyosókon, sütővasakat, cipőhúzó vasakat, utolsó percben elkészült női öltönydarabokat hordozván egyik szobából a másikba, ahol a hölgyek öltözködtek. Éppen akkor fogyott el a csapolt sör, amikor Pisztoly ócska bricskája befordult a nagyvendéglő udvarára – no, de hál’ istennek volt még néhány láda sörösüveg készenlétben.
– Ki fogad velem, hogy Cicke megint megnyeri az ezüstbillikomot? – kiáltotta Pisztoly a régi hangon, a régi vállalkozással, mintha nem is élt volna idáig bús emberkerülő életet.
– Miben akarsz fogadni? – kérdezte csendes gúnyolódással Coki szomszéd, aki már korábban megérkezett az agaraival.
– Akár a bundámban, akár a Rákóczi-fokosban, akár váltóban – ordított Pisztoly. – Egyszer már ki kell derülni az igazságnak is!
– Jól van. Én felteszem Cicust, az agaramat a Rákóczi-fokos ellenében – felelt Coki, és még mindig úgy színlelte, hogy nem érti a szomszédja gyanúsítását.
Az ilyen fogadásoknak rendszerint szem- és fültanúik szoktak lenni, akik nyomban mérték alá veszik a szóban forgó agarakat. Még az öreg Gencsy Berti, az agarászok elnöke is előkerült a fogadás hírére, és Cicust és Cickét szemügyre véve, az immár Derby-nyertes agárnak jósolta a győzedelmet. Pisztoly köszönettel, felhevülten a hűvösödő októberi napon és izzadságtól csurgó homlokkal fogadta a nyolcvanesztendős agarász-elnök biztatását; láthatólag oly izgalom fogta el, amelyet senki se tételezett volna fel a komolykodó, mogorva, remetéskedő Pisztolytól. Tucatjával puffantotta kifelé a sörös palackokat, mintha még a cselédség között is híveket akart volna szerezni az ő Cickéjének. Majd elszaladt Fáncsikához, a trafikosnéhoz, és egy doboz szivart vásárolt, amellyel fűt-fát megkínált. Később egy kosár krizantémumot hozatott a virágosboltból, és az agarászat hölgyvendégeit díszítette a szép virágokkal. Azt mondják, hogy Pisztoly még akkor sem volt ilyen izgatott, amikor először nyerte meg Cickéjével az ezüstbillikomot.
Coki, az elhidegült szomszéd csak különös mosollyal állott a helyén, és visszautasította a fülespoharakat, amelyeknek keserű levével a pincér minduntalan megkínálta. Végre felszakadt az októberi köd, és az agarász-társaság hosszú kocsisorban, amelyben nem voltak ritkák a négyesfogatok sem, a verseny színhelyére, a Sizna-pusztára vonult.368
Tollamat gyengének érzem arra nézve, hogy leírjam az agárverseny lefolyását, a lelkes hölgyközönséget (Pisztoly virágaival díszítve), az izgalmakat, amelyek kipirosították még a hervadtabb férfiak arcvonásait is, az öreg Gencsyt, aki úgy ült a lovon, mintha odanőtt volna, az agarakat, amelyek szokatlan intelligenciáról tettek bizonyítékot a felvert nyúl üldözésében. Két agár versenyzett voltaképpen egymással, a verseny vége felé, Cicus és Cicke, mert a többiek kifáradva elmaradoztak. Végül az idősebb, a már Derby-nyertes Cicke lett a győztes. Pisztoly csak ennyit mondott kutyája győzelmére:
– Kiderült az igazság!
A nyert agárban, Coki tekintetes uram Cicuskájában, nem sokáig gyönyörködött Pisztoly. A kocsisával nyomban megfojtatta az agarat, amint hazaérkezett házába., és a döglött kutyát átdobta a kerítésen a szomszédja udvarába. Talán országos háború lett a dologból, kérdezné a nyájas olvasó. Dehogyis. A gyanús agár halála után a régi szomszédok kibékültek, és tán még manapság is a legjobb barátságban élnek, ha meg nem haltak.
1927369
