Szűcs Pátri, aki atyafiságban volt egész Magyarországgal
Szűcs Pátri, aki atyafiságban volt egész Magyarországgal
Csak el ne siessük mondanivalónkat, amikor Szűcs Gyula úrról, a magyar képviselőház egykori terembiztosáról, valamint a magyar nemzeti vezérről beszélgetünk, aki 1877 januárjában, a Ceres nevű vitorláshajón díszkardot vitt a magyar ifjúság nevében Abdul Kerimnek, a törökök szultánjának, és az volt a titkos, ki nem mondott célja, hogy megalapozza a magyar–török szövetséget: az oroszok, a németek, az osztrákok ellen. Ki tudja, hogyan alakult volna az európai história, ha Szűcs Pátri álma valóra válik?
A 19. századbeli mesemondások közé tartozik ez a történet is, ama jóízű, gusztusos, drágalátos történetek közé, amelyeken boldog apáink a méhesekben, lugasokban, ebédlőasztaloknál vagy pedig hosszadalmas, lassú utazások közben elmulatgattak. Mit tudja ez a mai korszak, hogy mi vidámította vagy szomorította a tegnapi magyart? Oly messzire estünk apáinktól, mint az Óperenciától. Jóformán már nincs is hallgatójuk azoknak a mesemondásoknak, amelyek a háború előtti Magyarországról beszélnek. Új láng villan az ifjak szemében.
Pátri – amint országszerte nevezgetik vala őt, (mert hiszen arról volt híres ez a mogyoróorrú, hordófejű, mázsányi, nagy étvágyú, nagybeszédű és rossz kártyajárású úriember, hogy voltaképpen mindenkinek a földije, atyafia, barátja vagy legalább is ösmerőse, aki ebben az országban valamit számított), Pátri az álomvilágbeli régi Magyarországnak egyik hőse, aki először volt ősjogász, örökdiák, mindenkori ifjúsági vezér, aki az ország túlsó részéről is a pesti utcára pattant, ha tüntetni, harcolni, korteskedni kellett valamely nemzeti eszme mellett, amely iránt a mindenkori ifjúság érdeklődött.
Hogyne pattant volna a nemzeti mozgalom élére Szűcs Gyula, amikor arról volt szó, hogy a magyar ifjúság nevében Sztambulba361 kell utazni egy küldöttségnek, amely díszkardot nyújtson át Abdul Kerimnek, a törökök szultánjának, akinek abban az időben volt háborúskodása az oroszokkal! Így kezdődnek a nagyemberi karrierek, amelyekről aztán meséket mondanak az ősök az unokáknak. De ugyanígy indulnak meg a tündérmesék is, amelyekben nem számítanak az akadályok, tengerek, országhatárok, királyok vagy sírásók, mert a tündérek végeznek el minden teendőt az emberek helyett.
Valóban speciális magyar tündéreknek kellett a tenyerükön hordozni az egyébként nem nagy tálentumú, nem is túlságosan eszes, inkább csak kortesképességű Szűcs Gyulát, hogy egyszerre a magyar ifjúság élén találja magát, amint kezet szorít a törökök szultánjával, Abdul Kerimmel annak pérai palotájában.
„A szultán felállott trónusáról, és úgy jött Szűcs üdvözlésére, mint valami régi ismerős!” – mondja az egykori mesemondás.
Honnan ismerte volna a török szultán Szűcs Pátrit? A romantika nem törődik ilyen apró-cseprő kérdésekkel. Annyi az igazság, hogy Szűcs Gyula, a magyar jogász: valóban megállott Abdul Kerim előtt, és olyan beszéddel üdvözölte őt, amely beszédnek a szövegét esztendőkön át emlegetett minden magyar ember. Milyen nyelven mondta el Szűcs Gyula a beszédét? Természetesen: magyar nyelven, mégpedig tiszántúli dialektusban, hiszen eleget uraskodtak valaha a törökök a Tiszántúl, hogy megismerkedjenek nyelvünkkel. A szultán körül álltak basái: Szava basa, Szkender bej, Husszein basa, Mahmud basa, Széchenyi Ödön basa, akinek nevét mindenki nagyon jól ismerte Magyarországon. A mi Szűcs Gyulánk háta mögött a magyar ifjúság küldöttsége, tizenhárman, szép magyar ruhába öltözötten, köztük Szemere Miklós, a későbbi magyar nábob és lófuttató, Csukáts Gyula, aki ezen látogatása óta mindvégig követ volt (mégpedig függetlenségi) Magyarországon, a miskolci származású Koos… De ott volt Klapka, a negyvennyolcas tábornok is, aki a szabadságharc után Törökországba menekülvén: ott jó ismeretségekre tett szert. A magyar hírlapírók közül ott volt a hebegő Tóth Béla is, akit azután élete végéig Effendinek neveztek kartársai, és sok kötet könyvet írt Törökországról, mintha végleg beleszerelmesedett volna ebbe az országba. De az emlékezetek még beszélnek bizonyos fiatal íróról, Sturm nevűről, aki ősapja volt a magyar kőnyomatos-szerkesztőknek; megemlékeznek bizonyos Kolicsról, aki az antiszemita Közvélemény című pesti újság tudósítójaként szerepelt a törökök szultánja előtt.362
Abdul Kerim, a törökök császára francia nyelven mondott néhány köszönő szót a díszkardért, amelyet Szűcs Gyula átnyújtott, aztán visszavonult a palotája termeibe. De nem így a magyarok, akik még ötven esztendő múlva is emlegetik a konstantinápolyi szép napokat.
Szűcs Pátri dolga ebben a hazában tehát minden emberi számítás szerint örök időre elintéztetett; az ifjúság, a nemzet sohasem felejtheti el azt a beszédét, amelyben figyelmeztette a török szultánt a szegény magyar nemzet sebeire, és egyben felajánlotta a barátságát a leggazdagabb uralkodónak. A 19. század és lelkesülő ifjúság kellett ahhoz, hogy Szűcs Pátri baráti kézszorítást váltson a török szultánnal, de hát mégiscsak történelmi tény ez a dolog, akármint kiforgatnák is a száraz pozitívumot azok a legendák, amelyek apákról fiúkra szálltak. Szűcs Pátri, a legendák hőse itt járt közöttünk, mindenki megtapogathatta a kezét, amellyel baráti frigyet fogadott a török szultánnak – mert Pátri itthon sem volt fukar a kézfogásokkal. Mindenki barátja, mindenki öröme, mindenki ünnepelt pajtása lett ez az úriember, akinél népszerűbb kevés jár vala a pesti utcákon.
Egy egész magyar generáció tudja, hogy melyek Szűcs Gyulának a kedvenc eledelei, amelyek elmaradhatatlanok az asztalról, ha vendégségbe hívják. (Pedig hívták bőven, hogy egész Magyarországot végiglakmározhatta volna.) A „Kispipa”-vendéglőben áhítatos bámulói vannak Pátrinak, amint egyszerre dupla porciót rendel a húslevesből (zsemlyegombóccal), amint felköti szalvétáját, amint keze ügyébe készíti a sót, paprikát, borsot, mustárt, ecetet, olajat, citromot, fiatal hagymát, céklát, könnyeztető apró paprikát, amelyeket az ételek megédesítőjének használt. Vidékről eljönnek az áhítatos magyarok, hogy Pátrit enni lássák a „Szikszay”-nál, ahol már a kora délelőtti órákban elfoglalja helyét a „rondóban” levő ablaknál, amely előtt jóformán „egész Pest” városának el kell sétálni. Itt főzi ki Pátri a nagy tudományú Szikszay Ferenccel együtt, hogy miféle gábelfrüstökkel kell meglepni Magyarországot, hogy mindenki Szikszayról beszéljen. Itt vetődnek fel a székelygulyások, a savanyútüdők, a zónapörköltek új elkészítésének különféle módozatai. Boldog ember az, aki „Szikszay „-nál helyet kaphat, és megtekintheti Pátrit, amint felejthetetlen étvággyal törli ki a tányért kenyérdarabkával a hurka-kolbászos disznótor után. Az ő nevéről keresztelnek el egy bizonyos (aprófajtájú)363 töltött káposztát a régi „Bányai”-féle vendéglőben – igaz, hogy tizenkét tölteléket megevett Pátri ültőhelyében –, és ugyancsak Szűcs Gyula barátságát kéri Hatvani, a színész, amikor vénségére kocsmát nyit az Akácfa utcában. Pátri az étvágy királya, a pesti kocsmárosok patrónusa, eleven reklámja mindazon étkezőhelyeknek, ahol huzamosabb időre letelepszik. Dől a publikum oda, ahol Pátri csemcsegve felüti sátorfáját, és végigeszi az étlapot. Az ínyencek, a bőevők, a jóétvágyú emberek kémei járnak Pátri nyomdokában, hogy melyik kocsmát tünteti ki megjelenésével. A marhahúsnak a legszebb csontját teszik félre a számára a konyhákon – szívringató a testes megjelenése, amint a városban delet kezdenek harangozni. Étvágytalan, hervadt gyomrú emberek állnak lesbe, hogy Pátrit ebédelni láthassák. Talán még a talián Succit is (aki abból élt, hogy pénzért koplalt) kiugratta volna éhezőketrecéből hősünk felejthetetlen étvágya.
És éppen ez a nagyszerű, isteni adomány, a mindig készenlétben levő étvágy volt az okozója annak, hogy a török szultán „barátja”, a magyar–török szövetség kezdeményezője, az ifjúság ünnepelt vezére, egy magyar generáció szemefénye nem tudott kellő időben felállni a mindig megterített asztaltól – nehezebben tudott választani az állások, pozíciók között, mint a vendéglősök spájzcetlijében. Elfelejtett jövőjéről, holnapjáról, magamagáról gondoskodni szegény Pátri, holott csak a kezét kellett volna kinyújtani valamely zsíros hivatal után, hogy aztán élete végéig úr maradhasson ebben az országban, ahol voltaképpen mindenki a hivatal után él. Pátri lusta volt kellő időben felállni a terített asztal mellől – ideje muladozott –, mire észrevette magát az ünnepségek hőse, nem maradott meg számára egyéb állás, mint egy rendőrkapitányi állás egy eldugott kisvárosban. Pátri itt persze hamarosan elunta magát, miután nem válogathatott a különböző kocsmák között. Meg kellett elégednie az egyhangú kisvárosi koszttal. Megint csak Pesten kopogtatott a kés élével a poháron, amikor tizenkettőt harangoztak a városban. Végre kinevezték őt a régi úriemberek azilumába, a képviselőházba, terembiztosnak. – De jó étvágya késő öregségéig nem hagyta el. Mikor is meg tudott volna enni tizenkét tölteléket, amikor már senki se bámulta meg ezért. Nem is lakott többé jól életében.
1927364
